Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-11-08 / 203. szám

816 ! Most leend valódi ideje a népfelkelésnek is, azért mindenki talpon és elkészülve legyen az in­dulási parancsnak bármelly pillanatbani telje­­síthetésére. A mi helyzetünk most nagyon kedvező, sere­günk lelkesedett elszántságával valóban világot lehet hódítani, ezt abból is láthattuk , hogy rosz vezérlet s a legképzelhetetlenebb organisationá­­lis hibák mellett is, győzelmet nyert, s győzelme­sen nyomul elő még Bécs felé is, mig egy túlnyo­mó lovas erő ellenében, s hogy Bécsbe be nem ment, bizony nem saját hibája. E mellett édes hazánk földén vagyunk, mely­nek minden szentporához édes emlékek s a pie­­tásnak ezer nemet kötnek; honunkban vagyunk, mellynek minden ösvényét , minden völgyét és berkét ösmerjük, hol minden patakba és minden forrásba a régi barátság poharát merítjük ; e föl­dön vagyunk, „mellyen kívül számunkra nincsen hely, mellyen élnünk hallnunk kell !é s mellyet elvesztve, nem tudnánk merre fordulni. És népünk — hála istennek — érti már, hogy e harcz élete, vagyona és szabadsága ellen foly, érti már, hogyha magát maga nem védi, úgy őt az isten is elhagyja és érti már, hogyha ő felkel, nincs erő, melly előtte porba ne hullana. És a mi népünk ösmeri jó barátjait, tudja im­már, hogy kiknek kell hinni, és úgy teszen, mi­ként jó barátjai mondják ! Hiába immár, most az ámítás szava, hogy a király ezt és ezt akarja s csak az urak a hibásak, a nép többé nem hisz a hazug szavaknak s azt mondja, hogy nem kell többé a király, mert rosz hitszegő és áruló, mint gonosz tanácsosai, rab­szolgaságba akarja dönteni a hazát !“ Oh a nép, a magyar nép — nem hisz többé az álnok királyi párt gaz szavainak ! És isten meghozza a telet sanyaruságaival, meg havas esőivel, és mi meleg szobáinkból fo­gunk a dermedt ellenség fagyos csapa­tjaira ro­hanni. Igen, körülményeink — Istenünkre mondjuk kedvezők s félni ok semmi. Ügyünk le nem győzhető, mert a magát se­­gitni tudó és akaró igazság ügye. Azért csak bátran, és undoran nézzetek ba­rátim, polgártársak a jövőnek elébe. Az új év reggele, az örömnek reggele leend. Az Isten nem engedheti azt, hogy a keresz­ténység örömünnepén a gazság dia­dalmaskodjék, és nem engedheti, hogy fiá­nak születése napján tagadja meg a megváltó lételét, a meggyilkolt igaz­ság. Nem, nem, az isten velünk, mi pedig erősek vagyunk az ügyben és erősek vagyunk össze­tartásban. Győznünk kell győzni fogunk. Csernálom­, Pest, november 7. Még­is furcsa dolog az, hogy egynéhány ha­lálmadárnak itt Pesten privilégiuma van, a rosz hírek terjesztésével házalási kereskedést űzni. Mi ismerünk egy pár embert — kitől árva lelkünkre mondjuk — soha, de soha csak egy becsületes hirt se hallottunk , de a muszka jöve­teléről, Radeczki győzelmes seregeinek reánk rontásával, meg a törökről és tatárról akármennyi rész és infamis újságot. És furcsa , mihelyt egyik rész hírök hazug­nak valósul, a másikkal rögtön helyt állanak, és szinte roszul esik nekik, ha hogy valaki jó hírrel áll elő, s az i­lyennek valótlanságát prókatori nyelvük egész jártasságával igyekeznek demons­­trálgatni. Bizony isten szerencse, hogy fővárosunk né­pe nem valami nyúl természetű, mert im­e halál­madarak huhogásaira már eddig rég Mesopotá­­miába bujdosott volna. Utoljára is még azon hitre jövünk, hogy ez ijesztgetők egynéhány gazdag Hausherrek házaikra vetették szemeiket, s ezeknek Ameri­kába szöktetése miatt terjesztik híreiket. Hanem tréfának is van ám vége, azért igen jó lesz vigyázni a nyelvre, mert mi bizony, ha szük­ség lesz rá, még meg is nevezünk egynéhányat, pedig nem jó ám a mostani, világban, ha az em­bernek a nevét emlegetik. A statárium mindenfelé ki van ám hirdetve. Csernátoni, Pest november 8. Örömünk és aggodalmaink, a jó és­ rosz hírek közt csak úgy hullámzanak, mint tenger az apály és dagály közt. Íme egynéhány hitszegény s aggodalmas nap után a tegnapi szent napon két jó hir érkezett hozzánk. Egyik, hogy derék székelyeink Orbánt két íz­ben megverték, és Régent elfoglalták, a haramiát onnan kiszalasztván. Másik, hogy Simonicsot is hasonló sors érte, három ízben nagy veszteséggel, halottakban és foglyokban, szaladni kénytelenítetvén. Igaz ugyan, hogy mi sokkal inkább szerettük volna, ha mind­két megtámadót csak egyszer ver­ték volna meg seregeink, s akkor aztán ne hagy­tak volna belőlök annyit, mennyi elég arra, hogy újra meg­veressék. És baj, hogy mind­két vezér megszökött, s hu­rokra nem kerülhetett. Vannak esetek, midőn egymaga a vezér töb­bet ér, mint egész serege, s azt elveszteni na­gyobb veszteség tízezer embernél. Itt hála isten­nek nem így áll a dolog, és ha Urbánt és Simo­nicsot elfogva, seregeiket szalaszttották volna el, csak annyi hasznunk lett volna, hogy egy pár embert példásan felakaszthatunk vala, mert a­mint látjuk Jellacsich, Urbán, Simonics-féle emberek­ből egész csemete-iskolája van a camarillának, honnan csak úgy szedheti elé őket, mint gazda az utódágakat; míg tíz, tizenkét embert kiállítni az elesettek helyébe csakugyan nem olly könnyű mes­terség. De térjünk vissza Erdélyre. Az onnan tegnap érkezett hir ellenkezik az­zal, mit tegnapi számunk Erdélyről szóló czikket Berzenczeiről, mint puszta szóhírt közölt. Szászrégen be van véve. Ez nem kis positio. Azonnal megmondjuk miért. Először, mert megmutatták székelyeink, hogy ágyúk ellen is tudnak harczolni, s az, hogy valaki falak közt és ágyúkkal ellátva van, még nem csal­­hatlan biztosíték székelyeink ellen. A csata részleteit még nem ismerjük , s igy nem tudhatjuk, ágyuk valának , vagy nem, mieink­kel. De akármilly, igenis bízunk seregünk, s fő­leg székelyek lelkesedésében — még sem hihet­jük , hogy merőben üres kézzel illy derék ered­ményt vihattak volna ki. Elég az hozzá, hogy ők voltak extra domini­um, mi a dolgot természetesen bajositja, s ha volt is ágyújok, annyi mint az ellenségnek, (melly alávaló kezét Erdély minden ágyúira rátette, mellynek szabad rendelkezése van K. Fehérvár erős munik­ája felett) — bizonyosan nem volt. Tehát mint mondjuk, Sz. Régen elfoglalása egy szép demonstratio volt. De másodszor nagyobb haszna is van. Múlhatatlan lépcső volt ez, Szeben bevételére. A szászok e bűnbarlangját, e szülő helyét min­den ocsmány ármányoknak, sokkal nagyobb szá­mú lakosság, erősebb fal,s a szászok circumspe­­ctus és gyávaságából következtetve több ágyú is védi mint Száz-Régent. Hogy ezt bevehessék, ágyúkról kell gondos­kodni. Tán Gyulai Palinak van valamelyik lapban egy anecdota-verse, hol Rákóczy szidván a gyergyói székelyt, miért jő egy puszta pálczával, fegyver nélkül a csatába, az így felel: „a­mi illeti a fegy­vert , nem lesz baj belőle, hoz eleget az ellenség, majd elveszem tőle.“ Ezt mondta a székely akkor. Ezt teszi most is. Elvette Szász-Régenben Urbán ágyúit. Azokhoz érkeznek persze (eddig meg is ér­keztek) az innen küldöttek. Ezzel útnak indulnak. Jól tudják ők, hogy a szászok, városaik mindeni­­kébe felállítottak egy — két — három ágyút. Azt hitték, hogy az ágyatlan székelyt egy pár bödü­­léssel móresre lehet tanulni. Kívül esett számításai­kon Régen, így az erő, mint hógomolya növekedik. Egyébbiránt Segesvár (a szászok legszélső városa, a székelység felöl) magát a magyarság mellé declarálván, az oda helyzett egypár ágyút felajánlotta. Szebenen kivül elejétől kezdve az a tenye­rem nagyságú Száz-Sebes vaszarkodik leginkább. Rendesen a kicsi tehetetlen emberek szoktak a legmérgesebbek lenni. Mire ezen minorum gentium szász helyeken átvonulva s munitáikkal mindenütt saját erőnket nevelve, Szeben alá érnek sergeink, remélem lesz anyagi erőnk, hogy a meglehetősen ellátott, de rettenetesen gyáva városnak megfelelhessünk. Meg vagyok győződve, hogy első lövéseink menydörgésére egész Szebennek a csizma szá­rába száll az esze. És ha jönni fognak, az nem a bátorság, hanem a kétségbeesés elszánása lesz, melly azonban nem sokára le fog hangolódni. Szeben után aztán következik K. Fehérvár. Itt kell megemlítenünk, hogy Szathmárból

Next