Marosvidék, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-03 / 22. szám

sajátságos készülék volt alkalmazva, melyet a hámba fogott kutya, a köpülőt körüljárva húzott s ez által oly erős mozgásba hozta a vajverőt, hogy a vaj csakhamar készen volt A két fiú tapsolt örömében. Ámde a Rubis kutya nem igen látszott ezen öröm­ben osztozni, mert komoly, szomorú szem­kifejezéssel járta körül a köpülőt mindvégig, a nélkül, hogy fejét fel merte volna emelni. — Tudod Lajos, mit csinálnék én, ha neked volnék. — Mit? — Elvinném­ a köpülőt, meg a Rubis-­ városról-városra s fejenkint hat sous belépti­­díjért mutogatnám a tudományát. — No én nem! — viszonzó Lajos. En­gem megölne az unalom, ha egész nap munka nélkül kellene ülnöm. — Igen, de szereznél ám egy csomó pénzt! — Ugyan menj! Megmondtam már, hogy pénzt szerezni és dolgozni nem ugyanegy. S aztán nekem egyéb dolgaim is vannak. Legelőbb is ki fogom javítani a vízhordó­­cse­vet, mert anyám azt mondja, hogy hasznavehetlen. Aztán Elme Zsófiának ké­szítek egy targonczát, hogy kicsi öcsét köny­­nyebben hordozhassa, mert már jó nagy gyerek s bizony megfáj­ul a karja, ha egész nap czipeli. Elme Zsófia és Trice Róza, Pálnak s La­josnak iskolatársnői valának. Igen mulattatta őket az a köpülési mesterség, melyet a Ru­bis kutya akarva, nem akarva folytatott; s minthogy tudták, hogy a kis mester Rubis-t, ha jól teljesíti feladatát, mindig megszokta egy-két jó falattal jutalmazni, látogatásuk alkalmával mindig vittek valami falni valót a kutya számára. Azonban a Rubis kutya irtózott e mesterségtől s e részben nem volt megbékéltető sem hízelgés, sem jó étel, de még azon hírnév által sem, melyet ügyes­ségével a szomszédok köztt szerzett ma­gának. A mint a köpülőt előtűnni látta, rög­tön lekonyítá füleit, farkát behúzta s lestem az alkalmat, hogy a munka elől elillanhas­son ; ha pedig a vaj nagyon sokára jött össze, oly keservesen vonított, hogy a kis mester szive megesett rajta s ki kellett a hámból fogni. Egy napon végre, midőn kínzó 170 zafias czél által fellelkesült szive, az akarat tiszta érzelme tudatában a hiú­ságtól ment léleké, ott végre is nyo­moz, utat tör a lankadatlan munka. Ide mellékelt jegyzőkönyvünk hí­ven mutatja lépésről-lépésre úgy a sokszor magasra emelkedett akadá­lyokat, mint a napról-napra kivívott, az időtől mintegy kicsikart eredmé­nyeket. Két fődolog állott előttünk: ala­kuló-társaságunk számára rendes mű­ködő-tagokat szerezni s ugyanakkor megvetni a társaságnak, mint egylet­nek anyagi pénzalapját is. Legbensőbb figyelmünket e két sark­­­pont kö­tötte le. Beható viták, eszmecserék után a lehető legnagyobb fegyelemmel s az érdemeket méltányló kiindulással ösz­­szeállítottuk alapszabályaink értelmé­ben a felkérendő legjobb nevű, er­délyi származású írók névsorát. Nem mondhatjuk, hogy társasá­gunk czélja ne találkozott volna min­den oldalról helyesléssel, de sok fel­­világosításra, kérésre, nem egy helytt lelkesítésre volt szükségünk, hogy lassan kint leküzdjü­k a kételyeket, a félreértést, a kicsinylést, az időknek tagadh­atlanul nehéz voltát, míg végre a mai eredményeket felmutathatjuk. A felkért írók közül következők voltak szívesek a rendes tagságot el­fogadni . Gróf Bánffy Béla, Balázs Sándor, Balási Ferencz, Balás Antal, Barcsai László, Brassai Samu, Bartalus István, gróf Bethlen István, d­r. Csiky Kálmán, dr. Csiky Gergely, Beák Farkas, Dósa Dániel, dr. Frédi Béla, d­r. Ferenczy Alajos, Finály Henrik, Gáspár János, Gergely Lajos, Györffy Iván, Hegedűs István, Hegedűs Sándor, Hodor Károly, Imre Sándor (m. kir. egyetemi tanár). *) Mindnyájan egyhangúlag megválasztottak a június 3-án tartott szervező gyűlésen. Szerk. Jakab Elek, Jánossy Ferencz, báró Jó­sika Kálmán, gróf Kálnoky Dénes, dr. Kolozsvári Sándor, dr. Kovács Ödön, Kozm­a Ferencz, gróf Lázár Miklós, Lukács Béla, Mártonffy Ignácz, Med­­gyes Lajos, Moldován Gergely, dr. Mol­nár Antal, Nagy Péter, báró Orbán Ba­lázs, Réthy Lajos, Sámi László, Sala­mon Ferencz, Szabó Károly, Szabó Samu, Szamossy János, F. Szathmári Károly, Szilágyi Sándor, gróf Teleki Sándor, Újvári Béla, gróf Vass Ferencz, Veress Ignácz, Weszely Károly, Ladányi Gedeon, Gyarmatiiy Sámuel, v Oly névsor ez tisztelt Társaság, mely irodalmunk számos kitűnőségét, legjobbjai közül többeket sokat fog­lal magában. Eredmény, melyet leg­merészebb álmainkban sem remény­lettünk, eredmény, melyet csak a leg­szentebb ügy adhatott. A második leglényegesebb ponti teendőink között az alapító és pár-­­toló-tagok gyűjtése volt. Erre nézve tájékozásul összeállí­tottuk Erdély legjobb családainak névsorát. Felszólításokat nyomattunk úgy a rendes tagokhoz, mint az ala­pító- és pártoló-tagokhoz külön-külön, mellékelvén a rendes tagok és ala­pítók gyűjtőihez a kinyomtatott alap­szabályok egy-egy példányát. E nyomtatványok jelentékeny költ­séggel járó kiadásait — minthogy egyelőre pénztárunk nem volt oly ál­lapotban, hogy fedezhette volna — bizottságunk elnöke előlegezte saját­jából. Kiküldtük az alapító- és pártoló­íveket s bár csak kevés ideje, hogy ez ívek szétmehettek, a régebben tett alapítványokkal együtt alaptőkénk már is elérte, sőt meghaladta az első ezer forintot. Álljon itt az alapítók névsora: Báró Apor Károly 100 frt, Jeney Albert 100 frt, Filep Albert 100 frt, Kovács Ferencz 50 frt, Karácsom Márton 50 frt, Z. dr. Knöpfler Vil­mos 100 frt, báró Józsika Kálmán 50 frt, gróf Bethlen István 150 frt, Fo­­garasy Mihály püspök 100 frt, Bélde Gergely 50 frt, báró Kemény János 50 frt, báró Kemény István 50 frt, gróf Bánffy Béla 100 frt, Takács Já­nos 50 frt, gróf Kálnoki Déne­s 50 forint. A pártoló­ tagok száma is napról­­napra növekedik. Itt állunk tisztelt Társaság. A jelent megszereztük lan­kadatlan, de édesen eső munkával, a­ jövőt azoknak adja isten, kik a mun­kában, lelkesedésben sohasem fárad­nak ki. És most Tisztelt Társaság, meg­köszönve a minket oly igen megtisz­telő és kitüntető bizalmat, leteszszük önök kezeibe tisztünket, azzal a leg­bensőbb óhajtással, hogy a kitartás, egyetértés, bátorság, lelkesedés emelje a „Kemény Zsigmond társaság“-ot a magasra; tegyék templomává a jónak, szépnek, igaznak; e templomot népe­sítsék be a múzsák; s e templomot a fogyó buzgóság és puszta oltárok, miatt ne hagyják el istenei soha! Maros-Vásárhelyet, 1877. junius 3. (Aláírás betűrendben.) Báró Apor Károly, b. elnök. Deák Lajos, Fekete Gábor, Filep Albert, Gyárfás József Kerekes Sámuel, Kovács Ferencs Száva Farkas és Tolnay Lajos, b. jegyződ A levéltárak fontossága nálunk átalápos szer- Jakab Elek­től (Folytatás.) A levéltárak tesznek arról is tanúságot , mint jár el az ország tisztviselő-kara a tár­gyak formai feldolgozásában. A ki e század eszközét előhozták, megugrott s az egész napot az erdőben tölté. A köpülés rendsze­rint pénteken történt s ezt az eszes kutyát annyira megfigyelte, mondhatni számon tar­totta, miszerint csütörtökön este rendesett eltűnt s csak szombaton reggel került haza. Merchant úr erre azt indítványozd, hogy egy nappal azelőtt meg kell kötni. Úgy is tör­tént, de nem volt köszönet benne, mert a midőn Rubis magát ismét befogva érezte, oly keservesen vonított, mint azelőtt soha­sem s ez a működés egész ideje alatt tar­tott, a nap hátralevő részét pedig mély szo­­moruságban tölté el. — Eh, isten neki! — monda Lajos. —* Hagyjuk őt nyugodtan, ha neki az oly nagy szenvedést okoz. Ha ő képes megszökni és egész nap étel nélkül maradni, nagyon el­lenére lehet az. Különben a szegény állat úgy sem kap soha egy cseppet sem abból a vajból, a­melyért annyit fárad. Ha én for­gatom a mankót, az engem fáraszt minden­esetre, de meggondolom, hogy anyámnak segítek s e gondolat erősít. A­mi Rubis-t illeti, ő elégtétel nélkül fárad, mert nem­ tudja, hogy saját fáradozása által másnak, könnyebbséget okozott.

Next