Maros-Vidék, 1879 (9. évfolyam, 1-75. szám)

1879-01-05 / 1. szám

2 Báró Apor Károly ur ő méltósága elnöki beszéde a casino-egylet Maros-Vásárhelytt, 1878. decz. 27-én tartott közgyűlésén. Tisztelt casino-egyleti közgyűlés ! Egyletünk szabályai a mai napra tűzték ki a nagygyűlést és azt rendelik, hogy az elnöki megnyitó beszéd tárgya áttekintést nyújtson az elmúlt esztendőre. — Legyenek tisztelt Uraim általam üdvözölve és fogad­ják köszönetemet ily számos megjelenésükért; mert ez által tettel bizonyitották be, hogy egyletünk iránt érdekkel viseltetnek és vi­rágzó állapotát mindnyájan óhajtják. A casi­­nók alapitója, a legnagyobb magyar­ gróf Széchenyi István abban kereste a nem­zeti művelődés előmozdítását, hogy ily tár­salgó- és olvasó-egyletekbe igyekezett ösz­­szíteni az értelmiséget, hogy a széjjelágazó nézetek eszmesurlódás által egymáshoz kö­zelebb hozassanak, hol kellemes társalgás által a társadalom különböző elfoglaltságú tagjai egymással érintkezve, finomabb szoká­sokat sajátítanak el és a miveltebb körök szellemi mulatságaival is megismerkedhet­nek Ezekből önként következik, hogy az ily egyletek iránti érdekemelés mindazoknak szívén kell feküdnie, kik magukat egy mű­­velt körhöz, egy város értelmiségéhez szá­míttatni kivánják. Ezeknek előrebocsátása után, midőn meg­kísértem figyelmüket visszavezetni azon kö­zelmúltra, mely utolsó nagygyűlésünk óta felettünk a múlandóság szárnyain elhaladt, ne várják táléba tisztelt Uraim, hogy én ezen visszapillantást valamelyik politikai párt szempontjából fognám tenni. A casino egy­letek abban különböznek a hazában sok he­lyen divatba jött körök és clubok egye­sületeitől, hogy nincs pártszínezetük, mert nem c­élják, hogy egy bizonyos pártnak tagjait egyesítsék egy gyülhelyre és nem az a hivatásuk, hogy a politikában és párttu­­sákban szerepeljenek, hanem hogy egyesít­sék magukban minden pártoknak tagjait a közmivelődés, a finomabb társalgás és ne­teljességgel nem állottak egy színvonalon a haladó társadalom mindennapi kívánalmaival. (Folyt. köv.) mesebb időtöltés előmozditására. Érinteni kívánom tehát azon eseményeket, melyek a végéhez siető 1878-ik évet maradandóiig fogják emlékünkben megtartani. S ilyennek tűnik fel, mint legnevezete­sebb, a muszka-török harcznak az utóbbira nézve végzetes következményekkel egybekö­tött befejezése. A­mily szerencsével, hősie­sen és önfeláldozással küzdött az önállósá­gában megtámadott török nemzet a harcz­nak elején, épen úgy roskadt egybe és ki­merült annak további folyama alatt, bizo­nyítványául annak, hogy oly belszerkezettel, milyennel eddig birt, ma már önállóságát és hatalmi állását Európában nem tarthatja meg és valóban csak az európai congressus szab­hatott határt győzelmei ellenének, hogy az végképen össze ne tiporja. A magyar nemzet feledve azon veszte­ségeket, melyeket a Balkánon inneni tarto­mányok fenhatóságában a török nemzet hó­dításai által szenvedett, feledve azon temér­dek vér- és vagyonbeli áldozatokat, melye­ket neki a török nemzet százados harczok­­ban okozott, rokonszenvvel viseltetett a tö­rök nemzet iránt ezen egész hosszú harcz alatt és azzal viseltetik még ma is, azonban ezen rokonszenv inkább kifejezése azon el­lenszenvnek, melyet a muszka nemzetnek panslavistikus törekvései ellen viseltetik és valójában azon kérdés megfejtése — hogy okosság volt-e az európai hatalmakkal sza­kítani az eddigi politikával, mely szerint Muszkaország ismételt megtámadásai ellen a török birodalom épentartását diplomatiai­­lag és ha kellett, fegyveres erővel és nagy áldozatokkal is a nagyhatalmi egyensúly fentartása szempontjából megvédeni igyeke­zett és beleegyezni ezen nagy birodalom el­­darabolásába — a jövendőnek marad fenn. Reánk nézve ennél még nevezetesebb azon kiegyezés, mely az osztrák-magyar bi­rodalom két fele között, tíz évi tartamra, ugyan­ezen évben a múlt országgyűlés tör­vényeiben megköttetett. Ezen kiegyezés ala­pul szolgál a birodalom mindkét felének melyek egykor lombsátraik alá kuruczot, labanezot fogadtak be; melyek oly sokat láttak, értek, éltek át; ma azon 2—3 favágó napszámost fogadják koronáik alá, kik fej­széikkel 2—3 óra alatt véget vetnek a 2—3 századot élt tölgyóriásoknak. Ha az emberi társadalomnak sokszor egy-egy igen is igénytelen tagjáról emléke­zünk meg akkor, mikor itt hagyja ezt a görbe életet, talán megérdemli a növény­társadalmat alkotó „Mocsár“ is, hogy pár sort szenteljünk emlékének, most midőn ki­haló félben látjuk. Szász Régenből Görgény-Szent-Imre felé indulva, a Maros völgyéből csakhamar egy terjedelmes fenlapályra érünk, melyen jókora nehány ezer négyszöghold legelő terül el szemeink előtt. E nagy térség ezelőtt har­­mincz-negy­ven évvel mind óriási tölgyekkel volt borítva. „Mocsár“ nevét a talaj vizes, mocsáros volta miatt kapta. Ma azonban az erdőség nagy része eltűnt s csakis a gör­gényi és bölkényi részek felől áll még fenn; de annak is ütött végórája. A magyar ki­jövendőbeli előmenetelének, anyagi jólétének megszilárdulására. Sokan hazámfiai közül országunk nemzetgazdászati, állapotának ipa­rának és kereskedelmének fejletlensége oká­ból aggodalommal néznek a nagy küzde­lembe került kiegyezés következményei elébe, azonban, ha megfontoljuk, hogy az lehetet­len, hogy az egyik fél teljes elszegényedése és tönkrejutása a másik fél felvirágzását esz­közölhesse, nem veszhet el reményünk, hogy a kölcsönös érdekek megtalálandják annak az útját, hogy ezen kiegyezés ne legyen ká­ros következésű egyik egyező félre nézve is. Alkotmányunk egyik sarkalatos jogával éltünk ezen évnek lefolyása alatt mindnyá­jan, t. i. országunk képviselő-testületének három következendő évres megválasztásával. Az első magyar ember, felséges királyunk, mint az alkotmány őre, a törvény által ki­szabott időben egybehívta az országgyűlést és az újból megkezdezte nagy feladatát az ország előhaladását és jólétét eszközölni.­­ Legyen reményünk, hogy ennek inkább fog sikerülni feladatának megfelelni, mint elő­deinek és végre sikerülni fog ennek jólétün­ket emelni és nem már is elviselhetlen ter­­heinket. És visszatérve háztüzünkhöz, mindenek­előtt fel kell hoznom azt, hogy az 1878-ik esztendő minden rendkívülisége mellett is a jobb, azaz a termékenyebbek közé soro­zandó ; mert ha nem is minden vidék és mindenki dicsekedhetik bő terméssel, de van kis országrészünknek még­is mindene, hogy megélhet, sőt van feleslege is, melylyel fedezhetné azon áldozatokat, melyeket az elmúlt rész­termésű évek a törzsvagyonból a megélhetés szempontjából megkívántak és mégis földmivelő gazdáink részéről a legna­gyobb aggodalmak nyilváníttatnak. Általá­nos ugyanis a panasz, hogy országrészünk saját zsírjában sül meg, mert nincs belfo­­gyasztásunk annyi, hogy ez képes legyen a termények árát azon magasságban fenntar­tani, melybe a gazdának a föld megmivelése került; mert nincs kereskedésünk, hogy fe­ A Mocsár emlékezete. Irta: Mocsári. — — — — — — A Maros völgye fe­lől jövő után vastag porjelleg emelkedik, mely mind közelebb és közelebb jön. — A porfelleg közül sisakok, lengő tollak, lő­­fegyverek tűnnek elő. A tuszkoló mé­­g­én lépdelnek ; embernek és állat­aik a Mocsár lombsátrai alatt nan jönnek ? kik azok ? . görgényi sziklavárba igye­ket látott azon háromszáz ez­e perczben döntettem ett dübörgő sóhajtását a „leányvár“ oldala kétszere­­n vissza. Oly megható, oly az , talán szeretett volna még­­ mindennek, úgy a Mocsár­ngeinek is vége. Azok a tere­­mpás teremtései a természetnek, vályi kincstár a százados tölgyeket 1871-ik évtől fogva eladogatni kezdte, szálanként csoportonként vagy táblánként, a mint vevő találkozik. Az irtás mostanában épen javában foly s bizonyára élénkebb, pezsgőbb élet van itt, mint sok kis városkában, hol örö­kös holt idény honol. A Görgénybe vivő út nemsokára kopár és puszta lesz s annak, mi itt volt, csak a népmese tartja fenn még darabig emlékét. Igen, a nép, a világ e legnagyobb költője, sok regét fűzött és fűz a rengeteg múltjá­hoz . . . Annak minden pontja egy-egy érde­kes költeményt tart fenn máig is. A rege szerint nem régen vágták le azon korhadt tölgyet, melyből egy fegyveres labancz dűlt ki egész „Rüstung“-jával. — A megszorult német a már akkor odvas fa tetejében men­­helyet keresvén, beereszkedett s odaszorult, mígnem a jólelkü favágók kimentették kel­lemetlen helyzetéből .... Pár év múlva a regék tárgya, az utolsó tölgy is ledül s ek­kor végleg eltűnik a zöld színéről a Mocsár rengetege... De mit mondok? még­sem Folytatás a mellékleten. .

Next