Református gimnázium, Máramarossziget, 1902
Főgondnoki székfoglaló beszéd. Elmondta az 1902. okt. 2-án tartott beiktató ünnepélyen Gróf Tisza István lyceumi főgondnok. Mélyen tisztelt Igazgatótanács ! Engedjék meg, hogy röviden, de szivem mélyéből mondjak hálás köszönetet úgy e tisztelt igazgatótanácsnak, mint az egyházmegye közönségének azon megtisztelő bizalomért, mely a közhasznú működésnek újabb tágas mezejét nyitja meg előttem. A hála és megtiszteltetés érzete hatotta át keblemet akkor is, midőn e tisztség elfogadását illetőleg előzetesen megkérdeztettem. És mégis, csak némi habozás után határozhattam el az igenlő válaszra magamat. Haboznom kellett, mert lelkiismeretbe vágó dolognak tartottam olyan feladatra vállalkozni, melyről nem tudhatjuk, hogy a vele járó munkát elvégezhetjük-e, és valóban komolyan fontolásra kellett vennem, szentelhetek-e ez uj tisztségem kötelességeinek, ha nem is annyi időtt, a mennyit szeretnék, — mert ez fájdalom nem tartozik a lehetőségek sorába — de legalább annyit, a mennyi vastag kötelességmulasztás nélkül feltétlenül szükséges. Ez volt oka habozásomnak s bizonyára nem az, mintha ez az ügykör nem vonzott volna. Vonzott elsősorban mint magyar embert, mert hiszen nincs ép, józan észszel bíró magyar hazafi, ki méltányolni ne tudná azt a hivatást, melyet a magyar cultura, a magyar szellem e góczpontjának itt hazánk e végvidékén be kell töltenie. És be is tölti azt a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében, mert betölti akként. 1*