Katolikus Gimnázium, Máramarossziget, 1904
Édes hazánkat természeti szépségei, arany kalásszal zengő alföldje, tündériesen csodás lápjai, arany- és ezüstben bővelkedő hegyei és halakban gazdag vizei Európa többi országai közül kiemelik s a természetesség és egyszerűség sok boldogságot szerző fokára helyezik. E haza egyes részein mintegy összpontosítva látjuk mindeme természeti szépségeket, melyek a szívet, a lelket megragadják, bámulatba ejtenek s öröm tölti el annak keblét, aki e haza szülöttének, fiának mondhatja magát. Ily bölcsen és csodásan rendezte be a természet az országnak keleti részét, különösen Szatmár vármegyét. Itt tűnnek el a kedves alföld északkeleti nyúlványai, mintha csak részesíteni akarnák ezen megyét szépségükben és termékenységükben; itt váltják fel az alföld délibábjait a nemes ércekben bővelkedő Avas- Kőhát és Gutin hegynek lankásan emelkedő, de az alföldről tekintve meredeknek látszó ormai. A legnagyobb magyar folyó, a Tisza, sem akarja elkerülni, dús halvilágával boldogítani akarja az amúgy is boldog megyét. Ámde a művelődés s a földnek az újabb időben igen elterjedt kihasználása, mondjuk az emberi kapzsiság a közelmúltban elrabolta e megyétől egyik csodás szépségű természeti adományát — a lápot. Behatolt ma már az emberi kéz a láp legelrejtettebb részleteibe is s ott a vad ludak és kacsák édes, puha fészkét feldúlta már az eke kemény vasa. Csak az egyes, szinte bevehetetlennek látszó s a néphit szerint feneketlen „Idpi kutakat“ voltak kénytelenek meghagyni. Egyes részei még ma is láthatók az ecsedi lápnak, de az emberi képzelet most már nem képes ezekből a maradványokból maga elé varázsolni a volt nagy láp roppant fenségét.