Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)
1848-05-26 / 62. szám
ségeink e népet elámítva a végrehajtást akadályozni akarnák. És aki az oláhokat ismeri, tudni fogja, hogy őket mennyire el lehet ámítani. Mennél csodálatos, mennél inkább paradoxum a hit, annál nagyobb hitelt adnak annak. A köznép papjának vagy a falubeliek közé egyik ludákosabbnak úgy hisz, mint az evangéliumnak, ellenben a kaputosoknak soha sem. Attól félnek, hogy megcsalják őket, miután mindeddig az urak nem is tettek egyebet, minthogy őket csalták. Ha kormányunk ezelőtt kevés idővel annak módján elkezdette volna Erdélyben azt hintegetni szét, hogy Pesten a magyar nemzetnek saját kormánya van, hogy ezen kormány s a mi országgyűlésünk mindazokat, kik hozzánk kívánnak csatlakozni, szabadsággal s az úrbériség elengedésével ajándékozza meg, most kevésbé kellene rosztól tartanunk. Mindez azonban nem történt meg. A ministérium azzal vigasztalhatja magát, hogy az efféle nem tartozik köréhez, ő csak nem fog izgatni. Pedig a jó ügy miatt, különösen , midőn olly emberekkel van dolgunk, kiket rendes utón nem kapacitálhatunk kissé le lehetne szállani a bársony karszékekről. Erdély uniója az oláhok hozzájárulása nélkül olly munka, mellyhez kezdeni sem kell. Az oláhokkal együtt országunkra nézve aegnagyobb haszon. És ez megtörténhetik, ha még másoktól nem vagyunk megelőztetve. A balásfalvi minapi demonstratio még nem fejlődött ki azzá, mivé azt az izgatók tenni akarták. Az alkotmányos nemzetiség alatt ők még most nem értettek diplomatikai nemzetiséget, az oláhok legderekabb része szereti a magyart, nem szereti a ráczot, a németet pedig gúnytárgyul használja. A kormánynak első kötelessége legyen hatni tudni az oláh papokra és tanítókra. Lássanak azok a Magyarhoni kapcsolatban magokra nézve elömemenetelt, s akkor aztán nem kell félni. Az oláh derék becsületes , igénytelen jószivü ember s ha vele jól bánnak velők elboldogulhatni. Május 26. Még lesz valami belőlünk ! Keblünkben újra éled a remény, a veszélyek kevésbé erőseknek tetszenek, s hazánk szép jövőjéről hitünk erősödni kezd. Még van a magyarban önzéstelen lelkesülés, a hon érdekei iránt, még nem aludt ki sziveinkből a láng, melly minden nemes és magasztos ügy mellett fellobog , s nem mondathatik el — hála az egeknek — fajunkról, hogy az „amor sceleratus habendi“ jellemvonásai közé tartozik. Még jöni fog, mert jönni kell Egy jobb kor, melly után Buzgó imádság epedez Százezrek ajkán. Reményünk újbóli felvirulásának, hitünk éledésének alapja azon lelkesedésben van , mellyel hazánkfiai a toborzás és adományozás iránt viseltetnek. A toborzás igen jó sikerrel halad elő, s mint hallatik, vidéken még nagyobb rokonszenvet költött, mint fővárosunkban. Némelly helységek majdnem egészen fegyverfogásra ajánlkoznak. Czegléden — például — a lakosság kétharmada kér fegyvert , s igy van országszerte. A magyar megmutatá , hogy ereiben az ősök vére foly, melly a honért kiomelni minden pillanatban kész, a magyar tanubizonságot tesz, hogy inkább szeret dolgozni, foglalkozni — ha egyébbel nem szablyával — mint henyélni és tétlenségben élni. A kivivott önállás érzete járta át polgártársaink kebleit s lelkeiket a szabadság szelleme szállta meg, mert lelkesedésük valóban szép és nagyszerű. — A haza oltárára áldozatokat vinni siet mindenki. A gazdag ezeret, a szegény egy fillért viszen, mindkettő szívesen örömmel áldoz , mert azt a közjóra teszi-E hon nem koldul. E honnak alamizsnára szüksége nincsen. Az anya — ha megszorul — méltó joggal kívánhatja fiaitól, hogy ők, kik emlőin nevelkedtek, kiket szorongás és ezer gondok közt ápolt és táplált, kiknek nemcsak életet, de aránylagos vagyont is adott , gyámolítsák és támogassák erkölcsileg és phisicailag , védői és őrei legyenek fenyegetett napjainak. Ez nem koldulás, ez méltányos visszakövetelése a reájuk fordított roppant nevelési töke csekély kamatjainak. És e hon fiai értik ez állásukat. Mint jó gyermek viszik anyjuknak mind azt, mit nélkülözhetnek, s míg a dicső szülő körül egy kiszámíthatlanul erős és szüntelen növekedő hadseregnek karjai emelkednek fel védőleg, mellette két hegygyé alakult az összehordott kincs. A férfiak leoldják aranyos öveiket , oda vetik kardjaiknak kövektől tündöklő hüvelyeit, s meztelen aczéllal állnak őrt mellette. A nők odaadják ezüst kanalaikat és toilettejeik arany csecsebecséit ; egyszerűen öltözködnek, mert szégyenlenek — Rottenbiller szavaiként — arany és ezüstben járni akkor, midőn rá a honnak szüksége van. Illy átalános illy nagyszerű lelkesedés minden felöl, és ezért éled kebleinkben a remény, ezért virul fel a hit hogy : Még lesz belőlünk valami ! Csernátoni. Május 26. Erdélynek — hihetőleg utolsó — országgyűlése pár nap múlva megnyílik. A feltétlen unió kimondatását mi kétségtelennek tartjuk, bármennyire dolgozik is a szászok közt Rosenfeld, s bármilly képtelen czikkeket is írjon a Budapesti Híradó ellene. Mit is tehetne most Erdélynek magyar és székely többsége? Nem uniálódni tán azon reményben, hogy az úrbériségeket még tovább is megmenthetik ? Azon nap estéje mellyben az erdélyi országülés unió és urbériségek eltörlése nélkül szétoszlik egy gyászos este leend Erdély földes uraira nézve. Az urbériségeket most egy isten sem volna képes tovább fentartani, ezek megszűnnek unióval meg a nélkül; csakhogy unió nélküli megszűnésük vérrel leend pecsételve. Magyarország Erdélyben tagadhatatlanul igen sokat nyer. Nyer erkölcsi és nyer anyagi erősödést nyer egy természeti kincsekre nézve — aránylagos kiterjedésben páratlan országot, s nyer — mi fődolog — valódi elegyületlen magyar elemet, melly morális súlyát mint külsőleg látható erejét hatalmassá teendi. De ne higgje Erdély,hogy ő kevesebbet nyer. Erdély sokkal többet nyer, mert nemzeti lételét biztositja. Mint nagy fejedelemség csak a sors különös kedvezésének s az európai mesterkélten fentartott átalános békének köszönhető, hogy léte vagy nem léte felett ellenséges szablyák nem határoztak, hogy hegyeit muszka bérben álló oláh vagy török csapatok nem száguldak be pusztítva és rabolva. Most azonban az európai békének mesterséges kártyaháza egybeomlott; Bellona szövetneke lobog mindenfelé, s harczi indulók hangoznak nyugatról és keletről, délen és éjszakán. Mi lenne most Erdélyből, ha magára maradna, ha független (!) és saját (?) kormánnyal akarna szerencsét próbálni ? De hagyjuk ezen feltételezett lehetőségeket, hiszen Erdély józanabb és nagyobb részének szemei elébe nem szükség a jövendőnek szomorú és rémes képeit tartani, hogy az unió szükségéről meggyőződjék. Az unió kebleikben él s annak első éltetője fentartója az öntudat, hogy általa fajunk — melly két felé nyomorgott — egy hatalmas egészet teend , mellynek jövendője dicső fog lenni. Hisszük hogy mire lapunk Kolosvárra ér, az unió már kimondatott, mert képtelenség volna azt gondolni is, hogy a k. leirat pontjai, a kiszabott sorozat szerént tárgyaltassanak. Unió első és utolsó pontot, a cancellárt és k. táblai elnököt majd majd megválasztjuk. Mikor a fűz virágozik , a vén asszony bogározik. És ha kimondatott az unió, kérjük oszoljanak szét, és egyesüljenek egész létekkel és minden erővel. — Más szókkal: engedelmeskedjenek feltétlenül a magyar ministérium rendeleteinek, támogassák és erősítsék azt minden módon, és e nemzet nagy leend, s e hon elfoglalandja végre hozzá illő helyét az európai nemzetek családkörében. Csak unió és öt évi béke kell Magyarországnak, hogy az alkotmányosság érzete, az új instituciók lelke mindenkit átjárhasson ; hogy minden polgár érezhesse mit tesz az, egy szabad és nagy nemzet tagja lenni, és büszkén tudhassa mondani : én magyar vagyok. Csak unió és öt évi béke, s honunk erős lesz magában s erős lesz külveszélyek ellenében. Öt év után jöhet a harcz és háború, mi nem fogunk félni, mert karjaink egy kifejlett és minden egyes honpolgár által értett szent ügyet fognak ellene álhatatlanul védeni. Isten veled Erdély — örökre! Csernátoni: 248