Medgyesi Ujság, 1911 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-01 / 1. szám
k nem megelégedett szívvel kivonnak boldog újévet, hanem az ellenünk való gyűlölet minden lángjával, a különbség forró utálatával, hogy a mindent felejtető „ünnepnap“ délutánján a mulatozásra külön pénzük is legyen. De erről ők nem tehetnek. Hiszen kell nekik a pénz. Hiszen az újév ünnepnap. Ma kell neki gyürkőzni az egész év harcainak. Adjunk nekik, ha tudunk, de fosszuk meg őket és velük együtt magunkat azünnepnapokból, az egymástól hit és érzés, vagyon és ruha szerint elválasztott, napoktól. Az újév nem ünnepnap. Az újév is pihenő nap, a legnagyobb pihenés napja. S mert az ember egész élete meditálás, meditáljuk el ezen a napon és a legnagyobb pihenés napján pihenjük ki egy elmúlt év fáradalmait és készüljünk az újév munkájára. Ne ünnepeljük egy újév jövetelét, hanem gondolkozzunk el rajta. Gondolkozzunk el azon, nem volna-e jó a pöffeszkedés napjain ezután az emberiség legfőbb javában, a pihenésben egyesülni mindenkivel, akinek van joga pihenni. Gondolkozzunk el ezen ma újév napján, mikor a legnagyobb pihenés, az örök pihenés árnya suhan el előttünk, mikor egy év meghal és helyébe idegenül, újságokkal telve egy másik születik. Lapunk múlt heti Figyelő rovatában, habár többféle okból a felmerült pozitív esetek felsorolását elkerültük, rámutattunk a medgyesi piaci mizériákra, az élelmiszer hamisítás és csalásra. A hasonló esetek úgy látszik, nem csupán medgyesi specialitások, mint annyi sok más furcsaság. Hanem mindenütt az országban folyik e hamisítás. Onnan látszik, hogy a földművelésügyi miniszter, mint Budapestről kapjuk a hírt, egy új élelmiszertörvényt készül alkotni, amely az eddigi enyhe miniszteri rendeleteket és ferde városi szabályrendeleteket hatályon kivül helyezné és az eddig zsinórmértékül szolgáló, tulajdonképen közegészségügyi törvényt, az 1871. évi XIV. t.-cikket egy megfelelővel pótolni. A földművelésügyi miniszter e rendeletét, elődeinek rossz és sokszor lebirált, eredményre nem vezető szokásaitól eltérő módon adta ki. Nem zöld asztal mellett szándékszik e már fontossá nőtt kérdést megoldani, hanem a legközvetlenebb tényezőket, a városi polgármestereket hívja fel véleményadásra. Egészen új eljárás, célravezető és ha egy csomó szakszerű, alapos véleményből nem lehet gyakorlati értékű, jó törvényt csinálni, annak most már oka nem a törvény hiányosságában, hanem a lanyha végrehajtásban lesz keresendő. Amennyire a miniszter álláspontját ez ügyben ismerjük, megállapíthatjuk, hogy fontos szerepe jut a városi közegészségügyi előadóknak, a tisztiorvosoknak, akik néhol vegyelemző intézetet lesznek kötelesek vezetni. (Ilyen felállítása iránt már Medgyes is tett első lépéseket, az ügy jelenleg szünetel.) És az új törvény nemcsak a hamisított mezőgazdasági termény forgalombahozóját sújtja büntetéssel, mint eddig, hanem az előállítót, a termelőt kutatja s az vonja magára elsősorban a súlyos büntetést. Ma épen az ellenkezője van: az eljáró hatóság beéri azzal, ha a forgalombahozót bünteti meg s eredményezi, hogy a hamisítás tulajdonképeni forrását sohse sikerül bedugaszolni. A városok piaci kereskedelmére lendítő hatással fog lenni ez a törvény, ha elkészül, ha hamarosan készül el és összefüggésben lévén a piaci drágasággal, a közönség is nagy hasznát fogja látni. Hogy egy ilyen tervezet készülőben van, korántsem jelenti azt, hogy hatóságaink várják meg a törvény megalkotását zsebredugott kezekkel. Sőt. Ez az előbb fokozottabb ambíciót kell hogy öntsön beléjük, mert csak így lesznek képesek a baj orvoslására megfigyelésen alapuló jó gyógyszert nyújtani. Nos tisztelt városi élelmiszer ellenőrző bizottság, fel a munkára! Az új év feladatai *) Nincs szándékunk, de nem is feladatunk országos ügyekkel foglalkozni. Nem zárkózhatunk el azonban azon tény előtt, hogy az ország iránya, mely politikai, de különösen közgazdasági és társadalmi téren halad, mi reánk nézve is a legnagyobb fontossággal bir. A fősúlyt mi természetesen a közgazdasági és társadalmi haladás *) Fenti cikk írója, városunk egyik vezetőembere, ki magát megnevezni nem óhajtja, istápolására helyezzük. Sajnálattal kell pedig ez alkalommal konstatálnunk, hogy szép hazánkban s így minálunk szűkebb körünkben is a társadalmi és szociális kérdések megoldása még meszsze hátra van, ami annak jele, hogy kultúránk a művelt nyugat kultúrájához képest csak a kezdet kezdetén van. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy a törvényhozás az utóbbi években ezen a téren is komolyan munkához látott, felemlítjük a szegényügy rendezését, a kórházügy előmozdítását, a közegészségügyi szolgálat részbeni rendezését, a betegsegélyző pénztárak létesítését stb. Részben beváltak az új intézmények, részben azonban csak gáncsra adtak okot, különösen a betegsegélyzőpénztárak. De mennyi tennivaló van még hátra. A közgazdaság terén a városokban nagy az elégedetlenség a nagy drágaság miatt. A földművelés érdekeit nagyobb mértékben mindeddig védő agrárius irány azonban, mely országos politikánkban felkapott, nézetünk szerint az ország nagy előnyére fog válni, mert Magyarország földművelő állam lévén, haladása, jóléte főképpen attól fog függeni, váljon a földművelés haszonhajtó foglalkozás-e? Sajnáljuk ugyan, hogy ebben a tekintetben a tisztviselő, tanító s egyáltalában fix fizetéssel bíró állampolgárok érdeke, különösen ezen új közgazdasági irány kezdetleges stádiumában, nem azonos, sőt bizonyos ellentétben áll a földművelés érdekeivel. Ezen sanyarú helyzet azonban idővel javulni fog. A földműveléssel foglalkozó lakosság feladata leendő az időnek javára való fordulását saját érdekében kiaknázni, nem rablógazdasággal, hanem a földmivelési üzemek és az állattenyésztés fejlesztésével és minél intenzívebb művelésével. Meg vagyunk győződve, hogy a jelenleg a nagy . Sikerült is engem kiütni a nyeregből. — Igen. Az enyém lett. Olyan boldog voltam, hogy . . . — Nem vagyok rá kiváncsi. — De nem tartott soká. Nemsokára beláttam, hogy nem olyan nő, mint amilyennek én hittem és amilyennek te verseidben leírtad. Szeszélyes, nagyigényű, zsarnoki természetű volt. Mindennapra jutott egy veszekedés, azzal keltünk, azzal feküdtünk. Hamar kiábrándultam a nagy szerelemből. Nem csoda. Pokol volt az otthon, hát nem jártam haza, inkább korcsmába mentem. Egy szép napon az asszony ... és ismét Rittyentett egy hosszút. — Hová? - Jó helyre. Egy dúsgazdag ember szöktette meg. Egy kis ideig csend volt. Látod szólalt meg a firkász — miért nem bántál jól vele. Annak az aszszonynak eltűrhetted volna a szeszélyeit. Nem becsülted meg. A táboronk hosszan nézett cimborájára. Azt hiszed ? Lehet. De hát ő miért nem tűrt? Miért keserített még jobban el? Miért nem vigasztalt? Mert nem szeretett. Ne beszélj! Nem szeretett! A feleségem lett, mert hizelgett neki, hogy meg akartam halni miatta, mert azt hitte, hogy gazdagabb vagyok, mert jobb állásom volt mint neked. Nem szeretett. Punktum! Én se szerettem! Örülök, hogy megszabadultam tőle. Szervusz firkász! Igyál! Ittak. Hát te, mit zsllesz itt? Honnan vetődsz ide? Mit csinálsz? Mit dolgozol? Semmit. Minek? Kinek? Egyszer akartam nagy ízó lenni. Ami láng, ami tűz volt bennem, beleöntöttem a verseimbe. A szívem vérével irtam őket. Én nem szeretek rá gondolni. De mert sokszor eszembe jut, sokszor iszok. Akkor felejtek. Szervusz! És ismét ittak. Aztán nem szólottak semmit. Néztek egymásra merően, égő tekintettel. Majd ösztönszerűleg átnyúlva az asztalon, kezet fogtak. Miért? Nem tudtak, jól esett. Egyszerre azután megcsuklott a fejük és lehanyatlott. Sírtak. Szegény firkász! Mennyit szenvedsz! — Szegény tábornok, sajnállak. — Te talán boldoggá tetted volna! — Tied volt, elvesztetted, kétszeres gyötrelem. Aztán mind akettő azt gondolta másikról: — Mennyire szereti még mindig. Egy idő múlva cihelődtek. Egymást karonfogva mentek ki a kávéházból. Az utcán ismét róla beszéltek. A nevét nem említették. Az egyiknek jól esett róla beszélni a másiknak jól esett hallgatni. Lassan beértek a városba. Az előkelő világ egy mulatóhelye mellett vezetett el útjük. Bent hangos nevetés, ének, kurjongatás járta. Egy ismerős kacaj csendült ki a zagyva férfinótázás közül. Dermedten állottak meg, azután egy kis nyíláson benéztek. Nem csalódtak. A dörzsölő férfiak között ő mulatott. Az egyetlen nő volt. Ölelkeztek, csókolództak. A két férfi undorodottan fordult el. — Menjünk! Aztán mindenről beszéltek csak róla nem. Soha többet, pedig minden nap találkoztak, mert ismét jó barátok lettek. MEDGYESI ÚJSÁG, 1911. január 1.