Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-06-01 / 67. szám

menti szószékek, a barrkcadok, a nép felszaggatá az utczai kövezetet. A király kapott az alkalmon. Tudva van ugyan­is , hogy ezen ember Európa legmegrög­­zottebb aristocratája halálos ellensége minden szabad eszmének elöhaladásnak és constitutiona­­lismusnak. Mintha csak várta volna az alkalmat. Rögtön kirendeli a katonaságot. Hirtelenében megvesztegeti lazzaronikat, ezen család és hajlék nélkül az utczán élő boldogtalanokat, kiknek egy napra való eseményadás már elegendő zsold. És elkezdődik a harcz. Ki ellen? a polgárság, az ifjúság s a nemzeti őrök ellenében. Azon műveit osztály ellenében, melly a histó­riában páratlanul ünnepélyes fellépéssel az alkot­mányt kivívta. A harczban a győzelem vak szerencséje a ki­rályhoz já­rult. A következés: A király, palotája tetejére ismét kitűzte a bour­­bonok absolutisticus zászlóját. A lazzaronik három napig folyvást rabjának, gyujtogatónak és gyilkosának... Mit mond az olvasó a nápolyi király fényes győzedelmére, mit most a győzelem következmé­nyeire ? Na de hiszen nem is kellett Nápolynak több, hogy rövid idő múlva megmeneküljön minden bajtól. Most a nápolyiak előtt a teendők elseje nyíltan és világosan áll. Mindenki tudja, honnan szárma­zik a rész, melly kútfőt kell elfojtani, hogy többé a nemzet a legiszonyatosb mészárlásoknak ki ne legyen téve. A nápolyi király részeg örömében nem látja, hogy saját maga alól rúgta el a legerősb támaszt. E támasz a pietás volt, mellyel a nép királyá­hoz viseltetett. — E pietasnak ma már vége van. A nemzeti párt nehány nap alatt ismét felemel­heti fejét. És már tudósítanak is lapok, hogy a calabria­ hegyi nép ezrenkint rohan a főváros felé, boszul veendő a legnyomorubb áruláson. A lazzaroni el­pártolhat a királytól vagy megverektelik és ekkor a következés, hogy Europa déli részében a ci­­vilisaliónak egy virága: a nápolyi respublica fog kifejleni. A király ügye el van ítélve. Ezen n­épágyuzó király ki fog űzetni palotájából a mint eljö a perez, mellyln az elitéltetést végre hajtani lehet. A zsarnoki hatalmak mindég akkor buktak meg, midőn többé ámitannok lehetlen volt , midőn helyzetük fő kérdését tisztán és leplezetlenül kel­letett kizárniok. Most a nápolyi nép jól belát az ügyekhez. A királynak még azon mentsége sem lehet, hogy ta­nácsadói gonoszak voltak, mert a győzelem után előbbi miniszereit mind elkergette , mintegy ör­vendve, hogy megmenekedhetek tőlök, kiket hi­hetőleg már is nagyon szabadelvűeknek képzelt találhatni. Egy szabadság tehát ismét le van verve, el van temetve. De e jelen év politicai események­ben sokkal termékenyebb, mint­sem ez sokáig igy maradhasson. A mai postán érkezett lapok már hozzák is a hírt, hogy a csata újra kitört. Romeo... a republicanus párt feje, Nápolyban van és ha az ég is úgy akarja, az árulókat elérendi a rögtöni büntetés. A király, ki dicsőségének tartotta, hogy a zsol­dos katonaság a megvesztegetett és tökéletesen fanatizált lazzaronitól, a polgárok és legderekabb hazafiak holt­teste felett újra felállítsa az absolu­­tismus szennyes trónját, ám üljön bele kevélyen és írassa kiadandó parancsb­a, hogy ő isten ke­gyelméből Nápoly királya. Isten kegyelme! zsoldos katonaság,bérelt laz­zaronik. Europa retrograd pártja, jer és örvendj di­cső gyözedelmeden. Jun. 1. A vérmezőn ma nagy ünnepély volt. A kato­naság az alkotmányra esküdtetett fel. Az ünnepély részleteiről— mellyek iránt igen komoly megjegyzendőink vagynak — holnap fo­gunk szólani Nagy Váradról írják. Reszkető kezekel tudósítam­ önt. Ön el van veszve. Ön boldogtalan. Ön el van árulva. Önnek e postán elfogták egy levelét. Ön ellen itt a táblabirák iszonyú kurutyolást visznek végbe. Meg tudták, hogy ön városunkba való , hogy szülei itt laknak s, hogy ön némelly esztendőben ősz táján látogatóul haza szokott jönni. — Ne jöjjön az istenért, mert minthogy ön itt­létében úgy is közel lakik a Peczéhez országunk e nagyszerű folyamához önt úgy mint szent Jánost egy zivataros éjjel a vizbe fogják czuppantani. De hát az az elfogott levél... az az elfogott evél... mondja ön... Nem akarom önt kínozni... íme a kérdéses levél, melly önnek adressalva Váradhoz közel egy falusi postán elfogattatott ... Petersburg, május 1. 1848. Dragohu Palfiowszki. Groho nej s posz dobrine. Jeden kraphszkoi országka uherszki drohnoi iberalszky, szkrepliru pecsovicsianszku. Jeden Czaru pohn mranakszk­eza drigli kra­­valuj podgyszem „marczius tizenötödike“ znaje­­nhrodli 20,000 rubelszki. Prahma graj mlanopuff. Czár Mikólás. Magyarul. Kedves Pálfi. Ön jól viseli magát. Ön lapjával az országot liberálisból pecsovics­­csá fogja tenni. Én a czár elismeréséül, hogy a Marczius ti­zenötödike érdekemben dolgozik, ime küldök 20,000 ezüst rubelt. Állandó kegyeimmel. Miklós Czár. Pest jun. 1. Az erdélyi oláhok küldöttsége pár napok előtt ment itt keresztül Bécs felé. Mit akarnak s miben járnak, arról most szó­lani nem akarunk, most csak vezetőjökkel kíván­juk a hazát (Erdélynek ugyan nincs szüksége rá) megismertetni. Felső­szilvási Nopcsa László — hogy az isten panaszképen ne vegye — mi régóta ismer­jük, mi más szókkal annyit tesz, hogy főispáni szék­­jei felmagasztaltatását csak azért nem helyeseltük, mert valamelly magasabb palczra is már rég érdemesítette magát. Nopcsa László derék legény volt, mint főispán Hunyad megyét egy nagy háremmé alakttá, melly­­ben ő basasága csak amúgy dobá jobbra és balra a kendőt, mint Döbler atyánkfia strausl­it. Egyéb­iránt a megye az ő főispánsága óta kizsaroltatott ugyan, de annál népesebb lön , ez minden esetre nyereség , mellyhez a szerencsétlenné tett ifjú lányok és feldúlt házi viszonyok képe szolgál il­­lustrativul. Hunyad vármegyében a jobbágy egy héten 6- szor hajtatott úr dolgára, na de a hetediken meg is fizettek ám a deresen. Nopcsa László a férfinembeli lelkes ifjúságot is kedvelé, s az oskoláikat végzett fiatalokat a ve­­zeté a kártya és borasztalokhoz, hol zsebeik az aranyoktól s keblük a szeméremtől csak hamar megtiszti­latott. Oh könnyű volt ez Nopcsa uramnak, das war ihm nur eine Spielerei. Faro, makaó és másféle bankjai minden té­len megnyíltak Kolosvártt, s a demoralisatio fész­ke az ő lakásán volt. Mondjam tovább vagy ne mondjam, mi volt Nopcsa László ? Mondjam e mint ingerlő egy fiatal rokonát párbajra, mint fenyegete­tt házátok­ elűzéssel, ha nem hívja ki ellenét, kivel már egyszer kibékült? mondjam e, hogy az ifjú e vívás rögtöni áldo­zatra jön. Mondjam e, hogy Nopcsa László azon felső­szilvási Nopcsa Eleknek testvér öcse, ki ép olly lusta mint honáruló cancellár volt, kinek kezeibe jutott hivatalos irományok Letk­ét pasirozták, kinek bureauja egy nagy temető volt, mellyben az ad­ák mint cholerahalottak feküdtek egymáson , kitől Jósika olly roppant restansiat vett által, hogy a mulasztásokbeli kigázolásokra a kormányszéktől kelle két referenst vinni fel Bécsbe; ki olly rest volt, hogy cancellari állomásából, minden egyébb a fekete camarillába juthatásra megkivántaló tulaj­donai mellett is kiléptetett. És ezen Nopcsa László most az oláh moz­galom élére áll és magát oláhnak vallja, melly né­vért pedig Boval nehány évek előtt bajt is ví­vott, mint ezt ördögileg marquirozott képén most is látható vágás is bizonyítja. És ezen dominus ki eredetét szégyenlé, megta­gadás vérrel igyekezék azt elmosni, most az olá­hok élére áll! Miért ? tán felébredt lelkében a nemzetiség a faj iránti szent érzet ? Ugyan ne rágalmazzunk, kiégett lelkiismeretű keblében illy nemes indulat nem lakik. A félelem igen a remegés tételé vele e lépést, mert tartott tőle, hogy azon oláh jobbágyok , kiket kinzott és nyúzott majd megfizetik mindazt mivel tartoznak, és jön vezetőjük, de tévutakra, mellyeken még számára babér is nőhet, de az nem fogja homlokát evedzni. 268

Next