Medgyesi Ujság, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-01 / 1. szám
Szerkesztőség: Medgyes, Vasút utca 7. A közlemények és hirdetések e címre: előfizetési és hirdetési díjak a kiadóhivatal címére küldendők. Előfizetési árak: Negyedévre 2 kor., egyes szám 16 fillér. VI. évfolyam, 1. szám. miden szombaton. Felelős szósztő : B. Mihály Bertalan. Fő mun. társ: Varga Károly. o oa-AR Hí! Yr |(!p U Hivatalos hirdetések 100 szóig 10 korona, azonfelül minden 100 szó 3 kor. ’ Magad- hirdetések megegyezés szerint. Nyilttér soronként 40 fillér. Medgyes, 1910. január 1-én. ! 11. Y r ^ 7 C c-' U. T i_. 1. o Medgyes! Újság. Mai napon lapunk hatodik évfolyamába lépik s ezzel uj előfizetést nyitunk 1910-ik évre. Akik eddig is mellettünk állottak, mert beváltva látták ígéretünket, akik meggyőződtek, hogy első számunk programmjában elvállalt kötelezettségünknek eleget tettünk; azoknak támogatását újra, az uj esztendőre is tisztelettel kérjük. Mert a munka, amit enélkül végzünk, csak félmunka, a lapunknak továbbra való meleg támogatásban találjuk meg a biztató elismerést, a másik felét, ami teljessé, sikeressé teszi önzetlen munkálkodásunkat. A Medgyesi Újság, talán egyedül a vidéki lapok közül, állami anyagi támogatás nélkül küzd és halad az útján, ez a függetlenség bztosítja, hogy tartalma, iránya minden befolyástól mentesen a közérdeket szolgálja, ez teszi lehetővé, hogy szembeszállva bárkivel alkalomadtán, kíméletlenül, lesújtó nyíltsággal tárja fel az igazságot. Tisztelt Olvasóink! Örömmel láttuk, hogy törekvésünkkel rokonszenveznek, hogy olvasóink tábora ennélfogva egyre nagyobbodik, kérjük továbbra is hát ezt a rokonszenvet. 1910-ik január 1-étől lapunk előfizetési ára, mint a többi vidéki lapoké, 8 koronára emelkedett. Az előfizetési díjat a mai számhoz csatolt postautalványon kérjük beküldeni, esetleg, akik lapunkat továbbra járatni nem óhajtják, e szándékukat már az első szám visszaküldésével jelezni. Hazafias tisztelettel A szerkesztőség és kiadóhivatal. Megdöbbentő a magyar hatóságoknak az az igyekezete, hogy mindent a gyámkodások alá vonjanak. A hatóságok között a budapesti rendőrség jár elől, mindent elkövetve, hogy módot találjon a polgárok szabadságának megszorítására s lehetőleg foglalkozási ágak csoportosítva, a maga felügyelek . .1 ja őket. Nemrég az esernyőcsinálók meg a mozgó köszörűsök háborodtak föl azon, hogy a rendőrség számokkal és igazolványokkal látta el őket, most pedig az aristákra vetett szemet a legfőbb gyámkodó hatósági igazolványokkal, föllépési korlátozásokkal úgy megrendszabályozta őket, hogy ezentúl lélegzetnök is alig szabad gyámjuk, a budapesti rendőrség nélkül. Egyesületek, érdekcsoportok és szövetkezetek kihasználják a hatóságnak ezt a gyámkotlási szenvedelmét és még nem volt rá eset, hogy azok nevében, akiket szinte kiskorúakká degradáltak a hatóságok, köszönetet és hálát ne kaptak volna. De mindenki tudja, hogy mit jelentenek ezek a köszönetek és ezek a hálák, mindenkinek meg is kell tudnia, mert ha még nem érte, bizonyára nemsokára érni fogja a hatóság gyámkodási igyekezete. Ezt a beteges ambíciót, amely a polgárok szabadságát a legmélyebben sérti, végre is ideje volna letörni, mert ha így terjeszkedik tovább, nemsokára valamennyien igazolványosak leszünk s az utcára sem szabad majd kimennünk, ha nincs a zsebünkben a rendőrség engedelme. A hatóság gyámkodási mániájának végre egységesen kell ellenszegülnünk és — hová jutottunk! — megvédeni magunkat a hatóság túlkapásai ellen. * Múlt számunkban foglalkoztunk a megyei székvárosnak a testi kényelem érdekében kifejtett s még kifejtésre szoruló buzgalmáról, nézzük madártávlatból szellemi életét is. Ez már nagyon szétágazó. Ahány nyelv, annyiféle. Minket közelebbről a magyarságé érdekel. Itt megint kénytelenek vagyunk a tükröt elővenni. Azt mondják, hogy az ember szellemi életére annak szükségleteiről lehet legbiztosabban következtetni. A szükséglet milyenségét pedig elárulja az azt kielégíteni iparkodó szellemi termelés. Ne vegye rossz néven laptársunk, hogy itt az ő cirkulusait vagyunk kénytelenek háborgatni. Nem tudjuk ugyanis elhinni, hogy a magyarság szellemi élete, melyet laptársunk irányítani van hivatva, nem tud elleni „Figyelmes“ „rimes tollkarcolatai“ nélkül. Nem tudjuk elképzelni, hogy a magyarság mohón falná azokat. Lehetetlen, hogy annyira romlott lenne az ízlése. Kit nem undorítanának az olyan ízléstelenségek, melyektől különben az említett zsáner csak úgy hemzseg, mint a következő: „Mondják kérem, községünkben Minden disznó ilyen sovány?“ Elértették a legények S szól az egyik ily formán: „Nem a, kérem, kövér is van Akár, mint az úr milyen“. Szól a másik: „Nem a, olyan kövér disznó itt nincsen!“ Ez lehet szellemes vicc a kaszárnyában, Nagy felleg selymes, de megharcolt, piszkos szinti uszálya borult az égre. Az élén néhány vakító fehér, libegő felhőcske vágtatott, mintha vészmadarak volnának ,és csőrükkel ragadnák tova a vihar haragos palástját. Minden ingerült volt. A madarak meglapultak és ijedten kapták el a fejüket, egy darázs neki rontott. Valamerre túl békák brekegtek, mintha már hullana fejükre az eső. Csak néhány kövér csöpp pottyan le és azt mohón felszívta a szomjas föld. Egy fogoly apró, ijedt szárnycsapásokkal menekült elő az erdei útról, amelynek sötét méhéből álmos morgással, borzongó fúvással közeledett a veszedelem. A hangos sárga felhőn a villám szigonya cikázott keresztül, dörgésével és ropogásával megrázta a fáradt levegőt és teleszórta pici, villogó nyilacskákkal, amelyek haránt estek. Fidél szíve, amely addig pajkos ritmusra dobogott, elfacsavarodott. Annyira cikáztak és dörögtek körülötte, hogy végre is magához tért abból az édes megfeledkezésből, amelylyel erdei útját járta. A menyasszonyához igyekezett. Még a mezőn járt, amikor a viharos felleg már belefut szemébe port és giz-gazt. De akkor még a menydörgés késelkedő szavából, amelylyel a villámlásra felelt, kiszámította, hogy a vihar olyan lassan érkezik, hogy a félórai utat kis sietséggel minden baj nélkül megteheti. Szerette a természetet, ha engedelmeskedett azoknak a fizikai törvényeknek, amelyekre kis diákjait tanította. De most, hogy egyszerre szakadt nyakába eső, fergeteg, villám, úgy állt szembe vele, mint valami szeszélyes asszonynyal. Egy kissé imádta máris. Amint egy-egy villám nagy sustorogva bevilágított az erdőbe, nagyra nyílt szemmel nézett beléje, hogy mit csinál ott ilyenkor a madár, a mókus, vagy netalán a róka. És hogy a dörgésre sűrűbben kezdett esni, örült ennek a megfigyelésnek is. Gummiköpönyeg volt rajta, a lábán pedig kancsukból való sárcipő és így legalább nem a maga bőrén szerezte a tapasztalatot. Néha a sustorékoló villám mintha a füle mellett fütyült volna el. És utána zengett az ég, mintha üvegpalota volna, amelynek minden porcikája csörömpöl. Nem mert félni. Hátha az arcán meglátszik majd. Pedig néha akkora villámok csattogtak, hogy bekapta a fejét a nyaka közé. ERDÉLYI MÚZEUM — Meghalni . . . sistergett rajta keresztül a gondolat egy villámfénynyel együtt. Szinte érezte a kénköves szagot, amely a Holtz-féle elektromos gépből szokott áradni, de amelyből most akkora „kisülések“ váltak ki, hogy látni és hallani is sok volt. — Fenséges, fenséges — mormolta magában. Néha elkezdett szaladni, de csakhamar ijedten megállt. Hátha, hátha. Olyan pokoli világosság és félelmetes zenebona támadt körülötte, mintha megindult volna alatta a föld. A villámok annyira össze-vissza csattogtak, hogy már se nem látott, se nem hallott, életének különböző felvonásai pedig villámgyorsan elevenedtek meg előtte, mintha nagy leszámolás előtt állna. A halál egyre szemtelenebből tolta eléje az arcát, szinte minden fa lombjából. Ő pedig folyton előre lesett. És egyszerre ... a háta mögött mintha valami nagy hegy roppant volna össze, amelynek méhéből megsebzett, bősz üvöltés, földet táncoltató hörgés tört elő . . . egy pillanatig . . . aztán nem emlékezett semmire .. . csak kábulásra, vörösen izzó fényre, szédülésre, hányási ingerre . . . Mikor magához tért, — percek vagy évek múlva? — csak azon csodálkozott, hogy nem ül a földön, hanem áll. És semmi