Marosvidék, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1877-01-14 / 2. szám
teszem hozzá ma: legyen e hely az eltérő politikai nézetek nyílt érintkezésének és a közös hazafias érzületben egyetértésre jutttatásának szabad és megbecsült helye, legyen nagy Széchenyink óhajtása szerint a józan közvélemény fejlődésének s ebben és ez által a nemzeti önbizalom keletkezésének és megszilárdulásának gyypontja. Egyletünk virágzását, mindnyájunk által egyenlőn óhajtott áldás teljes hatását az elmondottak megvalósításától várván, üdvözlöm önöket uraim ez évi nagygyűlésen. Mielőtt azonban e gyűlést megnyitnám, nem mulaszthatom el a kegyeletes megemlékezést azon érzékeny veszteségről, mely a nemzetet ezen évben két legderekabbjának elvesztésében érte. Deák Ferencz nagy hazánkfiát, egyletünk tiszteletbeli tagját, ezen korszaknak providentiális férfiát ragadta el a halál a nemzettől, mondhatni az egyedüli kormányost, ki három tized alatt szédelgés nélkül állott a magyar államnak viharoktól hányatott hajóján az önbizodalom nyugodtságával kisérve az események szakadatlan folyamát, nem csüggedve a vésznek végelsülyedéssel fenyegető perczeiben, nem rettenve meg az elborító hullámoktól és nem ragadtatva el a kedvező szelek és mosolygó napsugaraktól. Ő volt az, ki kezébe ragadta a vezetést ellenállhatatlan hatalommal akkor, amidőn az események kedvező fordulatot nyertek ugyan a magyar ügyre, de az egyszersmind a válság pontjához is legközelebb érkezett s egyedül azon kötelesség érzéssel párosult honszeretet rendithetlen nyugodtságának és minden önzéstől tiszta hazafiságának, mely két tulajdonság e férfiú colossalis jellemét képezte, sikerülhetett a válságot a nemzet és honnak szerencséjére mindkettőnek őszinte és benső kiengesztelődésére oldani meg. Az egyszerű, de nagy férfiút a nemzet és királyának egybe folyó könnyei kisérték sírjába ! A nemzet hálás elismeréssel megörökítendi emlékét, a történelem fényes lapon fogja megtartani nevét az utókornak! Azután egy második a jelen által pótolhatatlan veszteség sulytotta a hazát s legkivált országrészünket: Erdélyt, gróf Mikó Imre halálában. Azon munkás közreható élet, mely tevékenységében már csak a multié, de hatásában a jövendőt gazdagította meg, élénkebb színekkel rajzolta le magát mindnyájunk kebelében, hogy sem el ne halványulna minden vonás, melyet ecsetelésére felhasználni megkísértenék. Elég, ha jellemének azon ritka vonásáról emlékezem meg, mely szerint magas társadalmi állásában a társadalom minden körét leereszkedésével annyira volt képes vonzani magához, hogy ezáltal hazafiai nemes törekedéseinek hatása is ellenállhatlanná vált, mert aki egyszer érintkezett vele, annak a benyomás kellemetességét nem moshatta el többé semmi kebeléből. Ez tette képessé, hogy a haza legszomorubb napjaiban éberségben és elevenségben tartotta fenn a nemzet anyagi, szellemi és erkölcsi előhaladására törekvő közszellemet, akkor bár csendes, csaknem észrevehetetlen, de folytonosan emelkedő és termékenyítő hatással. Az erdélyi gazdasági egylet, a múzeum és a székely Mikó főtanoda örökítik meg emlékét a haza és nemzet szolgálatában kifáradhatlan nagynak! Mi fájó érzelemmel állunk a roppant hézag előtt, mely mindkettőnek elvesztésében akkor támadott, mikor a nemzetnek ily jellemű férfiakra még oly nagy szüksége van. Mikor fog láthatlanná válni ezen úr, mely előtt a hazafias aggodalom megdöbbenve áll? Egyes nagyoknak helyét a nemzetek életében nem mindenkor pótolja ki a gondviselés hasonló nagyokkal ugyanazon időben, gyakran csak magának a nemzetnek és a társadalomnak lehet az igy támadott hézagoknak kiegyenlítését eszközölni összeható egyetértő törhetlen munkásággal, ha azon közszellemet, melyet elvesztett nagyjai alkottak, azon hazafiai hűséggel és honszeretet melegével őrzi és ápolja, melyre azok dicső példát mutattak fel előtte. Sokszorosan intenek e veszteségek azon hazafi kötelesség teljesítésére, hogy Gasilloegyletünk is komolyan felfogott feladatának megfelelve, az összes nemzet és társadalom épen most jelzett nehéz feladatának szerencsével megoldhatása munkájához hozzájáruljon és amidőn azt hiszem uraim, hogy ezen megemlékezéssel azon fájdalmas kötelességemnek tettem eleget, hogy legalább annyira, a mennyire csekély tehetségem engedé, azon érzelmeknek, melyek a lefolyt évre visszapillantásnál mindnyájunknak lelkét elborították, kifejezést adtam, vagyrést ezennel megnyitom. TÁRCZA: Szép a kinézésem ... Szép a kinézésem, igen, igen szép az. Kinézek a börtön szűkös ablakából. És amit künn látok, megható valóban: Rózsamál bortermő hegye látszik távol. Rózsamál borhegye alvó vágyat kelt föl: Jó volna üdülni gondűző nedvéből. Tenger: az én gondom. Én hajó felette. Horgonya reménynek elszáll a tengerbe ... Nincs állapodása ... Szív e tenger mélye S az kétség szirtével össze-vissza verve. A hajó kormányán ott van a hideg ész, jó erős kormányos ... s körül aggódva néz. Szivet vidít a bor... Na ordonnance gyorsan ... Én bizony megiszom, bár nem rózsamáli. E bor most oly ritka, mint az igaz ember. Keresve is alig lehet rá találni. Igaz ember vonul magánynak körébe. A rózsamáli van „nem nyíló“ pinczébe’. Na de e bor se rész. Körmöli belsőmet. Miként a vadmacska oldalát a fának. Felfelé tör aztán a szív közepének, És majd még fölebb ront: az észkamarának. S a hajó nem tánczol már tengerhullámon, Karmányosa sem agg, jár bátran, vidáman. Mondják a törvényről, hogy két oldalon szeg. E bor sajátsága épen ilyenféle. Emlékezni tanít s egyszersmind feledni. — Örök áldás szálljon a tenyésztőjére. Lángjánál felejtem, mit a jelen érez. S visszamerengek a szent múlt emlékéhez. Ej... de mi történt itt? Egy kukkot se látok. Pedig szemét nyitja bor az értelemnek. Igen. Észlelem most: a baj hol fenekük... Ablakomra apa-kesergetőt*) tettek... Szép kilátásomnak e szerint már vége. Nem látlak mostanság Rózsamás vidéke... Fellegek az égen... úgy látszik , eső lesz. Zöld béka regécsel a vár oldalában. Pénz az idő, mondják, kár elvesztegetni. Nem is vesztegetem, ha lehet hiában. Lefekszem... az álom nekem jó barátom ... Álmomban hazámat tán szabadnak látom. Sz. M. (Gyula-Fehérvár, 1851. november 10.) — Rajz. — JOLNAY JAJOS-tól. Nem nappal van, hogy a hideg, bíráló szem a hosszú keskeny udvaron, a korhadt *) Watermörder, z özvegy asszony háza. / 10 . dr. Knöpfler Vilmos — Maros-Vásárhely sz. kir. város országgyűlési képviselőjének — beszéde a keleti vasút ügyének tárgyalásakor. (Folytatás.) Erre nézve az akkori közlekedési mi- nisztérium egy térképet küldött volt ki a különböző törvényhatóságokhoz, hogy azok véleményes nézeteiket azon általános vasúti hálózathoz, melyben ezen keleti vasút is terveztetett volt, beterjeszthessék. Több erdélyi törvényhatóság — különösen a székely székek és városok — ezen terv ellen fontos argumentumokat, nyilatkozott részint feliratokban, részint küldöttségileg ellene mondtak és reá utaltak, hogy a természet maga kijelölte már egy vasútvonal természetes és legegyenesebb útját Nagy-Várad, Kolozsvár, Maros-Vásárhely Brassóig egyfelől ahonnan könnyen összeköthető lett volna Galaczczal, Ivustenczyvel és Várnával, másfelől Maros-Vásárhelyről a szabad Marosvölgyön fel Gyergyóig, hogy onnan az Ororva patakon fel és Jutva patakon le Moldvába Jassit érhesse, a honnan Benderen keresztül a meglevő odessai vonalat nyerhette volna. De hasztalan volt minden lépés, mert minden argumentum megtört bizonyos körök előtt, és azon girbe-görbe vasút, mely sok magyar megyét és a székelyföldet kikerüli, kiépíttetett. És igy az egész hazánkat nagy körben kerülő Lemberg, Csernovicz-Jassi-Galaczi akkor még ki nem épült pálya, melyen Offenheim annyi babért aratott, mely hazánkon keresztül találta volna a természetes egyenes utat, mavén falépcsőkön szüledező fatornáczon nagy hamarán mindent észrevegyen s csak úgy könnyedén, lelkiismeretlenül odavesse: itt is rendetlenség, ott is rendetlenség , meglátszik, hogy nincs itt a gazda, hogy nincs férfi a háznál ! Nem, nem, este van, sötét felhős este. A zápor meg-megindul, majd midőn már azt hinné az ember, elállott — egyszer csak nagyot vilámlik, megdördül az ég, s elkerget az utczáról mindenkit, hogy be ne tekintgessen nagy kendővel függönyözött ablakodon (a régit mostanában szaggatták le a gyermekek) s ki ne lesse, hogy dalolsz is, sírsz is, nevetsz is, feddőzöl is, apa is vagy, anya is vagy, sőt még szigorú haragos tanító úr is egy személyben. A legkisebbiket, Józsefkét, kit atyja neve napján akartak megkeresztelni az apa nevére, de mely édes, sóvárgott ünnepély elől Isten e szent felsége parancsára az apának kellett leszállani a nagy kőrizsfa alá, e hol, most csitítgatod szóval, nótával, csókkal, öleléssel; a nagyobbik Klárika, ott alszik az ágy végiben, abban a piros politikus ágyban, melyben az apa szokott aludni, mikor még a kassai asztalos szép fenyő forgácsból a koporsóba nem vetett ágyat; Sándorka és Károlyka kipirult arczczal, szakadozott mellényekben és nadrágocskákban ott horkolgatnak a Józsefke nappali nyoszolyájában, mely karikákon jár s mely minden erősebb hánykodásra egy-egy kellemeteset mozdul, lódul.