Enyedi Nagy Mihály et al. (szerk.): Magyarország Médiakönyve 2003. Első kötet
1. Bevezető tanulmányok - Kéri László: Nyilvánosság az új évtized elején
36 Kéri László minél szélesebb nyilvánossághoz jutni, ám e törekvések gyakran járnak olyan kudarcokkal, amelyeket a sérülékeny felek nem voltak képesek előre fel sem tételezni. A politikai botrányok - így a kutatók - szerkezetük mélyén ott hordozzák a morális tanulságok alapvető modelljeit a jóról és a rosszról, a megengedhetőről és a tiltottról. Már amennyiben az egyes botrányokat képesek elhajszolni e végső tanulságok kihordódásáig. Az kétségtelen, hogy a tabloidizáció révén a média ideális terepet kínál a politikusoknak eme játékok színreviteléhez. Az is vitán felüli, hogy a megosztott politikai táborok minden oldalán tanulékony felek tanúsítanak hihetetlen aktivitást a botrányok végigvívása során. Mégis, a közélet bulvárosodása és a bulvárvilág átpolitizálódása számos olyan kérdéssel szembesít bennünket, amelyeket néhány évvel ezelőtt még föl sem tudtunk volna tenni magunknak. Közbeeső tanulságként egyelőre elégedjünk meg annak rögzítésével, miszerint a tabloidizáció olyan jellegű kihívásként érte az új évtized magyar közvéleményét, amelyre leghamarabb a média reagált, némi késéssel és ellentmondásosan a politikai elit. A közélet nagy része pedig nagy zavarban van e jelenséggel, és ma még nem képes világosan elválasztani a közösségi érdekek szempontjából garanciális jelentőségű mozzanatokat a nagyon is nyilvánvalóan napi-piaci-üzleti szempontokat kiszolgáló, szenzációhajhász elemektől. Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes (2000) nemrégiben katalogizálták a kilencvenes évek vizuális örökségét, és összefoglalták a tömegkommunikáció új mintáinak sajátosságait. Úgy találták, hogy az évtizedváltáskor a média egésze hihetetlen mértékben vált személyessé/személyesebbé, fiatalosabbá, közvetlenebbé és egyúttal felszínesebbé is. Az új médiamagatartás-modellben már egyáltalán nem szégyen a bakizás, a tudatlanság és az egyediség, az adott pillanat varázsa minden egyéb idődimenziót háttérbe szorít. Az önreprezentáció és az új természetesség azonban a pénz és a piaci sikeresség mindent fölülmúlóan fontos uralmát jeleníti meg, amit csak úgy tud elérni, hogy a körülöttünk lévő világot folyamatosan egyedi és más jelenségekkel semmiféle összefüggésben nem lévő mozaikdarabokká tördeli fel. Merthogy csak így tehetőek azonnal, gond nélkül elfogyaszthatóvá. Több mint érdekes, hogy ugyanezen változásokat a magyar média „nagy öregjei” úgy élik meg, mint az egykori újságírói-szerkesztői szakmai minimumok teljes elvesztését és az új, piaci világ előtti teljes kapitulációt. (Horvát János, 2003, Wisinger István, 2002) Sőt, a MUOSZ jelenlegi elnöke úgy fogalmaz, hogy: „a divat és a piac kettős diktátumának árnyékában lassan elérhetetlen vagy megfizethetetlen a szakma igényes elsajátításának lehetősége, sőt, esélye is.” Más, már idézett kutatók - Császi Lajostól Kiss Balázsig és Csigó Péterig - mindenki másnál óvatosabban fogalmaznak, mert a tabloidizációban olyan rejtett demokratizálódási folyamatokat is fölfedeznek, amelyek éppenséggel azért fontosak, mert az életvilág politikai gyarmatosításával szemben megőrzik a privát szféra autonómiáját. Éppen a tabloidizáció botrányérzékeny mivolta következtében olyan metszetekben is képesek ellátni a társadalmi kontroll és a közösségi ellenőrzési funkciókat, ahol erre a politika magától nemigen mutat hajlandóságot - vagy nem is képes rá. A kutatói óvatosság e sorok íróját is arra inti, hogy mindenekelőtt próbáljuk meg realitásként elfogadni és körültekintően értelmezni az elmúlt néhány év nagymértékű tabloidizációs térhódítását. Akár tetszik nekünk, akár nem, magát a tényt mindenképpen fogadjuk el, hogy ti. az egész magyar média a korábbiakhoz képest páratlan erővel moz.