Marosvidék, 1878 (8. évfolyam, 1-100. szám)
1878-02-14 / 12. szám
egy kihűlt hullává válhatik, lakhatatlan és lakatlan mint a hold, mely régóta elvesztette már tulajdon melegét. A tenger anyja minden életnek. A vízben élő növények és állatok alakjaiból képződhettek csak a szárazon élő typusok és a continenseket környező nagy öblök fenekein mérföldnyi mélységben vegetál a legalsóbb élet, melyet csak képzelhetünk; ebből képződnek most is lassanként hegyekhez hasonló nagyságú telepek és rétegek, amint azok az őskorban is képződtek. Ebből világlik ki a szerves életnek és alkotásának folytonossága. Heckelnek köszönjük azon csodálatos Rádioláriák részletesebb ismertetését, melyek a jegeccel az alak geometriai képződését és rideg alkotmányát — a szerves testekkel pedig állományuknak belső structuráját együtt bírják. Övé az érdem, hogy azon alaknélküli organismusokat szigorúbban megvizsgálta, melyek csak egy élő nyálka csomagból állanak minden külső alak és minden belső szervezés nélkül és a melyek egymástól csak a mód által különböznek, mely szerint az eledelt felveszik és szaporodnak. (Folyt. köv.) (Kéziratunk eltévedése miatt kellett volt félbeszakítani e czikk folytatását. Szerk.) Hogyan temetik a pápákat? A pápák temetési szertartása — (ceremóniáié funebre) — régi idők óta meg volt állapítva. Azonban IX. Pius temetésének szertartásai közül azon részletek, melyekben világi állami tisztviselők is pl. a senatore di Roma szerepeltek — el fognak maradni. — A senatore di Roma tisztsége 1870-ben eltöröltetett. Ő szentsége elhunyta után a szentszéki pápai helynök, a „camerlengo“, mely hivatalra a curia által IX. Pius halála esetére Pecci bibornok neveztetett ki — fölölti az ibolyaszinüi gyászruhát és az apostoli tribunál, valamint a főpapság kíséretében a pápai halottszobába megy, hol a Ferencz-rendből vett vezeklő barátok által fogadtatik. A vezeklők (penitenziari) csendesen imádkozva őrzik a pápai holttestet, mely a földön fekszik és melynek arcza violaszinű fátyollal van betakarva. A camerlengo és kísérete térdre borulnak a hulla mellett és az előbbi a szokásos ima elhangzása után megparancsolja, hogy a holt pápa arczárói a violaszin fátyolt föllebbentsék. Erre egy kis ezüst kalapácscsal hármat koppant a halott homlokára, mindenkor nevén szólítván azt, és miután a megszólított nem válaszol, kihirdeti a jelenlevőknek: „Papa mortotius est“ ... A pápa meghalt! A „De profundis“ holtakérti imádság elmondása után a camerlengo meghinti a hullát szentelt vízzel és a „maestro di camero“ (pápai kamarás) által a saját ujjára húzatja a pápa halászgyűrüjét. E gyűrű a követkkező napon tartandó bibornoki közgyűlésben össze szokott töretni. Az apostoli szentszéki jegyző erre térden állva olvassa föl azon okmányt, melyben az egyház fejének elhunyta és a halászgyűrünek a camerlengo részére történt átadása konstatálva van. A camerlengo és kísérete aztán odahagyják a pápai halottkamarát és a vezeklő barátok a tetemet illatos vízzel megmossák. Ezután az első sebész (l’achiatro) a palota gyógyszerésze és a belső szolgálatban állók segédlete mellett megnyitja és bebalzsamozza a pontifex hulláját. A belek a vatikáni Péter-templomban egy urnában téteményeztetnek le. A vezeklők felöltöztetve az elhunytat, ravatalszerű díszágyra fektetik, melyet aranynyal áttört lepel díszít és mely fölött mennyezet ível. Négy sarkán óriási gyertyatartókban viaszgyertyák lobognak és ezen díszalkotmány mellett a vezeklő szerzetesek mindaddig imáznak és a sweitzi gárda mindaddig őrködik, mig a halott a sixtinusi kápolnába szállittatik. Ott azután ráadják a vörös főpapi ruhákat, szandálokat (bőrtalpakat), keztyűt, a gyűrűt és palliumot, mindent úgy, mint nagy ünnepélyességeknél szokás. Ekkor kezdetüket veszik a gyász nyugmisék. A Szt.Péter templomának főkapuzata és a kis kapu arannyal szegélyezett vidaszin kárpitokkal avattatik be. A „Del Caro“ kápolna közepette pedig gyászemelvényen fekszenek égő gyertyák között a guardia nobile, lefordított kardokkal álló díszőrség által körülvett pápai földi maradványok. A novendialek (gyászmisék) napjain a bíbornokok hosszú talárban, ibolyaszín köpenyben megjelennek a Sixtinus kápolnában, őket követik a pátriárkák, érsekek, püspökök, keleti praelatusok stb. stb. mind megannyi pápai és palotai tisztviselők szerzetes kornyugtalanság látszott rajta. Kétszer vagy háromszor fölkelt már, hogy távozzék, hanem ismét leült. A leány ez egész idő alatt nem emelte fel fejét, csak varrt, varrt. A gép szakadatlan zakatolt. A kis láb, mely mozgatta, pillanatig sem pihent meg s a kis kéz folyvást tolta a tű alá a szövetet, de el-eltévedt a girbén-görbén, kuszáltan haladva előre. Reccs! megint eltört a második tű. Aztán a harmadik tü. A leány nem mert feltekinteni. Észre sem vette, hogy lassanként beesteledik. Alfréd oda ment s gyöngéden kivette kezéből a varrást — Hiszen már nem lát, — szólt fennhangon. Aztán halkan, nagyon halkan. — Beszélnem kell kegyeddel. A leány még jobban lehajtotta fejét Reszketett. Nem kelt fel a székről, csak kissé hátrafordította fejét s látta, hogy anyja a szoba túlsó végében a kávés csészék közti motoz. — Velünk ozsonás, ugye? — szólt a jó asszony az ifjúhoz. Alfréd nem felelt Egy perczig még ott állt a leány mellett, mintha mondani akarna neki valamit, de nem merné. Ez a kifejezés látszott arczán egész id® alatt, mig ott maradt Hanem mikor eltávozott, mintegy hirtelen elhatározástól megkapatva, pár lépéssel odább vonta a fiatal leányt, kinek kezét megfogta. végből fenn is kívánjuk tartani e helyet lapunk hasábjain, de amig a szükséges adatok birtokába juthatnánk, legyenek ezen szerény sorok szentelve Petri Ádám emlékezetének ! Maros-Vásárhelytt, 1878. febr. 11-én. Kerekes Sámuel: A PÁRTFOGÓ. Elbeszélés. / Irta : Vértesi Arnold. / — / i (Folytatás.) in. A puffadtképü dölyfös ember még sokszor kérdezte azt magában : „Mit jár az a fiú ahhoz a házhoz ?“ Vilmos már nem volt otthon, hivatalt kapott valahol messze vidéken. A pafadtképü dölyfös embert addig zaklatta a fia, hogy végre megkönyörült azon a szegény ördögön s mivelhogy máskép is jónak látta elküldeni azt az embert, hogy vége szakadjon ennek a nagy barátságnak, hát megszólította egy pár hatalmas, befolyásos ismerősét, azok aztán beszúrták az ifjút valami kis hivatalba is jó messze. Biz az csak nyomorúságos kis hivatalocska volt, kevés fizetés, sok munka, hanem kezdetnek az is jó. Hogy ne volna jó? És Alfréd úgy vélte, vidéken jobb kezdeni, int ■■mmniwriTi olcsóbb is az élet. A szegény özvegyasszony pedig mindent helyeselt, amit Alfréd helyesnek tartott s áldotta a jótevő nevét. És még egy másik ajk is áldotta azt, s egy hallgatag, remegő, forró ifjú leányajk. A puffadtképű dölyfös ember kérdezhette magában: „mit jár még most is ahhoz ?“ Alfréd most is eljárt. Hirt akart hallani barátjáról, beszélni akart róla. A szegény özvegyasszony hálásan pillantott az ifjúra s még hálásabban pillantott rá egy pár ragyogó fiatal szem a varróasztalka mellől s egy elpirult leányarczot takart el hirtelen a zsebkendő. Vilmosról beszéltek mindig. Csak azt várják, mondta az anya, hogy Vilmos kissé rendbe szedje magát uj állomásán s aztán mindnyájan hozzá mennek lakni. Alfréd fejével bólintott, mintha azt mondta volna a szegény özvegyasszonynak: „nagyon jó“, hanem aztán a varróasztalka felé tekintett, mintha azt akarta volna kérdezni attól, aki ott ült: „Hát elmegysz te is ? Itt hagysz engem te is ? Az elpirult leányarczon újabb még lángolóbb pirosság ömlött át. Szemeit megzavarodva sütötte le a földre Bertas kezében eltört a tű. Az ifjú nem szólt egy szót sem azon egész délután a leányhoz, szórakozottan, akadozva beszélgetett az öreg asszonynyal is, a rézszine mindegyre változott a nagy MAROS-VIDÉK.