Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-09-18 / 160. szám

Nem tudom, meddig tart lelkemnek ezen ájulása ? de azt tudom, mire ütni fog a bosszú órája, mellynek ütnie kell, akkorára visszanyerem elvesztett erőmet, rugalmasságomat visszanyerem tizszerezve, százszorozva, és tényező leszek az ítéletnek ama véres napjain, midőn e nemzet elégtételt vesz megtiprott jogaiért, fölrúgott becsületeiért ! Mert végre is él az isten, a ki nem engedheti, hogy egy nemzet mindörökké bántott és meggyalázott legyen, egy olly nemzet, melly talán könnyelmű, de nem vétkes, melly talán túlságosan leyális, de nem gyáva! Nem, nem, és ezerszer nem! a magyar nemzet nem gyáva. A ki téged gyávasággal vádol, nemzetem, az nem olvasta a világtörténet legszebb, legfényesebb lapjait, mellyeken kardod dicsősége ragyog. És kiért villogtattad századokon át habár nem mindig győzedelmes, de mindig hősi kardodat , ha te nem martirkodtál volna, magyar nemzet, most a török félhold vetne kisértetes fényt az európai műveltség romjaira! És pedig a melly nemzet nem gyáva, annak nem lehet elvesznie, a melly nemzet küzdött az emberiségért, annak nem szabad elvesznie ! Kicsiny tűz vagyok a haza élében, de tűz vagyok, s csak egy szót olvashat a nemzet a sors könyvéből fényemnél, de ez az egy szó a remény ! Petőfi Sándor: 643 Pest September 18. Mit kell tenni ? A ministerelnök követendő politicájának egy részét a képviseleti háznak előre bejelentő. Ezen politica szerint a ministerelnök elhatározva van, a magyar földből Jellacsicsnak egy talpalatnyit sem engedni át védtelenül, ha pedig az illyr pártütőnek sikerülne előre nyomulhatni a ministerelnöknek szintolly erős szándéka a fővárost ez utolsó csepp vérig oltalmazni. Ezen politica ellen — úgy hiszük — kifogása egyetlen józan hazafinak sincsen. A kivételi módok és eszközök felett azonban legyen szabad saját véleményünket is nyilvánítani. Sajnálva de polgári kötelességérzet sugallatából vagyunk kénytelenek az új ministérium vagyis sajátlag a ministerelnök bizonyos intézkedése ellen máris felszóllalni. Kossuthunk 24 órai dicső kormánya alatt fényesen jön megcáfolva mindazon félszeg állítás, mintha a magyar sorezredeket nem lehetne magyar lábra állítani, meghazudtolva jön azon szűkkeblű hit, mintha sorkatonáink keblében nagyobb lenne az idegen zászló, ruha és parancsszó melletti előítéletes kegyelet, mint a hazaszeretet érzete. A lelkes magyar katona csak alkalomra várt, csak utat lesett, hogy a szívében rejtező honszerelem szikrája lángokban törjön ki. Mutassatok nekünk, nagyobb magasztosabb példát a népek históriáiból, mint azt mellynek ezredeink hazafiuságát illetőleg közelebbről tanúi valánk. Ama felemlegetett kegyelet a hosszú időkön hordott színek iránti természetelleniségénél fogva láb alá tapostatott, amaz erősített ragaszkodás a tisztekhez ellenöki nyílt vádak által hazudtoltatik meg, s az aggodalom az ezredek feloszlatása iránt — mellyben sokak azok legnagyobb megalázhatását s ebből a legveszedelmesebb következtetéseket szerettek jósolni — az önkénti feloszlás az idegen (s némelyek szerint a katonák által imádott) régi zászlónak elhagyása által jön azzá bélyegezve a mi, t i. rövidlátó félénkségéé. A példa megvan, hogy ha akarunk magyar ezredeink szelleme, nem holnap hanem ma leend magyar. Azért nem kevés aggodalommal sőt visszatetszéssel tölté el a mi keblünket, és minden honát szerető kebleit a ministerelnöknek a nemzetgyűlés által is elfogadott e tárgybani intézkedések körüli habozása,ellenkező szellembeni rendeletei. Mi őszintén megvalljuk, Batthyánit két okból nem óhajtottuk ministernek. Először azért, mert a hazafias lelkesedést felhasználni nem csak nem tudja, de sőt azt felhasználni fél, és Másodszor azért, mert e felnemhasználását a lelkesedésnek olly gőgös aristocratai visszataszító alakban teszi, melly maga után mindég elégitetlenséget boszankodást és megsértett önérzeteket teremt. Gróf miniszerelnök a lóhátról vagy cabrioletbeli kormányzásnak ideje lejárt: ki egy szabad ország kormányrúdját akarja vezetni, annak a nép közzé kell leszállani képzelt fensőségi paripájáról, s kormányozni úgy, hogy még a nép ítéletei és óhajtásai mellőzésével kiadott rendeleteknek, intézkedéseknek is legyen egy olly corollariuma, melly a kedélyeket kibékítse. Itt igen sok függ a modortól. A gróf alkalmasint azt hiszi, hogy mivel néha az arany kéznél vagy sperlinél vagy a sörcsarnokban paar Kreuzer würste 11 gyomrába erőszakol szá a halbe bayerischest nyeldes, már megtevő mindazt mi a népszerűségre elég. Csalatkozik, vvitzeket csinál ugyan a nép az illyszerű piai sirs d’un grand seigneur felett, de a visszataszító modort, mellyel önnél más érintkezésekben találkozik, feledni illyekért alig fogja. Már pedig — akármit gúnyoljuk vagy bélyegezzük azt a változékony népszerűséget, arra egy kormányzónak — kivált mostani felvilágosult korunkban — annyira szüksége van, mint vízre a halnak. Megjegyezzük, hogy ezen észrevételünket a gróf ministerelnök modoráról több képviselők felhívására tesszük. És ezen két okainkat — mellyeknél fogva Batthyáni minisetriumot nem óhajtottunk — elmondva felhívjuk a grófot a hazafiaknak — a honvédekhez átjönni kívánó sorkatonák iránti rendelkezései által okozott — aggodalmát — rögtöni s nem húzó és halasztó intézkedés által szüntettni meg. Ha át nem vétetnek, adassék nékiek magyar lobogó, német tiszteik — ha szellemük ellen maga a legénység is kifogást, tesz kergettessenek el. (Itt a tétovázó félénk kíméletnek többé helye nincsen, mert az idő veszettül sürget, s az eddigi mulasztások terhe irtózatosan nyakunkra nehezkedett.) Mondassák-meg nekik, hogy honvédeinkkel egyenlő lábon állanak, s ruhájuk is mihelyt elég készletünk lesz ki fog cseréltetni. Ez véleményünk az egyik módjáról annak, miként kelljen a magyar föld s a főváros sikeres megvédhetésének eszközeit magunknak biztosítani s egyszersmind független alkotmányoságunk védfalait felépíteni. A mi Budapest oltalmi szereit közelebről illeti, erre nézve véleményünk következő: Senki sem tagadhatja, hogy Pestnek kulcsa Budának birtokában fekszik. A ki Budán ut az Pesten is parancsol. Ebből következik, hogy Budát — a várat — belülről is részünkre biztosítva (mi tán megtörtént) környékében is el kell látni védszerekkel. És itt a gondolkozó figyelmét legelőbb is a budai vár körül levő hegyek ragadják meg, mert ha azon hegyek az ellenség kezeibe kerülnek, úgy Budának megoltalmazhatása kétséges. Azért erősíteni kell a hegyek ormait, hogy általuk a vár, s ez által Pest legyen — ez oldalról legalább — megvédve. És ezekből kiindulva, jónak és czélszerünek vélnék, ha azon egész hegylánczolaton — melly a budai várat egy ágyúgolyó távolságra környezi — sánczolatok készíttetnének, még pedig olly távolban egymástól, hogy egyik a másikat védhetné az ellenfél megtámadásai ellen; öszvesen pedig a budai vár álgyúinak oltalma alatt állanának. — Ezen sánczolatok — mellyeknek készítéséhez pedig mielőbb hozzá kezdeni kellene-eleinte csak kevesebb, az ellenség nyomulása esetére azonban mindinkább nevelendő tüzérség és gyalogsággal lennének ellátandók. Ez véleményünk a budai résznek, s az által egy fő részben — Pestnek is biztosításáról, mellynek elmondására minket éppen nem a Jellacsichtóli félelem ösztönzött, mert az ő ide nyomulhatását még magára van — nemcsak nem hiszszük, sőt azt hinni, a magyar lelkesülés és szabadság iránti sértésnek tartanák — de ösztönzött részint az mert a ministerelnök bejelentett politikájának egyik része Pestnek megvédésében határozódik, de részint az is, mert csakugyan jöhetne idő, midőn............ Azonban ne bocsátkozunk még most a lehetőségek elemezésébe. Csernátoni.