Marosvidék, 1877 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-14 / 2. szám

teszem hozzá ma: legyen e hely az eltérő politikai nézetek nyílt érintkezésének és a közös hazafias érzületben egyetértésre jut­­ttatásának szabad és megbecsült helye, le­gyen nagy Széchenyink óhajtása szerint a józan közvélemény fejlődésének s ebben és ez által a nemzeti önbizalom keletkezésének és megszilárdulásának gyypontja. Egyletünk virágzását, mindnyájunk által egyenlőn óhajtott áldás teljes hatását az el­mondottak megvalósításától várván, üdvöz­löm önöket uraim ez évi nagy­gyűlésen. Mielőtt azonban e gyűlést megnyitnám, nem mulaszthatom el a kegyeletes megemléke­zést azon érzékeny veszteségről, mely a nemzetet ezen évben két legderekabbjának elvesztésében érte. Deák Ferencz nagy hazánkfiát, egyletünk tiszteletbeli tagját, ezen korszaknak provi­­dentiális férfiát ragadta el a halál a nem­zettől, mondhatni az egyedüli kormányost, ki három tized alatt szédelgés nélkül állott a magyar államnak viharoktól hányatott ha­jóján az önbizodalom nyugodtságával kisérve az események szakadatlan folyamát, nem csüggedve a vésznek végelsülyedéssel fenye­gető perczeiben, nem rettenve meg az el­borító hullámoktól és nem ragadtatva el a kedvező szelek és mosolygó napsugaraktól. Ő volt az, ki kezébe ragadta a vezetést ellenállhatatlan hatalommal akkor, a­midőn az események kedvező fordulatot nyertek ugyan a magyar ügyre, de az egyszersmind a válság pontjához is legközelebb érkezett s egyedül azon kötelesség érzéssel párosult honszeretet rendithetlen nyugodtságának és minden önzéstől tiszta hazafiságának, mely két tulajdonság e férfiú colossalis jellemét képezte, sikerülhetett a válságot a nemzet és honnak szerencséjére mindkettőnek őszinte és benső kiengesztelődésére oldani meg. Az egyszerű, de nagy férfiút a nemzet és kirá­lyának egybe folyó könnyei kisérték sírjába ! A nemzet hálás elismeréssel megörökítendi emlékét, a történelem fényes lapon fogja megtartani nevét az utókornak! Azután egy második a jelen által pótol­hatatlan veszteség sulytotta a hazát s leg­kivált országrészünket: Erdélyt, gróf Mikó Imre halálában. Azon munkás közreható élet, mely tevékenységében már csak a multié, de hatásában a jövendőt gazdagította meg, élénkebb színekkel rajzolta le magát mindnyájunk kebelében, hogy sem el ne hal­ványulna minden vonás, melyet ecsetelésére felhasználni megkísértenék. Elég, ha jelle­mének azon ritka vonásáról emlékezem meg, mely szerint magas társadalmi állásában a társadalom minden körét leereszkedésével annyira volt képes vonzani magához, hogy ezáltal hazafiai nemes törekedéseinek ha­tása is ellenállhatlanná vált, mert a­ki egy­szer érintkezett vele, annak a benyomás kellemetességét nem moshatta el többé semmi kebeléből. Ez tette képessé, hogy a haza legszomorubb napjaiban éberségben és elevenségben tartotta fenn a nemzet anyagi, szellemi és erkölcsi előhaladására törekvő közszellemet, akkor bár csendes, csaknem észrevehetetlen, de folytonosan emelkedő és termékenyítő hatással. Az erdélyi gazdasági egylet, a múzeum és a székely Mikó főta­noda örökítik meg emlékét a haza és nem­zet szolgálatában kifáradhatlan nagynak! Mi fájó érzelemmel állunk a roppant hézag előtt, mely mindkettőnek elvesztésé­ben akkor támadott, mikor a nemzetnek ily jellemű férfiakra még oly nagy szük­sége van. Mikor fog láthatlanná válni ezen úr, mely előtt a hazafias aggodalom megdöb­benve áll? Egyes nagyoknak helyét a nemzetek éle­tében nem mindenkor pótolja ki a gondvi­selés hasonló nagyokkal ugyanazon időben, gyakran csak magának a nemzetnek és a társadalomnak lehet az igy támadott héza­goknak kiegyenlítését eszközölni összeható egyetértő törhetlen munkásággal, ha azon közszellemet, melyet elvesztett nagyjai al­kottak, azon hazafiai hűséggel és honszere­tet melegével őrzi és ápolja, melyre azok dicső példát mutattak fel előtte. Sokszorosan intenek e veszteségek azon hazafi kötelesség teljesítésére, hogy Gasillo­­egyletünk is komolyan felfogott feladatának megfelelve, az összes nemzet és társadalom épen most jelzett nehéz feladatának szeren­csével megoldhatása munkájához hozzájárul­jon és a­midőn azt hiszem uraim, hogy ezen megemlékezéssel azon fájdalmas köte­lességemnek tettem eleget, hogy legalább annyira, a mennyire csekély tehetségem en­­gedé, azon érzelmeknek, melyek a lefolyt évre visszapillantásnál mindnyájunknak lel­két elborították, kifejezést adtam, v­agyr­­ést ezennel megnyitom. TÁRCZA: Szép a kinézésem ... Szép a kinézésem, igen, igen szép az. Kinézek a börtön szűkös ablakából. És a­mit künn látok, megható valóban: Rózsam­ál bortermő hegye látszik távol. Rózsamál borhegye alvó vágyat kelt föl: Jó volna üdülni gondűző nedvéből. Tenger: az én gondom. Én hajó felette. Horgonya reménynek elszáll a tengerbe ... Nincs állapodása ... Szív e tenger mélye S az kétség szirtével össze-vissza verve. A hajó kormányán ott van a hideg ész, jó erős kormányos ... s körül aggódva néz. Szivet vidít a bor... Na ordonnance gyorsan ... Én bizony megiszom, bár nem rózsamáli. E bor most oly ritka, mint az igaz ember. Keresve is alig lehet rá találni. Igaz ember vonul magánynak körébe. A rózsamáli van „nem nyíló“ pinczébe’. Na de e bor se rész. Körmöli belsőmet. Miként a vadmacska oldalát a fának. Felfelé tör aztán a szív közepének, És majd még fölebb ront: az észkama­rának. S a hajó nem tánczol már tengerhul­lámon, Karmányosa sem agg, jár bátran, vidáman. Mondják­ a törvényről, hogy két oldalon szeg. E bor sajátsága épen ilyen­féle. Emlékezni tanít s egyszersmind feledni. — Örök áldás szálljon a tenyésztőjére. Lángjánál felejtem, mit a jelen érez. S visszamerengek a szent múlt emlékéhez. Ej... de mi történt itt? Egy kukkot se látok. Pedig szemét nyitja bor az értelemnek. Igen. Észlelem most: a baj hol fenekük... Ablakomra apa-kesergetőt*) tettek... Szép kilátásomnak e szerint már vége. Nem látlak mostanság Rózsamás vidéke... Fellegek az égen... úgy látszik , eső lesz. Zöld béka regécsel a vár oldalában. Pénz az idő, mondják, kár elvesztegetni. Nem is vesztegetem, ha lehet hiában. Lefekszem... az álom nekem jó ba­rátom ... Álmomban hazámat tán szabadnak látom. Sz. M. (Gyula-Fehérvár, 1851. november 10.) — Rajz. — JOLNAY J­AJOS-tól. Nem nappal van, hogy a hideg, bíráló szem a hosszú keskeny udvaron, a korhadt *) Watermörder, z özvegy asszony háza. / 10­ ­. dr. Knöpfler Vilmos — Maros-Vásárhely sz. kir. város ország­­gyűlési képviselőjének — beszéde a keleti vasút ügyének tárgyalásakor. (Folytatás.) Erre nézve az akkori közlekedési mi-­ nisztérium egy térképet küldött volt ki a különböző törvényhatóságokhoz, hogy azok véleményes nézeteiket azon általános vasúti hálózathoz, melyben ezen keleti vasút is terveztetett volt, beterjeszthessék. Több er­délyi törvényhatóság — különösen a székely székek és városok — ezen terv ellen fontos argumentumokat, nyilatkozott részint felira­tokban, részint küldöttségileg ellene mondtak és reá utaltak, hogy a természet maga ki­jelölte már egy vasútvonal természetes és legegyenesebb útját Nagy-Várad, Kolozsvár,­ Maros-Vásárhely Brassóig egyfelől a­honnan könnyen összeköthető lett volna Galaczczal, Ivustenczyvel és Várnával, másfelől Maros-Vá­sárhelyről a szabad Marosvölgyön fel Gyer­­gyóig, hogy onnan az Ororva patakon fel és Jutva patakon le Moldvába Jassit érhesse, a honnan Benderen keresztül a meglevő odes­­sai vonalat nyerhette volna. De hasztalan volt minden lépés, mert minden argumentum meg­tört bizonyos körök előtt, és azon gir­­be-görbe vasút, mely sok magyar megyét és a székelyföldet kikerüli, kiépíttetett. És igy az egész hazánkat nagy körben kerülő Lem­berg, Csernovicz-Jassi-Galaczi akkor még ki nem épült pálya, melyen Offenheim annyi babért aratott, mely hazánkon keresztül ta­lálta volna a természetes egyenes utat, ma­vén falépcsőkön s­züledező fatornáczon nagy hamarán mindent észrevegyen s csak úgy könnyedén, lelkiismeretlenül odavesse: itt is rendetlenség, ott is rendet­lenség , meg­látszik, hogy nincs itt a gazda, hogy nincs férfi a háznál ! Nem, nem, este van, sötét felhős este. A zápor meg-megindul, majd midőn már azt hinné az ember, elállott — egyszer csak nagyot vilámlik, megdördül az ég, s elkerget az utczáról mindenkit, hogy be ne tekintgessen nagy kendővel függö­­nyözött ablakodon (a régit mostanában szag­gatták le a gyermekek) s ki ne lesse, hogy dalolsz is, sírsz is, nevetsz is, feddőzöl is, apa is vagy, anya is vagy, sőt még szigorú haragos tanító úr is egy személyben. A legkisebbiket, Józsefkét, kit atyja neve napján akartak megkeresztelni az apa ne­vére, de mely édes, sóvárgott ünnepély elől Isten e szent felsége parancsára az apának kellett leszállani a nagy kőrizsfa alá, e hol, most csitítgatod szóval, nótával, csókkal, öleléssel; a nagyobbik Klárika, ott alszik az ágy végiben, abban a piros politikus ágyban, melyben az apa szokott aludni, mi­kor még a kassai asztalos szép fenyő for­gácsból a koporsóba nem vetett ágyat; Sándorka és Károlyka kipirult arczczal, szakadozott mellényekben és nadrágocskák­­ban ott horkolgatnak a Józsefke nappali nyoszolyájában, mely karikákon jár s mely minden erősebb hánykodásra egy-egy kel­­lemeteset mozdul, lódul.

Next