Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-10-26 / 192. szám

Ki nem fordul el az ilyen szemtelenségtől. Szép időszak lesz, midőn a cseh kanonizek, a tiroli vadászok, a gallicziai bataillonok, az oláh és horvát végvidékiek fogják a szabadságot diktálni. Láttuk a horvát foglyokban azon felvilágosult dicső hősöket, kik hivatva vannak a habsburgi ház fényét, s a népek szabadságát visszaállítani. Pest october 25. Kemény Dénes közli, a hivatalos lap egy minapi számában Mikó Imre tudósítását az agyagfalvi székely gyűlés első napjáról. Nem czélunk tüzetesen tárgyalni e gyűlés teendőit, czélját vagy eljárása lehető eredményeit. Csak egy körülményre terjeszkedünk. Legelső tette volt a gyűlésnek, úgymond a tudósítás, esküt tenni le a királyi ház és alkotmány hűségére. Legyünk őszinték, miután mgg sincs semmi okunk hímezni hámozni. Az efféle eskütételnek ma már nemcsak, hogy értelme nincs, de a népet igy esketni valóságos bűn. Eddig nem képzelték az emberek, hogy a király és alkotmány iránti hűségeskük egymással ellentétbe jöhessenek, miután maga a király esküt tevén le az alkotmányra, magát azzal ugyanazonosítá. Ma már tudjuk, s tudja a világ, hogy a király esküje hamis eskü volt, mellyet visszahúztak, sárba dobták, s aztán kikaczagták az egész históriát. Most az embereknek nem lehet egyszerre a király és az alkotmány hűségére eskünni. Külön, e mezőben külön vált a két út, — egyik éjszakra, másik délre megyen; — egyik menyországba, másik pokolba viszen. Ha valaki azt mondja: én hű leszek a királyhoz, s nem az alkotmányhoz, mit a király lábbal tapodott, — ennek van értelme. Hogy minő, az más kérdés. De már az pláne abdahadakra, mindkettő hűségére egyszerre esküdni — az lehetetlen. Bizonyítson mellettem szerkesztő, hogy igy van. Hanem egy fáj nekem a dologban. Azt a jóra való székely népet, mellynek szint úgy lehet karjában bízni, mint szivében, melly szabadságért eped — azt mondom nem fordítják arra, a mire kellene. Tudja ön szerkesztő, mit értek én ezen! Hát biz én csak azt, hogy fejezzem ki magamat, mint a Pesti Hírlap szokta. Nem elvek után indulnak; van ebben a gyűlésben is a szabadság formaságaiból sok, a szellemből semmi. Vagy hogy magyarul beszéljek, így kellene szólni azokhoz a székelyekhez : „Atyafiak jöjünk tisztába. A mi királyunk ezt meg ezt meg ezt tette. Ellenségévé lett hazánknak, nemzetünknek. Rabló csordákat küldött nyakunkra, stb. Már most válasszatok a király és haza között, mert a kettő meg nem fér. Olaj és viz. Ellenünk támadtak az oláhok, ezek is a király rendeléséből. Rajta számoljunk le velük, mert éppen házunkat és bőrünket fenyegetik, aztán ne felejtkezzünk el a királyról is.“ A székely kevés szóból ért. De ha így nem tesznek, ha mind avval a törvényes térrel nyomorognak, ha most is a királynék esküsznek, akkor jobb lett volna nem menni ennyire, mert csak magunknak csináltunk bajt. Pedig félek, hogy úgy lesz. Megmondta a márczius: „Százat mernék tenni egyre, hogy Erdélyben a respublicának még szele sincs.“ úti figura demonstrat. Brucki tábor oct. 20 1848. Utósó levelemben — ha jól emlékszem azt irám önnek, hogy gondolatom szerint hadseregünk ez idén utósó csatát vívott Pákozd alatt, s hogy már jelenleg téli szállásnak néz elébe. Azóta a körülmények sokfélekép változtak, voltunk Austria földén, előttünk mozogtak az ellenség Várpostjai, farkas szemet néztünk a dragonyosokkal, de fönnebb említett elő hiedelmem, mint a mellett igaz maradt. Közelebbi tudósításom — gondolom — f. hó 14-ről szólott. Az összes hadsereg centruma akkor gyűlt össze Parndorf alatt szaporítva a Gömöri s Zempléni nemzetőrök által. Ezeket nem láthatom. Amazok minden eddig kiállottakon felül állnak, felszerelés , haliasság tekintetéből. Köztök az egész megyének színe, mint hajdan bandériumaikat — vezetik a vagyonos, s értelmesb polgárok, környékük derék köz-lakosait, a hét századnyi sereg három negyede önkénytesen válalkozottakból áll s megannyi megtörhetlen oszlopa a szabadságnak. Csak kár hogy az idő rövidsége nem engedé fegyverbeli jártasságukat merészségüknek megfelelő fokra emelniök. Ugyan csak azután való napon történt, hogy századunk, miután nagyobb részét családi s más viszonyaik haza kényszeriték — feloszlott. Én szemtanúja kívánván lenni az idei hadjárat végeredményének, bár organismusomat az őszi táborozás károsan kezdé érinteni: — elhatározom itt maradni, s miután a zászlóalj, mellyhez addig csatolva voltunk, arriére gardeul hátrarendeltetett, azt elhagyám, s megyém derék felkelőihez, a Gömöriekhez csatlakoztam. Ugyanazon napon , azaz 16-án megmozdult a tábor Austria felé. Az előcsapatok, azok közt mi is,átlépték a Lajtát, s Brucktól félórányira telepedtek meg, a derék sereg Parndorf s Bruck között fogott helyett, a hátcsapat a Pillér zászlóalja, Parndorfnál maradt. Őrszemeinket kiálliták, az eső záporban omlott alá. Az ellenség előcsapata a szomszéd faluban tőlünk alig félórányira állott. Éjfél előtt azonban hirtelen parancsot kaptunk visszavonulásra s igy Austria földét el kelle hagynunk a nélkül, hogy ezúttal valamit tettünk volna. A határok átlépése erős határzattal tölté el keblünket, űzni az ellenséget, mig vele megütközhetünk , s nem nyugodni, mig a honatkának forrását, a bécsi camarillát, a rokon érzelmű Aula segítségével fenekestől ki nem irtjuk. Gyors lépéssel Bécs alatt teremni, Jellacsichot két tűz között csatára kényszeritni, ezt gondoltuk valamennyin a jövő nap feladatának, azonban hiedelmünkben csalatkozunk. Mi itt, mint katonák, az okok felett nem igen emelkedhetünk, sőt módunk sincs azokat tudni, miután a nemzetgyűlés s honvédelmi bizottmány határozatai, sem hírlapok, sem placatok utján hozzánk nem jutnak, nem tudtuk azt sem, mint áll a magyar hadsereg benyomulásának kérdése a bécsi és pesti kamarákban, s igy nem tudhattuk azt sem, hogy a visszavonulást minek tulajdonítsuk — hallatára azonban kedvetlenség fogott el Nem ácsorgásnak, hanem gyors tetteknek vagyunk baráti, s csak az nyugtatott meg, hogy a törvényszerű formákat megtartani, ily roppant eredményű lépésben — minden esetre legelső kötelesség. Azóta táborunk állása jó formán mitsem változott. A határokon innen állunk mindnyájan, a város körül s a várpostokoni őrködés egész kötelességünk. Jellachich lovas előcsapatai a Johann dragonerok majd mindennap mutatják kisebb tömegben magukat, négy vagy öt nappal ezelőtt éjjel egy egész svadron hozzánk csak négyszáz lépésnyire állapodott meg. Hét ágyú lövést kapott, mellyre rögtön visszavonult. Halott álláshelyükön nem maradt, hanem a tömérdek vér mutatá másnap tetemes veszteségüket. De ez nem csökkenté vakmerőségöket, sőt elég szemtelenek voltak tegnap az alig egy órányi faluból — hol tanyájuk van, öten a városba bejönni, s itt három pálinkázó fegyvertelen Gömöri nemzetört magok közt elhajtani. Az italárus adta fel őket, midőn jó szesz ígéretével becsalta magához, negyedik társuk megmenekült, s hirt hozott pajtásai balesetéről. Rögtön utánok indulunk, azonban a futó lovasokat fél órányi távolban látva, kénytelenketénk üldözésüktől elállani. Illy pangó élete van táborunknak, mellyhez olly magas remények voltak és lehettek is méltán csatolva. Egyes foglyok szinte naponként kerülnek hozzánk a serezanok és dragonyosok közül, ezek azonban majd mind olly nyomorult kinézésnek, hogy szégyenelnek önöknek ellenségünkül bemutatni. Végül engedjen meg ön, hogy állásunkról önt rendesen nem tudósíthatom, de ez körülményeink közt lehetetlen. Naponként a pusztai földön tanyázunk, mint előörök. A bruki posta honunk felé nem jár, mert ezelőtt pár héttel betiltatott, a szomszéd magyar postaállomásra szállitni leveleinket, pedig szinte sok bajjal jár. Épen most lövések hallatszanak, s fegyverre kiáltak, nem tudjuk melly perezben támadtatunk meg, lehet, hogy valami ütközetünk lesz. Isten önnel. Cserző Bencze: 772