Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)
1848-11-08 / 203. szám
816 ! Most leend valódi ideje a népfelkelésnek is, azért mindenki talpon és elkészülve legyen az indulási parancsnak bármelly pillanatbani teljesíthetésére. A mi helyzetünk most nagyon kedvező, seregünk lelkesedett elszántságával valóban világot lehet hódítani, ezt abból is láthattuk , hogy rosz vezérlet s a legképzelhetetlenebb organisationális hibák mellett is, győzelmet nyert, s győzelmesen nyomul elő még Bécs felé is, mig egy túlnyomó lovas erő ellenében, s hogy Bécsbe be nem ment, bizony nem saját hibája. E mellett édes hazánk földén vagyunk, melynek minden szentporához édes emlékek s a pietásnak ezer nemet kötnek; honunkban vagyunk, mellynek minden ösvényét , minden völgyét és berkét ösmerjük, hol minden patakba és minden forrásba a régi barátság poharát merítjük ; e földön vagyunk, „mellyen kívül számunkra nincsen hely, mellyen élnünk hallnunk kell !é s mellyet elvesztve, nem tudnánk merre fordulni. És népünk — hála istennek — érti már, hogy e harcz élete, vagyona és szabadsága ellen foly, érti már, hogyha magát maga nem védi, úgy őt az isten is elhagyja és érti már, hogyha ő felkel, nincs erő, melly előtte porba ne hullana. És a mi népünk ösmeri jó barátjait, tudja immár, hogy kiknek kell hinni, és úgy teszen, miként jó barátjai mondják ! Hiába immár, most az ámítás szava, hogy a király ezt és ezt akarja s csak az urak a hibásak, a nép többé nem hisz a hazug szavaknak s azt mondja, hogy nem kell többé a király, mert rosz hitszegő és áruló, mint gonosz tanácsosai, rabszolgaságba akarja dönteni a hazát !“ Oh a nép, a magyar nép — nem hisz többé az álnok királyi párt gaz szavainak ! És isten meghozza a telet sanyaruságaival, meg havas esőivel, és mi meleg szobáinkból fogunk a dermedt ellenség fagyos csapatjaira rohanni. Igen, körülményeink — Istenünkre mondjuk kedvezők s félni ok semmi. Ügyünk le nem győzhető, mert a magát segitni tudó és akaró igazság ügye. Azért csak bátran, és undoran nézzetek barátim, polgártársak a jövőnek elébe. Az új év reggele, az örömnek reggele leend. Az Isten nem engedheti azt, hogy a kereszténység örömünnepén a gazság diadalmaskodjék, és nem engedheti, hogy fiának születése napján tagadja meg a megváltó lételét, a meggyilkolt igazság. Nem, nem, az isten velünk, mi pedig erősek vagyunk az ügyben és erősek vagyunk összetartásban. Győznünk kell győzni fogunk. Csernálom, Pest, november 7. Mégis furcsa dolog az, hogy egynéhány halálmadárnak itt Pesten privilégiuma van, a rosz hírek terjesztésével házalási kereskedést űzni. Mi ismerünk egy pár embert — kitől árva lelkünkre mondjuk — soha, de soha csak egy becsületes hirt se hallottunk , de a muszka jöveteléről, Radeczki győzelmes seregeinek reánk rontásával, meg a törökről és tatárról akármennyi rész és infamis újságot. És furcsa , mihelyt egyik rész hírök hazugnak valósul, a másikkal rögtön helyt állanak, és szinte roszul esik nekik, ha hogy valaki jó hírrel áll elő, s az ilyennek valótlanságát prókatori nyelvük egész jártasságával igyekeznek demonstrálgatni. Bizony isten szerencse, hogy fővárosunk népe nem valami nyúl természetű, mert ime halálmadarak huhogásaira már eddig rég Mesopotámiába bujdosott volna. Utoljára is még azon hitre jövünk, hogy ez ijesztgetők egynéhány gazdag Hausherrek házaikra vetették szemeiket, s ezeknek Amerikába szöktetése miatt terjesztik híreiket. Hanem tréfának is van ám vége, azért igen jó lesz vigyázni a nyelvre, mert mi bizony, ha szükség lesz rá, még meg is nevezünk egynéhányat, pedig nem jó ám a mostani, világban, ha az embernek a nevét emlegetik. A statárium mindenfelé ki van ám hirdetve. Csernátoni, Pest november 8. Örömünk és aggodalmaink, a jó és rosz hírek közt csak úgy hullámzanak, mint tenger az apály és dagály közt. Íme egynéhány hitszegény s aggodalmas nap után a tegnapi szent napon két jó hir érkezett hozzánk. Egyik, hogy derék székelyeink Orbánt két ízben megverték, és Régent elfoglalták, a haramiát onnan kiszalasztván. Másik, hogy Simonicsot is hasonló sors érte, három ízben nagy veszteséggel, halottakban és foglyokban, szaladni kénytelenítetvén. Igaz ugyan, hogy mi sokkal inkább szerettük volna, ha mindkét megtámadót csak egyszer verték volna meg seregeink, s akkor aztán ne hagytak volna belőlök annyit, mennyi elég arra, hogy újra megveressék. És baj, hogy mindkét vezér megszökött, s hurokra nem kerülhetett. Vannak esetek, midőn egymaga a vezér többet ér, mint egész serege, s azt elveszteni nagyobb veszteség tízezer embernél. Itt hála istennek nem így áll a dolog, és ha Urbánt és Simonicsot elfogva, seregeiket szalaszttották volna el, csak annyi hasznunk lett volna, hogy egy pár embert példásan felakaszthatunk vala, mert amint látjuk Jellacsich, Urbán, Simonics-féle emberekből egész csemete-iskolája van a camarillának, honnan csak úgy szedheti elé őket, mint gazda az utódágakat; míg tíz, tizenkét embert kiállítni az elesettek helyébe csakugyan nem olly könnyű mesterség. De térjünk vissza Erdélyre. Az onnan tegnap érkezett hir ellenkezik azzal, mit tegnapi számunk Erdélyről szóló czikket Berzenczeiről, mint puszta szóhírt közölt. Szászrégen be van véve. Ez nem kis positio. Azonnal megmondjuk miért. Először, mert megmutatták székelyeink, hogy ágyúk ellen is tudnak harczolni, s az, hogy valaki falak közt és ágyúkkal ellátva van, még nem csalhatlan biztosíték székelyeink ellen. A csata részleteit még nem ismerjük , s igy nem tudhatjuk, ágyuk valának , vagy nem, mieinkkel. De akármilly, igenis bízunk seregünk, s főleg székelyek lelkesedésében — még sem hihetjük , hogy merőben üres kézzel illy derék eredményt vihattak volna ki. Elég az hozzá, hogy ők voltak extra dominium, mi a dolgot természetesen bajositja, s ha volt is ágyújok, annyi mint az ellenségnek, (melly alávaló kezét Erdély minden ágyúira rátette, mellynek szabad rendelkezése van K. Fehérvár erős munikája felett) — bizonyosan nem volt. Tehát mint mondjuk, Sz. Régen elfoglalása egy szép demonstratio volt. De másodszor nagyobb haszna is van. Múlhatatlan lépcső volt ez, Szeben bevételére. A szászok e bűnbarlangját, e szülő helyét minden ocsmány ármányoknak, sokkal nagyobb számú lakosság, erősebb fal,s a szászok circumspectus és gyávaságából következtetve több ágyú is védi mint Száz-Régent. Hogy ezt bevehessék, ágyúkról kell gondoskodni. Tán Gyulai Palinak van valamelyik lapban egy anecdota-verse, hol Rákóczy szidván a gyergyói székelyt, miért jő egy puszta pálczával, fegyver nélkül a csatába, az így felel: „ami illeti a fegyvert , nem lesz baj belőle, hoz eleget az ellenség, majd elveszem tőle.“ Ezt mondta a székely akkor. Ezt teszi most is. Elvette Szász-Régenben Urbán ágyúit. Azokhoz érkeznek persze (eddig meg is érkeztek) az innen küldöttek. Ezzel útnak indulnak. Jól tudják ők, hogy a szászok, városaik mindenikébe felállítottak egy — két — három ágyút. Azt hitték, hogy az ágyatlan székelyt egy pár bödüléssel móresre lehet tanulni. Kívül esett számításaikon Régen, így az erő, mint hógomolya növekedik. Egyébbiránt Segesvár (a szászok legszélső városa, a székelység felöl) magát a magyarság mellé declarálván, az oda helyzett egypár ágyút felajánlotta. Szebenen kivül elejétől kezdve az a tenyerem nagyságú Száz-Sebes vaszarkodik leginkább. Rendesen a kicsi tehetetlen emberek szoktak a legmérgesebbek lenni. Mire ezen minorum gentium szász helyeken átvonulva s munitáikkal mindenütt saját erőnket nevelve, Szeben alá érnek sergeink, remélem lesz anyagi erőnk, hogy a meglehetősen ellátott, de rettenetesen gyáva városnak megfelelhessünk. Meg vagyok győződve, hogy első lövéseink menydörgésére egész Szebennek a csizma szárába száll az esze. És ha jönni fognak, az nem a bátorság, hanem a kétségbeesés elszánása lesz, melly azonban nem sokára le fog hangolódni. Szeben után aztán következik K. Fehérvár. Itt kell megemlítenünk, hogy Szathmárból