Marosvidék, 1889 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1889-02-24 / 12. szám
miatt, aug. 2-án) a Petőfi emlékünnepély által. A mit a magyar tudományos akadémia, a Kisfaludi-társaság, sőt minden magyar várostól a nemzet jogosan megvárt, s a mit az egy írói és művészi körön kívül mindenik elmulasztott, megtette Maros-Vásárhely tősgyökeres magyar, illetőleg székely városa; megemlékezett nagyjairól; megemlékezett övéiről. Petőfi Sándor, a nemzet dalnoka elestének 25-ik évfordulóját ünnepelte meg e város derék polgársága; az a polgárság, mely a szabadság, hazaszeretet és humanismus zászlóját mindig fennen lobogtatta; mely az eszméknek mindig előharczosa volt; mely az irodalomnak is Aranka idejében fogyópontja volt. Az a város polgársága,melyről, ha élne a költő, ismét elmondaná: „Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér.“ És megtartotta az ünnepélyt szive sugallta ösztönből: nem az írói clique, nem egyes maecenások, hanem a polgárság maga, és rendezte az iparos polgári dalegylet. Rendezte tisztán, szívességből, minden díj nélkül; rendezte mint valóságos népünnepélyt. — Megkérte minden jóra kész derék polgármesterét, Borosnyai Pált egy megnyitó- és zárbeszéd tartására; meg a városunkban lévő társdalegyletet a közreműködésre; egy fiatal embert a Petőfi költeményéből szavalásra és végre: finis coronat opus — egyetemi tanár Szász Bélát, kit szintén sokáig egészen, s most is nagy részben magáénak mondhatott: egy emlékbeszéd készítésére. Mindenik e város polgára lévén, készséggel fogadta a megbízást el és igy lett a tikkasztó hőség daczára több ezer embert meghaladó közönség jelenlétében délután 3 órakor az emlékünnepély olyanná, mely Petőfihez s a székely fővároshoz méltó volt! A nemzeti tricolor zászlókkal és Petőfinek városunk lelkes hölgyei átal készített koszorúkkal ékitett képeivel gyönyörűen földiszitett elbai színkör a zsúfolásig megtelt; sokan be sem juthattak, s kívülről hallgatták a művészileg kidolgozott emlékbeszédet, mely dióhéjban Petőfi élettörténete is volt, és élénken éljenezték meg annak szerzőjét. Az ünnepély többi részlete, kivált a polgármester úr beszéde és a dalárdák működése, s a szavalat is, mind jól sikerültek; s mi a zárbeszéd szavaival azt mondjuk, hogy: „nem veszhet el az a nemzet, mely övéit, nagyjait nem felejti, s az elismerés, a kegyelet adójával adóz nekik. — A hazaszeretet újabb megerősitésével térjünk ez ünnepélyről haza ,, kiáltsuk egy szóval és lélekkel hogy: éljen a haza!“ — Ilyen formán végezte polgármester úr szép zárbeszédét s a közönség viharos éljenzése olyan büszke öntudattal bizonyító, hogy a hazaszeretetben és nagyjainak dicsőségén lelkesedni tud. Az isten tartsa és erősítse meg e nemzet büszkeségét!* * * * Ez ünnepélyt, mint a polg. egylet egyik igénytelen tagja, én indítványoztam. Az indítványt az egyleti tagok, u. m. : Szentgyörgyi István és Szekeres Elek derék karmesterek , továbbá Csiszár Albert, Muntyán Mihály, Polgár Lajos, Tályai György, Szabó Lajos, Nagy Károly, Gönczy János, Basa Péter választmányi, s az összes működő tagok nagy lelkesedéssel fogadták, s az, mint villámszikra futott át a városi polgárság kebelén. Máig, az egylet tagjain kívül alig ismerte valaki az indítványozót. Most azonban kötelességemnek tartom a nyilvánosság elé lépni. — Különben nem tettem egyebet, minthogy teljesítettem azt, amit szivem sugall; a fényes siker a városi lelkes közönség érdeme. Nem hord ez eljárásom is valami Manassé-féle színezetet magán ? !... De haladjunk egy pár lépéssel tovább. 1880-ban megírtam emlékeimet a szabadságharczról ily czimen: „ Visszaemlékezés az 1848—49-ik évi szabadságharczra Erdélyben. Irta egy volt honvédhuszár. “ Tehát álnév alatt, azt egy pár füzetkében ki is nyomattam. E füzetkék egyikében megemlékeztem Petőfiről is, akit igen jól ismertem. Láttam őt egy néhányszor dicső emlékű Bem tábornokunk hadseregében. Egy hajszállal sem állítotttam többet felőle, mint amit tudtam. Szerény művecskémről a hazai lapok nagyrésze meleg hangon emlékezett meg. Közelebbről a „Petőfi Múzeum“ I. évi 1-fő száma közöl abból kivonatot: „Két kortárs Petőfiről“ czímen. — Ugyanazon számban közölve van a Báder János elbeszélése folytán írt közleményem is; s bár az említett becses füzet szerkesztője nem bir tudomással afelől, hogy a szabadságharczi füzet és utóbbi közlemény írója. ..11 .. .., egy és ugyanazon személy, én vagyok, mégsem rántja le állításaimat Manassé mellé. * % % Menjünk tovább. 1885-ben lapjaink felhivták a hazai közönséget, s főképen az 1848 -49. évi öreg harczosokat, hogy a kik Petőfi rejtélyes eltűnéséről valamit tudnak — látszassanak állításaik bármily igényteleneknek — küldjék be azokat Török Aurél egyetemi tanár úrnak Budapestre. Úgy hiszem e felhívásról Barabás úrnak is van tudomása ?. . . Lapjaink nem hangoztattak olyan fenyegetést, hogy a fürkészek maguk, nagy állításaik, avagy azok, akik e tárgyban némi felvilágosítást fognak nyújtani, az országos csavargó, Manassé mellé rántatnak le. Tudakozódni kezdtem tehát újból kétszeres buzgalommal. — A volt öreg honvéd bajtársakat sorra jártam; még a közeli falvakba is kirándultam nem egyszer, de siker nem akart mutatkozni teljeséggel. Kószahirt halottam egy párt, hogy t. i. a szabadságharcz után Petőfit megborotválkozva s női öltönyt véve magára, a hátán vásznat vinni látták a Bikában. Egy másik azt állította, hogy Petőfi, magát jól bekormozva, egy czigánybandával menekült külföldre Kossuthhoz, a nagybőgőt vitte. Egy harmadik hallotta, hogy Petőfit egy lándsás oláh szúrta le egy erdőben, stb. Szánalmasan mosolyogtam. Végre 1885. jun. 15-én betértem helyi lakos, polgár és volt huszár bajtársam, Balogh Dánielhez, kikérdezni őt is : ha várjon nem tud-e valamit a kérdéses ügyről. Balogh azt válaszolta röviden, hogy Petőfit jól ismerte, de a segesvári ütközetben nem vett részt,, haláláról és eltűnéséről nem tud semmit; nem mulasztotta el azonban figyelmeztetni, hogy a felesége fog nyújtani némi felvilágosítást arról a helyről, ahová Petőfit eltemették, mivel járt később azokon a helyeken, csak kérdezzem ki. Megvallom, nem csekély mérvben voltam meglepetve e figyelmeztetésre. Kikérdeztem aztán Baloghné asszonyt, sülteti Boda Máriát, aki elbeszélte előttem azt az esetet, mely közölve volt a „Marosvidék“ 1888. évi 53. számában. Tudomására hozom Barabás úrnak, hogy fenn említett Balogh Dániel szőcsmester és neje, élnek ma is. Miért nem hoztam azonnal, még 1885-ben nyilvánosságra a közleményt, s miért oly későn, csaknem három és fél év múlva? kérdezhetné valaki. Elmondom ennek is az okát röviden. Azért, mert én sem tulajdonítottam akkor ez elbeszélésnek valami nagy fontosságot. Emberek vagyunk mindnyájan. Mesélhettek e tisztes polgárnőnek tévességeket — gondoltam, úgy határoztam el magamban, hogy mivel ez az ügy felette kényes természetű — a közlésre nézve tanácsot kérek elébb valamely mély belátásu tudóstól. Úgy is cselekedtem. Letisztáztam tehát a közleményt és átküldtem 1885. jun. 20-án ngos Szász Béla egyetemi tanár úrnak Kolozsvárra, egy levél kíséretében, melyben felkértem, (tanácsát kértem) hogy azt olvassa át, s ha helyesnek látja, bölcs belátása szerint, közölje valamelyik kolozsvári lapban, avagy küldje fel Török Aurél egyetemi tanár úrnak Budapestre. Szász Béla tanár úr a közleménynek szintén nem tulajdonított semmi fontosságot, s e szerint azt nem is közölte. Véleményét tudatta velem egy pár szóban ugyanazon évben városunkban léte alkalmával. Megnyugodtam. A múlt év őszén a „Budapest,“ „Ellenzék“ és más lapok is gr. Haller József ur tollából egy czikket közöltek, mely ha nem is egészen, de a főbb kérdésekre nézve t. i. hogy mikép temettetett el Petőfi s mely helyre ? megegyezett a Balogh Dánielné elbeszélésével. E közleményt olvasva, tisztelt Barabás úr, úgy hiszem nem csak kötelességem volt az enyémet is közreadni, de sőt talán bűnt követtem volna el, ha azt nem cselekszem. A közlemény megjelenése után kiderült, hogy az abban említett személyek csakugyan szerepeltek a végzetes csatatéren. Tehát Baloghné mégis nem koholmányt mondott el. Én tehát határozottan azon nézetet osztom ma is, hogy Petőfi Sándort arra a helyre temették el, melyet gr. Haller József úr is 31 évi buzgó kutatás után megjelölt; azt a helyet mutatta Miklósy Dániel volt honvéd hadnagy is Baloghnénak, midőn 1870-ben ott jártak; ez a hely pedig léjasfalva felől Fehéregyháza felé haladva, a Lunka nagy rét keleti szegletétől mintegy 150—160 lépésre van az országút mellett balról, azaz délen, 4 — 5 lépés távolságra az országúttól. Az észlelt tapasztalatok után tehát e nézet mellett harczolok. Nézetemet azonban nem kívánom senkire erőszakolni. A kutatási tér nyitva áll mindenki előtt. A részrehajlatlan olvasó bírálatára bízom, ha e szent ügyben Manassé-féle koholmányokat közöltem-e, s nem kellő tapintatossággal jártam-e el ? Végül tudomására kell hoznom Barabás K. úrnak, hogy én bizon nem voltam Mátyás-huszár tiszt; ilyesmit nem állítottam soha. Fiatal közharczos voltam. Tehát: „Egész a közlegénységig Fölvivém“. M - Vásárhelyit, 1889. febr. 11. Imreh Sándor, volt Mátyás-huszár az I. osztály 2. századánál. 42 — Sz. 1826—1888. cikkvi "(34) Arv. Bird, kivonat. A marosvásárhelyi kir. törvényszék, mint telekkönyvi hatóság közhírré teszi, hogy Fülöp Izsák végrehajtatának m.-bándi Kovács Károly hagyatéka végrehajtást szenvedő elleni 75 frt, 180 frt 60 kr, 100 frt, 426 frt 08 kr, 104 frt 40 kr, 59 frt 96 kr tőkekövetelés és járulékai iránti végrehajtási ügyében a marosvásárhelyi kir. törvényszék területén lévő, m.-bándi 792. sz. tjkvben A-1-1 - 10. r. sz. a. foglat és 1. r. sz. 1209., 1210., 1211., 1216, 1217. hrsz. 613 frt becsértékű 2. r. sz. 2115 , 2116. hrsz. 60 frt, 3. r. sz 3652. hrsz. 48 frt, 4. r. sz. 4145. hrsz. 33 frt, 5. rendszám 4221. hrsz. 14 frt, 6. r. sz. 5652. hrsz. 63 frt, 7. r. sz. 6582., 6583. hrsz. 33 frt, 8. r. sz. 6770. hrsz. 55 frt, 9. r. sz. 8025. hrsz. 8 frt, 10. rsz. 4146. hrsz. 51 frt becsértékű s telekkönyvi testenként elárverezendő ingatlanokra az árverést 978 frtban ezennel megállapított összes kikiáltási árban elrendelte, és hogy a fennebb megjelölt ingatlanok az 1889. évi márczius hó 14 ik napján d. e. 9 órakor M.-Bándon a községházánál megtartandó nyilvános árverésen a megállapított kikiáltási áron alól is eladatni fognak. Árverezni szándékozók tartoznak az ingatlanok becsárának 10 százalékát készpénzben, vagy az 1881. 60-ik törvényczikk 42-ik §-ában jelzett árfolyammal számított és az 1881-ik évi november hó 1-én 3333. szám alatt kelt igazságügyministeri rendelet 8. §-ában megjelölt óvadékképes értékpapírban a kiküldött kezéhez letenni, avagy az 1881. LX. t.-czikk 170. §-a értelmében a bánatpénznek a bíróságnál előleges elhelyezéséről kiállított szabályszerű elismervényt átszolgáltatni. Marosvásárhelytt, 1888. nov. 28. A marosvásárhelyi kir. törvényszék, mint telekkönyvi hatóság. 3ü,kff kir. törv. Biró.