Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-05-26 / 62. szám

ségeink e népet elámítva a végrehajtást akadá­lyozni akarnák. És a­ki az oláhokat ismeri, tudni fogja, hogy őket mennyire el lehet ámítani. Mennél csodálatos, mennél inkább paradoxum a hit, annál nagyobb hitelt adnak annak. A köznép papjának vagy a falubeliek közé egyik ludákosabbnak úgy hisz, mint az evangéli­umnak, ellenben a kaputosoknak soha sem. Attól félnek, hogy megcsalják őket, miután mindeddig az urak nem is tettek egyebet, mint­hogy őket csalták. Ha kormányunk ezelőtt kevés idővel annak módján elkezdette volna Erdélyben azt hintegetni szét, hogy Pesten a magyar nemzetnek saját kor­mánya van, hogy ezen kormány s a mi ország­gyűlésünk mindazokat, kik hozzánk kívánnak csat­lakozni, szabadsággal s az úrbériség elengedé­sével ajándékozza meg, most kevésbé kellene rosztól tartanunk. Mindez azonban nem történt meg. A mini­­stérium azzal vigasztalhatja magát, hogy az effé­le nem tartozik köréhez, ő csak nem fog izgatni. Pedig a jó ügy miatt, különösen , midőn olly emberekkel van dolgunk, kiket rendes utón nem kapacitálhatunk kissé le lehetne szállani a bársony karszékekről. Erdély uniója az oláhok hozzájárulása nélkül olly munka, mellyhez kezdeni sem kell. Az oláhokkal együtt országunkra nézve a­eg­­nagyobb haszon. És ez megtörténhetik, ha még másoktól nem vagyunk megelőztetve. A balásfalvi minapi demonstratio még nem fej­lődött ki azzá, mivé azt az izgatók tenni akarták. Az alkotmányos nemzetiség alatt ők még most nem értettek diplomatikai nemzetiséget, az oláhok legderekabb része szereti a magyart, nem szereti a ráczot, a németet pedig gúnytárgyul használja. A kormánynak első kötelessége legyen hatni tudni az oláh papokra és tanítókra. Lássanak azok a Magyarhoni kapcsolatban magokra nézve elöme­­menetelt, s akkor aztán nem kell félni. Az oláh derék becsületes , igénytelen jószivü ember s ha vele jól bánnak velők elboldogulhatni. Május 26. Még lesz valami belőlünk ! Keblünkben újra éled a remény, a veszélyek kevésbé erőseknek tetszenek, s hazánk szép jö­vőjéről­ hitünk erősödni kezd. Még van a magyarban önzéstelen lelkesülés, a hon érdekei iránt, még nem aludt ki sziveinkből a láng, melly minden nemes és magasztos ügy mel­lett fellobog , s nem mondathatik el — hála az egeknek — fajunkról, hogy az „amor sceleratus habendi“ jellemvonásai közé tartozik. Még jöni fog, mert jönni kell Egy jobb kor, melly után Buzgó imádság epedez Százezrek ajkán. Reményünk újbóli felvirulásának, hitünk éle­désének alapja azon lelkesedésben van , mellyel hazánkfiai a toborzás és adományozás iránt vi­seltetnek. A toborzás igen jó sikerrel halad elő, s mint hallatik, vidéken még nagyobb rokonszenvet köl­tött, mint fővárosunkban. Némelly helységek majdnem egészen fegy­verfogásra ajánlkoznak. Czegléden — például — a lakosság két­harmada kér fegyvert , s igy van országszerte. A magyar megmutatá , hogy ereiben az ősök vére foly, melly a honért kiomelni minden pilla­natban kész, a magyar tanubizonságot tesz, hogy inkább szeret dolgozni, foglalkozni — ha egyéb­bel nem szablyával — mint henyélni és tétlenség­ben élni. A kivivott önállás érzete járta át polgártársa­ink kebleit s lelkeiket a szabadság szelleme szállta meg, mert lelkesedésük valóban szép és nagy­szerű. — A haza oltárára áldozatokat vinni siet min­denki. A gazdag ezeret, a szegény egy fillért vi­­szen, mindkettő szívesen örömmel áldoz , mert azt a közjóra teszi-E hon nem koldul. E honnak alamizsnára szüksége nincsen. Az anya — ha megszorul — méltó joggal kí­vánhatja fiaitól, hogy ők, kik emlőin nevelkedtek, kiket szorongás és ezer gondok közt ápolt és táplált, kiknek nemcsak életet, de aránylagos va­gyont is adott , gyámolítsák és támogassák er­kölcsileg és phisicailag , védői és őrei legyenek fenyegetett napjainak. Ez nem koldulás, ez méltányos visszakövete­lése a reájuk fordított roppant nevelési töke cse­kély kamatjainak. És e hon fiai értik ez állásukat. Mint jó gyer­mek viszik anyjuknak mind azt, mit nélkülözhet­nek, s míg a dicső szülő körül egy kiszámíthat­­lanul erős és szüntelen növekedő hadseregnek kar­jai emelkednek fel védőleg, mellette két hegygyé alakult az összehordott kincs. A férfiak leoldják aranyos öveiket , oda vetik kardjaiknak kövektől tündöklő hüvelyeit, s mez­telen aczéllal állnak őrt mellette. A nők odaadják ezüst kanalaikat és toilettejeik arany csecsebecséit ; egyszerűen öltözködnek, mert szégyenlenek — Rottenbiller szavaiként — arany és ezüstben járni akkor, midőn rá a honnak szüksége van. Illy átalános illy nagyszerű lelkesedés minden felöl, és ezért éled kebleinkben a remény, ezért virul fel a hit hogy : Még lesz belőlünk valami ! Csernátoni. Május 26. Erdélynek — hihetőleg utolsó — országgyű­lése pár nap múlva megnyílik. A feltétlen unió kimondatását mi kétségtelen­nek tartjuk, bármennyire dolgozik is a szászok közt Rosenfeld, s bármilly képtelen czikkeket is írjon a Budapesti Híradó ellene. Mit is tehetne most Erdélynek magyar és szé­kely többsége? Nem uniálódni tán azon reményben, hogy az úrbériségeket még tovább is megmenthetik ? Azon nap estéje mellyben az erdélyi ország­ülés unió és urbériségek eltörlése nélkül szét­oszlik egy gyászos este leend Erdély földes ura­ira nézve. Az urbériségeket most egy isten sem volna képes tovább fentartani, ezek megszűnnek unióval meg a nélkül; csakhogy unió nélküli megszűné­sük vérrel leend pecsételve. Magyarország Erdélyben tagadhatatlanul igen sokat nyer. Nyer erkölcsi és nyer anyagi erősödést nyer egy természeti kincsekre nézve — aránylagos kiterjedésben páratlan országot, s nyer — mi fő­­dolog — valódi elegyületlen magyar elemet, melly morális súlyát mint külsőleg látható erejét hatal­massá teendi. De ne higgje Erdély,hogy ő kevesebbet nyer. Erdély sokkal többet nyer, mert nemzeti lételét biztositja. Mint nagy fejedelemség csak a sors különös kedvezésének s az európai mesterkélten fentartott átalános békének köszönhető, hogy léte vagy nem léte felett ellenséges szablyák nem határoztak, hogy hegyeit muszka bérben álló oláh vagy török csapatok nem száguldak be pusztítva és rabolva.­­ Most azonban az európai békének mestersé­ges kártyaháza egybeomlott; Bellona szövetneke lobog mindenfelé, s harczi indulók hangoznak nyugatról és keletről, délen és éjszakán. Mi lenne most Erdélyből, ha magára maradna, ha független (!) és saját (?) kormánnyal akarna szerencsét próbálni ? De hagyjuk ezen feltételezett lehetősége­ket, hiszen Erdély józanabb és nagyobb ré­szének szemei elébe nem szükség a jövendőnek szomorú és rémes képeit tartani, hogy az unió szükségéről meggyőződjék. Az unió kebleikben él s annak első éltetője fentartója az öntudat, hogy általa fajunk — melly két felé nyomorgott — egy hatalmas egészet teend , mellynek jöven­dője dicső fog lenni. Hisszük hogy mire lapunk Kolosvárra ér, az unió már kimondatott, mert képtelenség volna azt gondolni is, hogy a k. leirat pontjai, a kiszabott sorozat szerént tárgyaltassanak. Unió első és utolsó pontot, a cancellárt és k. táblai elnököt majd majd megválasztjuk. Mikor a fűz virágozik , a vén asszony bogározik. És ha kimondatott az unió, kérjük oszoljanak szét, és egyesüljenek egész létekkel és minden erővel. — Más szókkal: engedelmeskedjenek feltétlenül a magyar ministérium rendeleteinek, támogassák és erősítsék azt minden módon, és e nemzet nagy leend, s e hon elfoglalandja végre hozzá illő he­lyét az európai nemzetek családkörében. Csak unió és öt évi béke kell Magyarország­nak, hogy az alkotmányosság érzete, az új insti­­tuciók lelke mindenkit átjárhasson ; hogy minden polgár érezhesse mit tesz az, egy szabad és nagy nemzet tagja lenni, és büszkén tudhassa mon­dani : én magyar vagyok. Csak unió és öt évi béke, s honunk erős lesz magában s erős lesz külveszélyek ellenében. Öt év után jöhet a harcz és háború, mi nem fogunk félni, mert karjaink egy kifejlett és min­den egyes honpolgár által értett szent ügyet fog­nak ellene álhatatlanul védeni. Isten veled Erdély — örökre! Csernátoni: 248

Next