Medgyes És Vidéke, 1918 (14. évfolyam, 1-34. szám)

1918-05-12 / 2. szám

Medgyes, 1938 május 12. XIV. évfolyam 2. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagypiac-tér-28 Reissenberger-nyomda. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Kényelmesség: Igazi magyar jellemvonás. Mintha az Isten alkotó kezéből a magyar ember úgy került volna ki, hogy ő az legyen egész valójában. Sok jó van ebben a mi úri természetünkben, egy letagadhatatlan szép vonás a magyar karakteren, az uriasság, minden spekuláció, minden mellékgondolat nélkül. Szeret azért a magyar dolgozni is, de úgy a neki való munkát inkább, hol aztán nem igen diktál a keze alá semmiféle felsőbbség. Ennek a kényelmes úri modornak a kifolyása az, hogy érdekegyesületekbe a magyar csak nagyon szórványosan tömörül s ott kitartóan megmaradni nem igen tud. Hamar elfogy a kitartásunk. Csupán csak politikai elvek izgatják a magyar temperamentumot huzamosabb állhatatosságra, ezt igen szeretjük. Hanem kényelmességünknek ebben a háborúban igen megadtuk ám az árát. Ez a háború a népek munkabírásának egy kemény próbája is volt a többek között. Rövid időn belül a pénz, a birtok, hatalom, jólét annyiszor cserélt gazdát, mint talán ezelőtt soha. A gyors meggazdagodás egy-'felől és koldusbotra jutás másfelől szomorú kísérői ennek a háborúnak. S ha jól szétnézünk magunk körül, azt fogjuk látni, hogy a magyar eleme a társadalomnak nagyon aránytalanul van a hirtelen meggazdagodottak körében képviselve, Igaz ugyan, hogy a társadalomnak egy bizonyos rétege át van teljesen itatva egy bizonyos irreális, merkantilista szellemtől, de a magyarság mélyebb rétegeit ez a szellem még teljesen érintetlen hagyta. Pedig ha a dolgot jól fontolóra vesszük, nem ártana meg nekünk sem egy kis több élelmesség, üzleti szellem. De itt ezen a ponton aztán a mi kényelemszeretetünk sok minden jóravaló gyakorlatiasságnak a nyakát szegi. Sok keserűséget fakasztott már a háború, töménytelen vér elhullott, itthon a társadalmi szolid munka helyét a lelketlen spekuláció foglalta el, közellátásunk silány és elégtelen, mindenki busul, töpreng, panaszkodik. Kevés embernek jut azonban eszébe a reális munka terére lépni, pedig tessenek kérem elhinni, hogy utánajárással, gondos munkával s úk kényelmünknek önzetlen feláldozásával, önmagunkon is jobban segíthetnénk, sok könnyet letörölhetnénk és sok minden most égető bajra tudnánk enyhítő balzsamot csöpögtetni. Több szociális szellem kell közénk, amivel, fájdalom, itt Medgyesen nem nagyon dicsekedhetünk. Több komolyság az életfelfogásban, főképpen pedig a szétkallódó erőknek egy olyan egyesítése egységes célok megvalósítására, amely hamarosan éreztetné hatását, a mi itteni társadalmi életünknek melegebbé tételében. Nem begombolkozni, elhúzódni és nem törődni, hanem a gátra állani, ez volna az igazi, helyes szociális érzéksugalló életfelfogás, ha néha-néha a kényelem feláldozását kívánná is ezen felfogás. Tespedésben a nyomorult elpusztulás, az önfeláldozó munkában az élet öröme s az eszményiség győzelme a jutalmunk. P. Biró Benedek: Egy bakfis naplójából. Végre egyedül a gondolataimmal és háborgó érzéseimmel! Gondolataim itt időznek a tárgynál: előttem egy vaskos történelemkönyv, lelki szemeim előtt pedig Felméry tanár úr szigorú cvikkeres alakja, amint feleletemre bejegyzi kis vörös bornótesszébe a hármast vagy egyest (?). Nem tudom, hogy mi lesz holnap! Nem merek semmi jót remélni, igen, gondolataim itt vannak a regényes lovagkorban, a színes lovagvilág alakjainál. Ott lebeg előttem t. i. képzeletem világában egy kis, bércig, karcsú, szőkefürtü apród, amint remegve, de mégis dobogó szívvel és emelkedett érzésekkel teljesíti apró lovagi szolgálatait a ház bájos úrnője körül, és amint elérkezik életének ama legkomolyabb ünnepélyes pillanata, midőn lovaggá ütik (de most már kimerültem a díszítő jelzők alkalmazásában). Igen, az ifjút ünnepélyesen lovaggá ütik, azt olvasom , váljon engemet mikor itt a sors lovaggá? értsd: mikor érkezik meg életemnek ezzel analóg komoly pillanata? Talán akkor, mikor őnagyságú igazgatónőnk, vagyis „Cerberina“ kellő komolysággal átnyújtja majd a diplománkat? No de térjünk át a statisztika szabályai szerint a tárgyalásra, vagyis a bonyodalomra. Az én bonyodalmam ott kezdődik, midőn Göttling Ilonkával, vagyis intézeti nevén Foucauldné Pókay Gerlindával kikérezkedtünk a városba vásárolni. Mielőtt tovább mennék, megmagyarázom, hogy miért nyerte fentnevezett hajadon e címét? T. i. mert elrontotta a Foucauld-féle ingakísérlethez előkészített ingát a tornateremben, amiért ünnepélyesen bocsánatot kellett kérni Kovács tanár úrtól, vagyis röviden „Abellinótó!“. (Zárjel közt megjegyzem, hogy ezt mindegyikünk szívesen megtette volna, mert Abelline osztályunk kedvence). Pókayné nevet pedig onnan nyerte, hogy egy alkalommal Pókayné szavalása közben nem tudta komolyságát megőrizni, illetve zajos és hangos, mondhatnám könnyező kacagásba tört ki, elképzelvén a Báthori helyébe Pataki zenetanár urat, amint rászól Póka úréra: „Előbb amputálja meg kérem a körmeit“. A Gerlinda név Ohnet valamelyik regényéhez fűződik. Elég az hozzá, hogy Póky Gerlindával elindultunk a városba vásárolni, tehát egyenesen a cukrászdába. Kellő komolysággal belépve, egy kevéssé feltűnő sarokasztal mellett foglaltunk helyet. Azaz: „helyet foglalni“ ez germanizmus volna, ne rontsuk tehát zengzetes magyar nyelvünket, hanem fejezzük ki így: telepedtünk le. Tehát letelepedtünk; arról beszélgettünk, hogyan lehetne Abellinó tanár urat hipnotizálni. Tervünk megvolt. Mondhatnám így: haditervünk elkészült, amely egy cseppet sem látszott rosszabbnak Hindenburg terveinél; t. i. holnap, amint Abellinó, mint egy modern hős a Winter-féle elektromos gép mellett áll, egyszerre egész osztályunk szeme, tehát hatvan szempár, fog reá irányulni és merően nézni őt. Ő egyszerre édes bizsergést érzend ,majd tagjaiban és szive körül, képzeletében hatalmas villamos szikrák cikkát- Zita-alap. Felolvasta 1918 május hó 9-én, a Zita-ünnepélyen, Bäumel Fanny. Tisztelt Közönség! Kedves gyermekek! Nemsokára betelik annak negyedik éve, hogy sok kisebb és nagyobb élethajó, diszbárka, tulaj, csolnak, ponton, melyet hivatása eddig a mindennapi apró öröm- és bánathullámain ringató, vagy biztos kikötőbe helyezett egy irgalmatlan sorstól megmásítatlan parancsot kapott, a szenvedésnek idáig nem látott, magasan tornyosuló tengerre kifutni. Oly erős volt hajóskapitány, kormányzó, legénység kötelességérzete, hogy dalolva, felvirágozva elhagyták az ismeretes pályákat sőt a biztos kikötőt és indultak az ismeretlen part felé.