Marosvidék, 1889 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1889-02-24 / 12. szám

miatt, aug. 2-án) a Petőfi emlék­ünnepély által. A mit a magyar tudományos akadémia­, a Kis­­faludi-társaság­, sőt minden magyar várostól a nemzet jogosan megvárt, s a mit az egy írói és művészi körön kív­ül mindenik elmulasztott, meg­tette Maros-Vásárhely tősgyökeres magyar, illető­leg székely városa; megemlékezett nagyjairól; megemlékezett övéiről. Petőfi Sándor, a nemzet dalnoka elestének 25-ik évfordulóját ünnepelte meg e város derék polgársága; az a polgárság, mely a szabadság, hazaszeretet és humanismus zászlóját mindig fennen lobogtatta; mely az esz­méknek mindig előharczosa volt; mely az iroda­lomnak is Aranka idejében fogyópontja volt. Az a város polgársága,­­melyről, ha élne a költő, is­mét elmondaná: „Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér.“ És megtartotta az ünnepélyt szive sugallta ösztönből: nem az írói clique, nem egyes mae­­cenások, hanem a polgárság maga, és rendezte az iparos polgári dalegylet. Rendezte tisztán, szí­vességből, minden díj nélkül; rendezte mint va­lóságos népünnepélyt. — Megkérte minden jóra kész derék polgármesterét, Borosnyai Pált egy megnyitó- és zárbeszéd tartására; meg a vá­rosunkban lévő társ­dalegyletet a közreműködésre; egy fiatal embert a Petőfi költeményéből szava­lásra és végre: finis coronat opus — egye­­temi tanár Szász Bélát, kit szintén sokáig egészen, s most is nagy részben magáénak mondhatott: egy emlék­beszéd készítésére.­­ Mindenik e város polgára lévén, készséggel fo­gadta a megbízást el és igy lett a tikkasztó hő­ség daczára több ezer embert meghaladó közön­ség jelenlétében délután 3 órakor az emlékün­nepély olyanná, mely Petőfihez s a székely fővároshoz méltó volt! A nemzeti tricolor zász­lókkal és Petőfinek városunk lelkes hölgyei á­tal készített koszorúkkal ékitett képeivel gyönyö­rűen földiszitett elbai színkör a zsúfolásig meg­telt; sokan be sem juthattak, s kívülről hallgat­ták a művészileg kidolgozott emlékbeszédet, mely dióhéjban Petőfi élettörténete is volt, és élénken éljenezték meg annak szerzőjét. Az ünnepély többi részlete, kivált a polgármester úr beszéde és a dalárdák működése, s a szavalat is, mind jól sikerültek; s mi a zárbeszéd szavaival azt mondjuk, hogy: „nem veszhet el az a nemzet, mely övéit, nagyjait nem felejti, s az elismerés, a kegyelet adójával adóz nekik. — A hazaszere­tet újabb megerősitésével térjünk ez ünnepélyről haza ,, kiáltsuk egy szóval és lélekkel hogy: éljen a haza!“ — Ilyen formán végezte pol­gármester úr szép zárbeszédét s a közönség vi­haros éljenzése olyan büszke öntudattal bizonyító, hogy a hazaszeretetben és nagyjainak dicsőségén lelkesedni tud. Az isten tartsa és erősítse meg e nemzet büszkeségét!* * * * Ez ünnepélyt, mint a polg. egylet egyik igénytelen tagja, én indítványoztam. Az indít­ványt az egyleti tagok, u. m. : Szentgyör­­gyi István és Szekeres Elek derék karmes­terek , továbbá Csiszár Albert, Muntyán Mihály, Polgár Lajos, Tályai György, Szabó Lajos, Nagy Károly, Gönczy János, Basa Péter választmányi, s az összes működő ta­gok nagy lelkesedéssel fogadták, s az, mint villámszikra futott át a városi polgárság ke­belén. Máig, az egylet tagjain kívül alig is­merte valaki az indítványozót. Most azon­ban kötelességemnek tartom a nyilvánosság elé lépni. — Különben nem tettem egye­bet, minthogy teljesítettem azt, a­mit szivem sugall; a fényes siker a városi lelkes kö­zönség érdeme. Nem hord ez eljárásom is valami Ma­­nassé-féle színezetet magán ? !... De haladjunk egy pár lépéssel tovább. 1880-ban megírtam emlékeimet a szabad­­ságharczról ily czimen: „ Visszaemlékezés az 1848—49-ik évi szabadságharczra Erdélyben. Irta egy volt honvédhuszár. “ Tehát álnév alatt, azt egy pár füzetkében ki is nyo­mattam. E füzetkék egyikében megemlékeztem Pe­tőfiről is, a­kit igen jól ismertem. Láttam őt egy néhányszor dicső emlékű Bem tábor­nokunk hadseregében. Egy hajszállal sem állítotttam többet felőle, mint a­mit tudtam. Szerény művecskémről a hazai lapok nagy­része meleg hangon emlékezett meg. Közelebbről a „Petőfi Múzeum“ I. évi 1-fő száma közöl abból kivonatot: „Két kor­­társ Petőfiről“ czímen. — Ugyanazon szám­ban közölve van a Báder János elbeszélése folytán írt közleményem is; s bár az em­lített becses füzet szerkesztője nem bir tu­domással afelől, hogy a szabadságharczi füzet és utóbbi közlemény írója. ..11 .. .., egy és ugyanazon személy, én vagyok, még­sem rántja le állításaimat Manassé mellé. * % % Menjünk tovább. 1885-ben lapjaink felhivták a hazai kö­zönséget, s főképen az 1848 -49. évi öreg harczosokat, hogy a kik Petőfi rejtélyes eltűnésé­ről valamit tudnak — látszassanak állításaik bármily igényteleneknek — küldjék be azo­kat Török Aurél egyetemi tanár úrnak Bu­dapestre. Úgy hiszem e felhívásról Barabás úrnak is van tudomása ?. . . Lapjaink nem hangoztattak olyan fenye­getést, hogy a fürkészek maguk, nagy ál­lításaik, avagy azok, akik e tárgyban némi fel­világosí­tást fognak nyújtani, az országos csavargó, Manassé mellé rántatnak le. Tudakozódni kezdtem tehát újból kétsze­res buzgalommal. — A volt öreg honvéd bajtársakat sorra jártam; még a közeli fal­­vakba is kirándultam nem egyszer, de siker nem akart mutatkozni teljeséggel. Kószahirt halottam egy párt, hogy t. i. a szabadság­­harcz után Petőfit megborotválkozva s női öltönyt véve magára, a hátán vásznat vinni látták a Bikában. Egy másik azt állította, hogy Petőfi, magát jól bekormozva, egy czi­­gánybandával menekült külföldre Kossuthhoz, a nagy­bőgőt vitte. Egy harmadik hallotta, hogy Petőfit egy lándsás oláh szúrta le egy er­dőben, stb. Szánalmasan mosolyogtam. Végre 1885. jun. 15-én betértem helyi lakos, polgár­ és volt huszár bajtársam, Ba­logh Dánielhez, kikérdezni őt is : ha várjon nem tud-e valamit a kérdéses ügyről. Balogh azt válaszolta röviden, hogy Pető­fit jól ismerte, de a segesvári ütközetben nem vett részt,, haláláról é­s eltűnéséről nem tud semmit; nem mulasztotta el azonban figyel­­meztetni, hogy a felesége fog nyújtani némi felvilágosítást arról a helyről, a­hová Pe­tőfit eltemették, mivel járt később azokon a helyeken, csak kérdezzem ki. Megvallom, nem csekély mérvben voltam meglepetve e figyelmeztetésre. Kikérdeztem aztán Baloghné asszonyt, s­ülteti Boda Máriát, aki elbeszélte előttem azt az esetet, mely közölve volt a „Maros­vidék“ 1888. évi 53. számában. Tudomására hozom Barabás úrnak, hogy fenn említett Balogh Dániel szőcsmester és neje, élnek ma is. Miért nem hoztam azonnal, még 1885-ben nyilvánosságra a közleményt, s miért oly későn, csaknem három és fél év múlva? kér­dezhetné valaki. Elmondom ennek is az okát röviden. Azért, mert én sem tulajdonítottam akkor ez elbeszélésnek valami nagy fontos­ságot. Emberek vagyunk mindnyájan. Mesél­hettek e tisztes polgárnőnek tévességeket — gondoltam, úgy határoztam el magamban, hogy mivel ez az ügy felette kényes termé­szetű — a közlésre nézve tanácsot kérek elébb valamely mély belátásu tudóstól. Úgy is cselekedtem. Letisztáztam tehát a közleményt és át­­küldtem 1885. jun. 20-án ngos Szász Béla egyetemi tanár úrnak Kolozsvárra, egy levél kíséretében, melyben felkértem, (tanácsát kértem) hogy azt olvassa át, s ha helyesnek látja, bölcs belátása szerint, közölje valamelyik kolozsvári lapban, avagy küldje fel Török Aurél egyetemi tanár úrnak Bu­dapestre. Szász Béla tanár úr a közlemény­nek szintén nem tulajdonított semmi fontos­ságot, s e szerint azt nem is közölte. Vé­leményét tudatta velem egy pár szóban ugyanazon évben városunkban léte alkal­mával. Megnyugodtam. A múlt év őszén a „Budapest,“ „Ellen­zék“ és más lapok is gr. Haller József ur tollából egy czikket közöltek, mely ha nem is egészen, de a főbb kérdésekre nézve t. i. hogy mikép temettetett el Petőfi s mely helyre ? megegyezett a Balogh Dánielné el­beszélésével. E közleményt olvasva, tisztelt Barabás úr, úgy hiszem nem csak kötelességem volt az enyémet is közreadni, de sőt talán bűnt kö­vettem volna el, ha azt nem cselekszem. A közlemény megjelenése után kiderült, hogy az abban említett személyek csakugyan szerepeltek a végzetes csatatéren. Tehát Ba­loghné mégis nem koholmányt mondott el. Én tehát határozottan azon nézetet osz­tom ma is, hogy Petőfi Sándort arra a helyre temették el, melyet gr. Haller József úr is 31 évi buzgó kutatás után megjelölt; azt a helyet mutatta Miklósy Dániel volt honvéd had­nagy is Baloghnénak, midőn 1870-ben ott jártak; ez a hely pedig l­éjasfalva felől Fe­héregyháza felé haladva, a Lunka nagy rét keleti szegletétől mintegy 150—160 lépés­re van az országút mellett balról, azaz délen, 4 — 5 lépés távolságra az országúttól. Az észlelt tapasztalatok után tehát e né­zet mellett harczolok. Nézetemet azonban nem kívánom senkire erőszakolni. A kuta­tási tér nyitva áll mindenki előtt. A részrehajlatlan olvasó bírálatára bízom, ha e szent ügyben Manassé-féle koholmá­nyokat közöltem-e, s nem kellő tapintatos­sággal jártam-e el ? Végül tudomására kell hoznom Barabás K. úrnak, hogy én bizon nem voltam Má­tyás-huszár tiszt; ilyesmit nem állítottam soha. Fiatal közharczos voltam. Tehát: „Egész a közlegénységig Fölvivém“. M - Vásárhelyit, 1889. febr. 11. Imreh Sándor, volt Mátyás-huszár az I. osz­tály 2. századánál.­ ­ 42 — Sz. 1826—1888. cikkvi "(34) Arv. Bird, kivonat. A marosvásárhelyi kir. törvényszék, mint telekkönyvi hatóság közhírré teszi, hogy Fülöp Izsák végrehajtatának m.-bándi Kovács Károly hagyatéka végrehajtást szenvedő elleni 75 frt, 180 frt 60 kr, 100 frt, 426 frt 08 kr, 104­­ frt 40 kr, 59 frt 96 kr tőkekövetelés és járu­lékai iránti végrehajtási ügyében a marosvá­­sárhelyi kir. törvényszék területén lévő, m.-bándi 792. sz. t­jkvben A-1-1 - 10. r. sz. a. fog­­lat és 1. r. sz. 1209., 1210., 1211., 1216, 1217. hrsz. 613 frt becsértékű­ 2. r. sz. 2115 , 2116. hrsz. 60 frt, 3. r. sz 3652. hrsz. 48 frt, 4. r. sz. 4145. hrsz. 33 frt, 5. rendszám 4221. hrsz. 14 frt, 6. r. sz. 5652. hrsz. 63 frt, 7. r. sz. 6582., 6583. hrsz. 33 frt, 8. r. sz. 6770. hrsz. 55 frt, 9. r. sz. 8025. hrsz. 8 frt, 10. rsz. 4146. hrsz. 51 frt becs­­értékű s telekkönyvi testenként elárverezendő ingatlanokra az árverést 978 frtban ezennel megállapított összes kikiáltási árban elrendelte, és hogy a fennebb megjelölt ingatlanok az 1889. évi márczius hó 14 ik napján d. e. 9 órakor M.-Bándon a községházánál meg­tartandó nyilvános árverésen a megállapított kikiáltási áron alól is eladatni fognak. Árverezni szándékozók tartoznak az ingat­lanok becsárának 10 százalékát készpénzben, vagy az 1881. 60-ik törvényczikk 42-ik §-ában jelzett árfolyammal számított és az 1881-ik évi november hó 1-én 3333. szám alatt kelt igazságügyministeri rendelet 8. §-ában meg­jelölt óvadékképes értékpapírban a kiküldött kezéhez letenni, avagy az 1881. LX. t.-czikk 170. §-a értelmében a bánatpénznek a bíró­ságnál előleges elhelyezéséről kiállított szabály­­szerű elismervényt átszolgáltatni. Marosvásárhelytt, 1888. nov. 28. A marosvásárhelyi kir. törvényszék, mint telekkönyvi hatóság. 3ü,kff kir. törv. Biró.

Next