Corvin gimnázium, Mátyásföld, 1934
a fehér hadak élén. Ünnepi beszéd 1934. nov. 16-án. Elmondotta Németh László. Kedves Tanulóifjúság! Alig pár héttel ezelőtt fekete lobogó lengett iskolánk homlokzatán, s szomorú gyászról, elmúlásról, hős magyar halálról és bánatról mesélt. Az aradi tizenhárom halhatatlan lelke küldte hozzánk üdvözletét, dicső emlékük eljött hozzánk a századok országútján és mi emlékeztünk. Fájó magyar lélekkel emlékeztünk meg tizenhárom örökemlékű hősünk halhatatlan sírhalmáról. S ma újra emlékezünk. Holnap megint zászló köszönti iskolánk ablakából a csendes járókelőket, de nem feketén és bánatosan fog az integetni, hanem az öröm nemzeti színeivel idézi fel egy mámorosan boldog nap varázslatos örömét. Mert ma örömünnepet hirdetek, tizenötödször tért vissza ez az új nemzeti ünnepünk és mindeddig a hálás megemlékezés koszorújából még csak egy virágszálat sem szórtunk feléje, de magunkban tizenöt éven át gyűjtöttük az emlékvirágokat s ezekkel akarjuk ma feldíszíteni vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó urunk Őfőméltósága hős bevonulásának dicső emlékét. 1919. november 16. Ti nem tudjátok mit jelentett ez a nap a nedves, nyirkos, novemberi, sáros Budapestnek. Ti nem fogjátok megérteni azt az örömmámort, mely végigszáguldott a megkínzott magyar lelkeken. Ti nem éltétek át ■a kommunizmus vörös fertőjét, az eltévelyedett, a háború utáni magára hagyott magyar lélek szomorú pusztítását. Ti nem tudjátok, mi ez. De higyjétek el, fenséges, nagy ünnepe volt nemzetünknek, midőn a bocskoros oláhok eszeveszetten menekültek, amikor a kommunizmus vörös zászlóját elsöpörte a fehér zászló. Könny, örömkönny csillogott a fáradt szemekben, hála könnye fürösztötte végig a bánatbarázdás arcokat, örülhetett a magyar, már nem taposta az oláh bocskor a Halászbástya szent köveit, nem hurcolták el a legnemesebb szívű hazafiakat a durva lelkű vörös pribékek, a gyalázat népbiztosai riadtan menekültek. S a nép, a megkínzott nép kitódult az utcákra és boldogan üdvözölték a fehérlovas, új magyar Messiást, Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, az otrantói hőst. Egymás nyakába borultak ismeretlen, szántott arcú férfiak és egymás kezét szorongatták önfeledt, boldog örömükben. S a magyar asszonyok hatvanhárom gyászfátyolos csokort nyújtottak át a hősnek, jelezvén, hogy egyedül Tőle várja e szegény nemzet, hogy a gyászfátyolt letépje a megszállott és üldözött magyarok fehér krizantémjairól. Azóta 15 nehéz esztendő telt el örömmel és bánattal vegyest, 15 hosszú, küzdelmes év, melyből égő reménnyel várjuk a feltárna-