Marczius Tizenötödike, 1849 (6-79. szám)

1849-02-20 / 6. szám

22 Pedig ha valakitől e világon, a Habsburgok bizonyo­san a magyar prímástól várták volna azt, hogy nagy be­folyásával első álljon el a nemzeti párttól. Hám János ezt nem tette addig, mig Windischgräcz Testen nem volt, mig az ellenség hatalmába nem került. És jön e bántása e vén phariseusnak ? Semmi a vi­lágon. A reactio csak azokat üldözi, azokat irtja, kínozza, kik a szabadság hű barátai. Csak a gazemberek ugorhatnak biztosan át tőlünk ha bár­mennyire is ártottak hozzánk tartozásokkal az ostrákoknak; a becsületes hazafit az ellenség akkor is megbünteti, ha szivek vonzalmát követve egyszerűen csak hozzánk szítottak. A Figyelmező, mig mi Pesten voltunk, akár­hányszor nevezé Jellasicsot a haza ellensé­gének, árulónak lázzadónak, — és van e valami bántása? Annyira nincs hogy Vida úr a svarczgelbek ked­ves és udvari hirlapirósok. Mit is őrnagy, térparancsnok volt a honvédelmi bizott­mány alatt, és most is az. Nem büntet tehát az osztrák dynastia, hanem irtó harczot visel a szabadság szenvedélyes barátai ellenében. Azt akarja, hogy pusztítsa el a civilizált egyéneket, s legyen országából egy nagyszerű Galliczia, hol ne­ve­más, mint egy gazdag uralkodó család, zsoldos ka­tonaság és butaságban tartott földmives osztály.­­jígnap­ja tan vásárt­, hogy nagyítjuk a­­toiglot. Tessék megolvasni Windisgracz herczeg azon ren­deletét, hogy a kibocsátott magyar pénz­jegyek beváltása végett minden lázadó magyarnak javai confiscáltassanak. És kérdjük: kell-e ennél világosb tanúság arra, hogy ezen rendelkezéssel nem csekélyebb czél szándékoltatik elévetni, mint az, hogy a magyar közép­birtokos osztály, a szabadság ügyének leghívebb barátai megsemmisittes­­senek ? — Felelőség. Európában tán egyedül Magyarhon azon ország, hol az átalános forradalom tényezőit sem communisticus ele­mek, sem pedig bármelly más socialis térre tartozó anya­gok nem képezték. Magyarország forradalma tisztán politicai visszaélések­ből kikelt forradalom, mellyben ha utóbb más elemek talál­tattak is fel, azok csak az ellenforradalompárt, a dynastia által felélesztett önérdek gyuanyagjainak lenni bizonyultak. A magyar nem akart egyebet, minthogy szabadsága ezeréves biztosítékai: az annyiszor megerősített s mind­annyiszor királyi következetességgel megszegett alaptör­vények megtartassanak. Ezért küzdött szüntelen a sérelmi országgyűlések meddő terén, ezért szenvedett tömlöczre vetett vagy ko­ronás lelketlenséggel lefejeztetett számtalan lelkes fiainak halálában. S midőn a vitatkozások, nemzeti óvástételek és fe­jedelmi ígérgetések közt a párizsi — külszinleg politikai, de emberiséget tekintve, sociális irányzatú — forradalom­zivatarának menykö­szele megérinté; midőn a februári napok váratlan s a trónokat megreszkettető nagyszerűsé­gének hite fülébe hatott; midőn végre látá az átalános megmozdulást, m­elly — mint egy beledobott kő által meg­rettent csendes tó vize habgyűrűit a legszélső partokig veté, úgy gondolkodott — és helyesen — hogy most vagy soha van itt az idő, midőn ősi törvényeinknek a trón előtt tiszteltetést és biztosítékot vívhatunk ki. Ez eredeti oka egész forradalmunknak, ez mozgatója minden mozdulatainknak; minden más, mint urbériségek elengedése, közteherviselés, és adómentesség megszünte­tése csak mellékes dolog volt, mellyeket ugyan a februári napok, s igy a párisi események hírének eljuthatása előtt pengettünk ugyan, de ekkor is azon legfőbb indokból, mert egy, a politicai jogélvezetekből kizárt s e mellett aránytalan és osztatlan anyagi terheltetésekkel nyomott néptől, egy remény lett — de olly korán nem várt — eu­rópai catastrofa által segítendő nemzeti függetlenségünk, politicai önállóságunk ügyének támogatásában nem sokat várhattunk volna. Voltak ugyan tán kevesen, kik a nép emancipatioját az emberiség magasztosaim szem­pon­tjából s a­n s a­r­riére pensée sürgették, de a legtöbbnél — ha magun­kat csalni nem akarjuk — a legfensőbb czél valt: nem az emberiség, hanem a haza, s épp ebből fo­­lyólag­: teljesítettük az emberi méltányos jogok kö­veteléseit, hogy a hazafi jogok védelm­ezése kivívása esetére annál több karokat szerez­hessünk meg, kötelezhessük le. Hoszszas fejtegetésünk rövid értelme csak az, mit e­­leinte mondtunk, hogy a magyar forradalom ré­szünkről csupáncsak politikai forradalom volt eleitől kezdve, minek legnagyobb bizonyságára szolgál az, hogy a legimposantabb események komoly nagyszerűsége alkalmával, a legnagyobb catastrophák tör­téntekor is, soha a nemzeti gyűlés az úgy­nevezett törvé­nyes ösvény elkoptatott gyepjéről, soha azon pedáns legális tér döczögős kerékvágásai közöl lelépni nem tudott nem mert. A sors ujjal mutatá ki többször nem egyszer, hogy most ezt tedd, mert erre van idő­ az események szelleme csakhogy nem füleinkbe kiáltá néhányszor, — hogy: most ide s ide lépjünk, mert most erre van az út, a czél felé! És soha, de soha a sors ujjmutatását, soha de soha a kor geniusának sugallatát meg nem értették! vagy balul fogták fel. És ez így van most is.

Next