Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)
1848-09-16 / 159. szám
tásban oly arányban vesznek részt eddig Pest megye, azt önkénytesen tette. Indítványa elfogadtatot. Hanem az istenért: gondoljuk meg uraim, hogy nekünk rögtöni segítségre van szükségünk. Nem napok, hanem a perczek elvesztése fog felettünk, s a nemzetünk sorsa felett határozni. Vagy azt hisszük, hogy egy időtöltésből rendezett parlamenti játék van előttünk, mint például az olasz kérdés volt ? Hol van még a kétszázezer katona, s mi komolyan s haszadalmasan vilatgattuk az olasz ügyet. Ha Radeczki ránk vár, még messze volna Milánótól. Mi nem mondjuk ki sejtésünket arra nézve, hogy mennyi időre van szüksége Jellachichnek, hogy a fővárost fenyegesse, nem terjeszkedünk ki arra, hogy az ellenség közeledtének, ránk, ügyeinkre, az alvidéki táborra, s külön fajú népiségekre minő romboló hatása lehetne, ezt mindenkinek magán meggyőződésére hagyjuk. Helyzetünk irtózatosan komoly. Azért csak siessünk, mert ami még ma meg menthet, hónap eső utáni köpenyeg lesz. A megyékbe a futárok mint hajdan a véres karddal vigyék meg a vész hirét. Népünk sok helyen fél a katonáskodástól azonban ha a helységekre a kívánt szám kivetteték az ujonczokat örömest kiteremtik. Azért rohanva tegyünk mindent. Ez az elhatározó perez. Az ütközet sorsától függ hogy e nemzet dicső és boldog legyen-e vagy pedig kiirtassék és a szlávok kivigyék régi terheiket, hogy a jeges tengertől az Adriáig mindent sajátuknak mondhassanak. Ez szigorú igazság. Fájdalom e táblabiró nemzet az efféléket csak puszta phrasisoknak szereti hinni, s csak csalódás után eszmél fel. Pest, sept. 15-én éjjeli 12 órakor. Mit kell megérnünk? Egy magyar, egy históriai nevet viselő ember, áruló jön, árulója saját édes hazájának! Az ember agyában elzsibbad a gondolat, szivében megáll a vér s elakad kezében a toll, midőn a rettenetes valóságot leírni akarja!.. Gr. Teleki Ádám hazaáruló lőni Hogy vala képes azon embernek meg nem örülni, s örülésében gyalázatos életének véget vetni, midőn megszületett fejében az árulási eszme ? Hogy volt az lehetséges, hogy amaz ember nem bocsáta ki egyszersmind árulási szemtelen nyilatkozatával egy időben egy körlevelet, mellyben megtagadta volna nevét születését és hazáját ? Nem hisszük, hogy ha tehette volna, gr. Teleki Ádám saját magát szembe ne pökte volna. Hát oda jutottunk-e már, hogy a hazaárulás napirenden legyen s benne még ollyanok is részt vegyenek kiket a nemzet különös bizalmára méltatott ? Hát annyira mentek-e már dolgaink, hogy a pártütés fékezésére kiküldött honfiaink magok ássák meg e haza sirját. Kárhozat és a jelen rettenetes büntetése érje őket s nehezkedjék sirjokon az utókor átka. Elvállalni a nemzet megbízatását hűséget kitartást és szilárdságot ígérni, heteken át e nemzet parancsait elfogadni, és midőn az óra itt, mellyben az esküdött hűségi, kitartási és szilárdsági szót beváltani, s az elfogadott parancsokat foganatosítani a pártütés ellen tettlegesen fellépni s a megbízatást kitelhető erőig megérdemelni kellene megszegni az esküdött szót, félrevetni az elfogadott parancsokat, a pártütés zászlója alá térni azt támogatni, szóval elárulni nemzetét és haza! Nem olly sok gazság-e ez, mellynek megbélyegzésire nyelvünk szószegény, és megbüntetésbe a Spanyol inquisitió mind kinszerei sem elégségesek. Azért büntesse őt meg a jelen és jövő kor átka, s verje meg a magyarok igazságos istene. Szegény hazám! Kiben lehessen még bizalmad, ha saját gyermekeid merítik anyai kebledbe orgyilkos tőreiket? Kitől várhasd még megmentésedet, ha tulajdon fiaid készítik a rablánczokat, mellyekkel lenyűgöztetel ? Futott volna meg gyáván seregestül együtt, s veszett volna el nyomain a hires magyar vitézség után találtunk volna mentséget számára, vagy legaláb saját magunkat is kárhoztattuk volna, kik poltron gyáva és pimasz emberre bízták e hon védelmét. Vesztett volna el ügyetlensége által egy elhatározó csatát mellyben e nemzet léte fölött tört volna palczát — édes hazánk enyészete felett halyudalt énekelve sirattuk volna meg bán saját szerencsétlenségét is ! De elárulni c hont megcsalni e nemzetet — s ez árulást, e csatát heteken át előre késziteni, és forralni a becsületesség és hazafius tisztaság álarcza alatt, ez — uram — olly bűn , mellyre az Istentől eltaszitott angyalok is öszveborzadnak, olly bűn, mellynek hallatára a pokol maga is megrémül. Így állunk hát! Jól van. E nemzetnek gondoskodni kell arról hogy ha élnie nem lehet — mit tagadunk — legalább halála legyen nagyszerű. Gondoskodnia kell, hogy az áruló — addig is még kézre kerülhetne — bűnhődjék. És itt felszólítjuk a magyar hadsereg tisztikarát, hiszi-e hogy a képmutatás szine alatt hazáját gálád után eláruló gr. Teleki Adán ma együtt szolgálhat ? gondolja-e hogy nem tartozik öt arczul csapni s kovászaival kivettetni testületéből, köréből ? És felszólítjuk e hon aristocratiáját, melly olly — jogosan — kényes és érzékeny szokott lenni becsületére, nem hiszi-e, hogy azon köréböli áruló egyént meg kell tagadni, s a gyalázat és igazság nevét rá kiáltani. Ha igen, nyilatkozzanak. Demonstráljanak, hogy vére fagyjon meg ama árulónak. Mi kijelentjük, hogy mindkét felhatalmazottnak hiszünk és vallunk gr. Teleki Ádámot, bárhol, bármikor és bár miután megbüntetni, kínosan meglakoltatni. Isten minket úgy segéljen, mint ezt teszük s mint azt, ha alkalmunk leendő magunk is megtenni fogjuk. Csernátoni, Pest September 16. Rút és gyalázatos árulás ! Gróf Teleki vezérőrnagy elárulta a hazát. És e pereztől fogva nem hiszünk még apánknak sem, s senkinek puszta ígéretét becsület szavát vagy esküjét nem fogadhatjuk el biztos garantiául hazánk megmentési ügyének tiszta kezelésére nézve. Ollyan állapotra jutottunk, hogy még testvérünktől is tartani kell, sőt innentova tartani kell önmagunktól, mert meglehet hogy önakaratunk tudtunkon kívül meg van vesztegetve s az ármány csábjai által bujtogatva párzott út jobb szellemünk ellen. A camarilla előtt nincsen semmi szent, titkos eszközökkel beünti a hazaszeretet tűzhelyét, s azon a gazság jutalmának bolygó lángját tünteti fel, melly elhalványítja a feltámadó lelkiismeret méltó fenyegetéseit. Hanem ugyan mi is mélyen sülyedénk, hogy látnunk sőt tűrnünk kell gyáván, miszerént pártot üssön előbb egy néptöredék ellenünk, s később meg még azok is kiknek biztosnak hitt kezeikbe ügyünk kezelését tettük, hűtlenül elárulják e hazát, melly őket legnagyobb kincsével — bizodalmával ruházó fel. Itt az eleven példa, itt a néma és mégis égre kiáltó tény, itt a magyar történetben példátlan honárulás testesült képe — Gróf Teleki Ádám. Ezen ember egyike azon cladeseknek miket a néhai Római szent birodalomtól öröklöttünk, (az hát legalább vigasztalásunkra lehetne, hogy nem magyar Gróf.) Ádámnak nem épen azért nevezték mintha ő volna a legelső ember, mert ő bizony az utósónál is utolsóbb, hanem mert az eset históriáját a sátán ő vele játszatta el másodszor. És árulása valóban tetézett, kétszeres. Ha megveretett, tönkre tétetett volna seregünk oktalan vezérletének vétke miatt, erre némi mentség még található lenne. Mert midőn öt oda leküldék is jól tudták, hogy ő bizony nem igen találta volna fel a puskaport, s az amit génjének neveznek vendégszerepekre sem jár fejébe, hanem küldék egyedül azért mert magyar születésében, hűségében bíztak, hogy hazáját nem adja el, s az ellenséggel nem szövetkezik. És ő éppen itt csalta meg a hazát, megmu- 638