Marosvidék, 1878 (8. évfolyam, 1-100. szám)

1878-02-14 / 12. szám

egy kihűlt hullává válhatik, lakhatat­lan és lakatlan mint a hold, mely régóta elvesztette már tulajdon me­legét. A tenger anyja minden életnek. A vízben élő növények és állatok alakjaiból képződhettek csak a szá­razon élő typusok és a continenseket környező nagy öblök fenekein mér­­földnyi mélységben vegetál a legal­sóbb élet, melyet csak képzelhetünk; ebből képződnek most is lassanként hegyekhez hasonló nagyságú telepek és rétegek, a­mint azok az őskorban is képződtek. Ebből világlik ki a szer­ves életnek és alkotásának folytonos­sága. Heckelnek köszönjük azon csodá­latos Rádioláriák részletesebb ismer­tetését, melyek a jegeccel az alak geometriai képződését és rideg alkot­mányát — a szerves testekkel pedig állományuknak belső structuráját együtt bírják. Övé az érdem, hogy azon alak­nélküli organismusokat szigorúbban megvizsgálta, melyek csak egy élő nyálka csomagból állanak minden külső alak és minden belső szervezés nélkül és a melyek egymástól csak a mód által különböznek, mely szerint az eledelt felveszik és szaporodnak. (Folyt. köv.) (Kéziratunk eltévedése miatt kellett volt félbeszakítani e czikk folytatását. Szerk.) Hogyan temetik a pápákat? A pápák temetési szertartása — (cere­móniáié funebre) — régi idők óta meg volt állapítva. Azonban IX. Pius temetésének szer­tartásai közül azon részletek, melyekben vi­lági állami tisztviselők is pl. a senatore di Roma szerepeltek — el fognak maradni. — A senatore di Roma tisztsége 1870-ben el­töröltetett. Ő szentsége elhunyta után a szentszéki pápai helynök, a „camerlengo“, mely hiva­talra a curia által IX. Pius halála esetére Pecci bibornok neveztetett ki — fölölti az ibolyaszinüi gyászruhát és az apostoli tribu­nál, valamint a főpapság kíséretében a pá­pai halottszobába megy, hol a Ferencz-rend­­ből vett vezeklő barátok által fogadtatik. A vezeklők (penitenziari) csendesen imád­kozva őrzik a pápai holttestet, mely a föl­­dön fekszik és melynek arcza violaszinű fá­tyollal van betakarva. A camerlengo és kísérete térdre borul­nak a hulla mellett és az előbbi a szokásos ima elhangzása után megparancsolja, hogy a holt pápa arczárói a violaszin fátyolt fölleb­­bentsék. Erre egy kis ezüst kalapácscsal hármat koppant a halott homlokára, mindenkor ne­­­­vén szólítván azt, és miután a megszólított nem válaszol, kihird­eti a jelenlevőknek: „Papa mortotius est“ ... A pápa meghalt! A „De profundis“ holtakérti imádság el­­­­mondása után a camerlengo meghinti a hul­lát szentelt vízzel és a „maestro di camero“ (pápai kamarás) által a saját ujjára húzatja a pápa halász­gyűrüjét. E gyűrű a követk­­­kező napon tartandó bibornoki közgyűlésben össze szokott töretni. Az apostoli szentszéki jegyző erre térden állva olvassa föl azon okmányt, melyben az egyház fejének elhunyta és a halászgyűrünek a camerlengo részére történt átadása kon­statálva van. A camerlengo és kísérete aztán odah­agy­­ják a pápai halottkamarát és a vezeklő­ ba­rátok a tetemet illatos vízzel megmossák. Ezután az első sebész (l’achiatro) a pa­lota gyógyszerésze és a belső szolgálatban állók segédlete mellett megnyitja és bebal­zsamozza a pontifex hulláját. A belek a va­tikáni Péter-templomban egy urnában téte­­ményeztetnek le. A vezeklők felöltöztetve az elhunytat, ravatalszerű díszágyra fektetik, melyet aranynyal áttört lepel díszít és mely fölött mennyezet ível. Négy sarkán óriási gyertyatartókban viaszgyertyák lobognak és ezen díszalkotmány mellett a vezeklő­ szer­zetesek mindaddig imáznak és a sweitzi gárda mindaddig őrködik, mig a halott a sixtinusi kápolnába szállittatik. Ott azután ráadják a vörös főpapi ruhákat, szandálokat (bőrtalpakat), keztyűt, a gyűrűt és palliumot, mindent úgy, mint nagy ünnepélyességeknél szokás. Ekkor kezdetüket veszik a gyász nyug­­misék. A Szt.­Péter templomának főkapuzata és a kis kapu arannyal szegélyezett vid­a­szin kárpitokkal avattatik be. A „Del­ Caro“ kápolna közepette pedig gyászemelvényen fekszenek égő gyertyák között a guardia nobile, lefordított kardokkal álló díszőrség által körülvett pápai földi maradványok. A novendialek (gyászmisék) napjain a bíbor­­nokok hosszú talárban, ibolyaszín köpenyben megjelennek a Sixtinus kápolnában, őket követik a pátriárkák, érsekek, püspökök, ke­leti praelatusok stb. stb. mind megannyi pá­pai és palotai tisztviselők szerzetes kor­nyugtalanság látszott rajta. Kétszer vagy há­romszor fölkelt már, hogy távozzék, hanem ismét leült. A leány ez egész idő alatt nem emelte fel fejét, csak varrt, varrt. A gép szakadat­lan zakatolt. A kis láb, mely mozgatta, pil­lanatig sem pihent meg s a kis kéz folyvást tolta a tű alá a szövetet, de el-eltévedt a girbén-görbén, kuszáltan haladva előre. Reccs! megint eltört a második tű. Aztán a har­madik tü. A leány nem mert feltekinteni. Észre sem vette, hogy lassanként bees­teledik. Alfréd oda ment s gyöngéden ki­vette kezéből a varrást — Hiszen már nem lát, — szólt fenn­hangon. Aztán halkan, nagyon halkan. — Beszélnem kell kegyeddel. A leány még jobban lehajtotta fejét Resz­ketett. Nem kelt fel a székről, csak kissé hátrafordította fejét s látta, hogy anyja a szoba túlsó végében a kávés­ csészék közti motoz. — Velünk ozsonás, ugy­e? — szólt a jó asszony az ifjúhoz. Alfréd nem felelt Egy perczig még ott állt a leány mellett, mintha mondani akarna neki valamit, de nem merné. Ez a kifejezés látszott arczán egész id® alatt, mig ott maradt Hanem mikor eltávo­zott, mintegy hirtelen elhatározástól megka­­patva, pár lépéssel odább vonta a fiatal le­ányt, kinek kezét megfogta. végből fenn is kívánjuk tartani e helyet la­punk hasábjain, de a­mig a szükséges ada­tok birtokába juthatnánk, legyenek ezen sze­­­­rény sorok szentelve Petri Ádám emléke­zetének ! Maros-Vásárhelytt, 1878. febr. 11-én. Kerekes Sámuel: A PÁRTFOGÓ. Elbeszélés. / Irta : Vértesi Arnold. / — / i (Folytatás.) in. A puffadtképü dölyfös ember még sok­szor kérdezte azt magában : „Mit jár az a fiú ahhoz a házhoz ?“ Vilmos már nem volt otthon, hivatalt ka­pott valahol messze vidéken. A pafadtképü dölyfös embert addig zaklatta a fia, hogy végre megkönyörült azon a szegény ördögön s mivelhogy máskép is jónak látta elküldeni azt az embert, hogy vége szakadjon ennek a nagy barátságnak, hát megszólította egy pár hatalmas, befolyásos ismerősét, azok az­tán beszúrták az ifjút valami kis hivatalba i­s jó messze. Biz az csak nyomorúságos kis hivata­locska volt, kevés fizetés, sok munka, ha­nem kezdetnek az is jó. Hogy ne volna jó? És Alfréd úgy vélte, vidéken jobb kezdeni, int ■■mmniwriTi olcsóbb is az élet. A szegény özvegyasszony pedig mindent helyeselt, a­mit Alfréd he­lyesnek tartott s áldotta a jótevő nevét. És még egy másik ajk is áldotta azt, s egy hallgatag, remegő, forró ifjú leányajk. A puffadtképű dölyfös ember kérdezhette magában: „mit jár még most is ahhoz ?“ Alfréd most is eljárt. Hirt akart hallani barátjáról, beszélni akart róla. A szegény özvegyasszony hálá­­­­san pillantott az ifjúra s még hálásabban pillantott rá egy pár ragyogó fiatal szem a varróasztalka mellől s egy elpirult leányar­­czot takart el hirtelen a zsebkendő. Vilmosról beszéltek mindig. Csak azt vár­ják, mondta az anya, hogy Vilmos kissé rendbe szedje magát uj állomásán s aztán mindnyájan hozzá mennek lakni. Alfréd fejével bólintott, mintha azt mondta volna a szegény özvegyasszonynak: „nagyon jó“, hanem aztán a varró­asztalka felé te­kintett, mintha azt akarta volna kérdezni attól, a­ki ott ült: „Hát elmegysz te is ? Itt hagysz engem te is ? Az elpirult leányarczon újabb még lán­golóbb pirosság ömlött át. Szemeit megza­varodva sütötte le a földre Berta­s kezében eltört a tű. Az ifjú nem szólt egy szót sem azon egész délután a leányhoz, szórakozottan, akadozva beszélgetett az öreg asszonynyal is, a rézszine mindegyre változott a nagy MAROS-VIDÉK.

Next