Medgyesi Ujság, 1907 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1907-01-01 / 1. szám
. Nézetem szerint a gimnázium gyenge látogatása egyéb, kevésbé fontos körülményektől eltekintve, főképpen azáltal okoztatik, hogy a magyar nyelv tanítására nem fordíttatik elég súly. Az összes szász gimnáziumoknál ezen körülmény már valóságos nagy hiánnyá fejlődött ki, melyet még nem akarnak beismerni, de amelyet már általában éreznek. Minden szülő ki fiát eddig szász gimnáziumba adta panaszkodik, hogy a gyermek későbbi életpályára való tekintettel nem tanul eleget magyarul. Vegyünk egyes példákat: a szásztanítói tanárnak készülő ifjú a fennálló szabályok szerint még három évi tanulmányra köteleztetik németországi egyetemen, marad tehát neki, ha csak a szabályszerű tanulmányi négy évet eggyel (nem kevés költség árán) meghosszabítani nem akarja, csak egy év egy magyar honi tanulásra. De az alapvizsgát és a szakvizsgát magyar nyelven kell letennie, ami csakis a legnagyobb bajjal lehetséges. A szász orvosnövendék Ausztriába szokta tanulmányait végezni, (mert magyar egyetemre a magyar nyelv nem beírása miatt nem megy szívesen) de doctori diplomáját magyar nyelvben leteendő vizsga által honosítani kell. Szász gimnáziumot végzett tanuló műszaki pályára Magyarországon egyáltalában nem készülhet, mivel a nyelvet nem bírja elegendő mértékben stb. Látható ebből, hogy a szász gimnáziumot végzett tanulók a már egyszer létező viszonyoknál fogva hazai pályára csak a legnagyobb nehézségekkel tud elkészülni. Ezen nehézségeknél fogva sok egzisztencia sülyed el közdelemben, sok fiatal szász inteligencia marad a külföldön. De utóvégre még a szász vezető körök sem akarnak a szász gimnáziumokban a külföldnek értelmiséget nevelni, hanem a hazának és saját szükségletükre. A szülők pedig gyermekeiket már természetes vágyuknál fogva itthon akarják tartani és itthon valamely alkalmazásban látni. Tehát mi ennek a következménye? A szülők fiaikat a magyar nyelvre akarják taníttatni és nem adják többé szász gimnáziumba, hanem ugyanannyi költséggel, de esetleg még kevesebbel, egy magyar tannyelvű állami vagy felekezeti gimnáziumba. Így tehát látjuk, hogy a medgyesi gimnázium fölötte kevés tanuló által látogattatik és még Medgyesen lakó családok fiaikat nagy költséggel idegen városba küldik, hogy tanuljanak magyarul. Mindennek azonban elejét lehetne venni, ha a medgyesi gimnáziumon legalább két-három tantárgy magyar nyelven taníttatnék úgy, hogy a tanulók amikor a gyimnáziumot elvégzik, teljesen bírják a magyar nyelvet. Nézetem szerint a gimnáziumra nézve életkérdés, hogy ezen feltételnek eleget tegyenek. Életkérdése az egész szász népnek, hogy inteligenciája magyarul tudjon. Tegyük már félre azt az állszégyenkezést, valljuk be, hogy mindnyájan beismertük már ezen igazságot. Mutassuk meg, hogy még életre való nép vagyunk azáltal, hogy a beismert igazságot tényleg követjük is. Újév reggelért. . . . Szólott a harang az éjszaka sötétjében. Míg pihent a világ, temetés volt . . . Öreg volt már a szegény, nagyon öreg. „Esztendő“ bácsinak hívták. Haja ősz volt. Fénytelen szemei mint alig pislogó mécsek ültek mély üregükben. Karjai erőtlenül hulltak alá. Nagyon öreg volt már. Pedig nem is olyan régen egész fiatalon, ifjú hévvel indult neki az életnek. Bejárta az egész mindenséget. Leszállt a föld méhébe, fölmászott a hegyek magaslataira . . . átbarangolta a völgyeket. Fölkuszott a csillagok közé s tágra nyílt szemekkel bámult bele a nagy mindenségbe. Ilyesmit sohase látott. Őrült gyorsasággal repültek tova fénylő tűzóriások .... nem vétve el útjukat . . . . Bámult . . . Megakadt tekintete egy gyöngyszemen. Lényeket látott nyüzsögni rajta. Azt mondták : az a föld. Rajta azok a mozgó lények emberek. Közéjük kívánkozott . . . Megszerette őket. Velük is maradt. Osztozott örömeikben s bánataikban . . . Lakott szegények kunyhóiban, urak palotáiban. Ült egyszerű emberek közt s fölkereste a tudósokat is. Hallgatta dörzsölők,kurjongatásait s nyomorgók zokogását . . . Ringatott bölcsőket — — ásott sírokat is s eltemette a fájdalmat. Látott jólétben mosolygókat — — letörölte árvák könyeit .... Járt templomba is. Üresek voltak. Imádkozott maga egyedül. Volt betegek kórházaiban s hallotta nyögni a nyomorultakat. Vigasztalta őket............ Benézett fényesen díszített színházakba s tágra nyílt szemekkel bámulta a bűn bálványozását. Sirt is a lelke bele............... Körüljárt a csöndes éj közeledtével. Benézett az emberekhez, ismerőseihez. Hallgatta a gyermekeivel imádkozó anyát, vigasztalta az öveiért aggódó apát . . . Látott didergő árvákat elfeledve mindenkitől. Öreg keblére ölelte őket, rongyaival befödte . . . Elringatta őket. A siró szél muzsikált altató dalt . . . . . . Szegény „Esztendő“ bácsi végig járta a nyomor kálváriáját. Maga is mennyit éhezett, fáradozott . . . Mennyit nyomorgott. Belevénült már. Lábai nem bírták .... Nem is látott............ Ruháján is már folt foltot ért. Minden szél megfújta, minden ág megtépte . . . Kívánkozott meghalni. Bekopogott hát az Istenhez s megkérte, engedné őt meghalni. Ő már úgyis vén, nem birja tovább. El is panaszolta bánatát; elmondta: mi mindent látott, hallott a földön. Könyörgött aztán Istennek, adna e világnak egy ideált, mely azt nyomorából fölemelné. Az „Esztendő“ bácsi a Krisztust kapta Istentől s azt hozta el a világnak. Aztán maga köré gyűjtötte az embereket s szólt hozzájuk még egyszer annyi melegséggel, minővel haldokló atya szólhat fiaihoz: Öltözzetek ebbe a Krisztusba! Nézzétek fönséges arcát. Imában formálódott az az arc, mikor a hegyen imádkozott. Az örökkévalóság komolysága ül rajta. Nézzétek azt a hatalmat, mely szirteket váj csöppekkel, sziklákat repeszt apró régékekkel s tengerekbe szállítja a hegyeket iszap alakjában s a szárazföldeket tengermedencékké zsugorítja össze. Nézzétek azt az ünneplő, vasárnapi hatalmat, mely zajtalanul dolgozik, mely oly csendes, mint a puszta; oly kísérteties, mint a kripta; oly mozdulatlan, mint tengercsucsok csendje s mégis megőröl mindent. Babylont posványba sülyeszti, Ninivét homokkal boritja el; a Fáraókat múmiává sorvasztja; a palotákból romhalmazt, a vasból rozsdaport, a bíborpalástból rongyot, a gránitból sarat csinál. S nem erőlködik, hanem játszik és mosolyog . . . Kimondhatatlan aggodalom görnyesztette földre az asszonyt. Valami különös rendkívüli eseményt várt. Talán ütni, verni fogja, vagy meg is öli . . . De hogy nem is mozdult a férje, fölemelte rá tekintetét. Úgy nézett az urára, mintha olyasvalakivel találkozott volna, akit először lát életében. Soha sem hitte, hogy egy arc így elváltozhatik. Ez már nem volt az urának a szeme, a szája sem volt az, a homloka sem, az orcája sem. Az izmokat egyszerre szétdúlta a fájdalom, a borzadás. És még hozzá hallgatott és meg sem mozdult. Éppen ez a mozdulatlanság és hallgatás borzalmat és tragikumot vitt a hangulatba. Úgy érezte az asszony, hogy ezentúl mindig így fogja látni a férjét, megkövülve ebben a kifejezésben, ebben a kárhozatban. Akkor szánalmat érzett iránta. Óh hogy szeretett ez az ember! És hogy szenved most szegény . . . Már-már azon a ponton volt, hogy elkiáltja magát. De hisz nem is igaz az egész! Hazugság, tréfa, drága uracskám ! Esküszöm, hogy nem igaz ! Nem. Még nem mondja. Mindent akart látni. Mit fog mondani? Mit tesz? Hisz nem maradhat beszéd, cselekvés nélkül! Hogy tettre birja tovább mormogott: — Bocsáss meg . . . Meggondolatlan pillanatban tettem . . .. Azóta se láttam . .. nem is fogom látni soha többé . . . Ígérem . .. A férfi csak hallgatott. Nem mozdult. Már könnyk gyűltek az asszony szemébe és szerette volna ezt az embert a karjai közé ölelni és vigasztalni mint ahogy a kis gyereket szokás. Érezte, hogy ő is szereti teljes gyöngédségével. Ennek a kétségbeesésnek láttára legjobb érzelmei ébredtek föl benne. Nagyon jónak, szelídnek, anyáskodónak érezte magát. És lassanként őneki is fájdalmat okozott ez a hosszú próba. Már furdalta a lelkiismerete. Beszélni akart, hogy már ne nézzen ily borzasztóan rá, hogy mosolyogjon, boldog legyen. De visszatartotta magát, mert lüktetett benne a kíváncsiság. Mohón vágyott ismerni mindazt, a sok ismeretlenséget, ami itt reszketett körülötte a levegőben. Szinte várta az ártatlanul kapott sértegetéseket, ütéseket, sebeket . . . Valami mozdulatot tett a férje. Az aszszony remegett a félelemtől. Mormogott néhány érthetetlen szót a férfi, bizonyára szitkot, büntető szót. Mily édes, gyönyörteli aggodalom ! De egyszerre ráborult az asszonyra zokogva, a vállára hajtotta a fejét, magához szorította és sírt, sírt keservesen. Az asszony csodálkozott. Hát ide fejlődött az a nagy harag, az a borzasztó fájdalom? Hát ez a nagy tragikus válságnak a megoldása ? Íme, hát belenyugszik ? Igen, belenyugodott. Csókolta kétségbeesetten az asszonyt és emberfölötti erővel szorította magához, sírva tördelte a szavakat : — Ne menj el ■ , maradj nálam . . . nem élhetek nélküled! . . . Az asszony átölelte. Szinte ringatta a karjai közt. Aztán a keze fejével letörülte könnyeit. És érezte, hogy szavak formálód- MEDGYESI ÚJSÁG 1907. január 1.