Enyedi Nagy Mihály et al. (szerk.): Magyarország Médiakönyve 2003. Első kötet
1. Bevezető tanulmányok - Kéri László: Nyilvánosság az új évtized elején
Kéri László egész intézményt. Igazán kár érte. (A belső rádiós, mindennapi viszonyokról sokat elmondó tudósítás Bartus László írása: Közszolgálatba oltott pártosság? Tudósítás a Magyar Rádió Közalkalmazotti Tanácsa üléséről. Magyar Hírlap, 2002. okt. 5.) A sajtó közszolgálati szerepkörét nagyrészt újrarajzolja mindaz, amit már a tabloidizáció kapcsán kifejtettünk. Tagadhatatlan, hogy a hagyományos és a magukat mértékadónak tartó orgánumok is egyre több engedményt tesznek a sikeres piaci továbbélés kedvéért. Megváltoznak a címlapok, egyre nagyobbak a színes fényképek, egyre harsányabbak a leadek, egyre több a kuriózum, egyre vonzóbbá kell válni - miközben a példányszámok az istennek sem akarnak nőni. Sőt, inkább csökkennek. S a nagy-nagy erőlködésben, a kíméletlen hírversenyben olyan kapitális hibákat is elkövetnek, amelyekről egy évtizeddel korábban még a legrosszabb pillanataikban sem mertek volna álmodni. (Lásd pl. a Népszabadság esetét a Teller-levéllel, vagy a 168 Óra kalandját az exkluzívnak hitt interjújával.) A mélyben azonban úgy tűnik, hogy a sajtó esetében is visszafordíthatatlan fejleményeket kell az elemzőknek azonosítaniuk. Részben azt, amiről a sajtó nem szívesen beszél: a korábbi politikai zsarnokok helyét elfoglalták az új tulajdonosi zsarnokok. Akik persze egészen más indokok folytán térítik el lapjukat a klasszikus közszolgálati ethosztól, őket ugyanis elsősorban a profit érdekli. Az elmúlt három évben a sajtópiacon jelentős mértékben leegyszerűsödött a helyzet, ma már ugyanis csak két-három nyugati multi kóstolgatja egymást, s nagy néha ki-kiharapnak egy-egy napi- vagy hetilapot egymás birodalmából. (A részleteket tanulságosan világítja meg Zsidai Péter riportja: Vedd meg és uralkodj, ÉS, 2003. júl. 25.) Mindezeknek kikerülhetetlen romboló hatása van a mindennapi szerkesztői munkára is, mert újfent a konfliktuskerülő magatartás válik dominánssá a sajtótermelés mindennapjai során. Kóczián Péter elemzése nagyon meggyőzően mutatja be a hazai sajtó kétheti produkciójának empirikus elemzése nyomán azt, hogy a szerkesztőségek a komplikáltabb helyzetekben fejvesztve menekülnek a legkönnyebb ellenállás irányába, és igyekeznek elbújni a politikusok véleményei mögé. Szó szerint is érdemes idézni következtetéseit: „A magyar sajtó egyik legnagyobb hibája, hogy a politikusok a médiafigyelmet nem a tetteikkel, hanem a véleményükkel tudják kivívni. A politika azonban csak félig a retorika küzdőtere - a másik fele a tetteké... ennek a másfél hétnek a története azt mutatta, hogy nem a napilapok autonóm, felelősségteljes szakmai tevékenysége, hanem a politikai vitákban elsődlegesen érdekelt politikusok informálták a közönséget - természetesen a maguk szája íze szerint. Az információs szabadság megvalósítása a politikusokat dicséri, s nem a sajtót. Mindaddig, amíg a sajtó nem lép túl saját kliséin, illetve elfogultságain, ez nem is lesz másképp.” (A megmondó emberek kora, Népszabadság, 2002. okt. 12.) Összességében a közszolgálatiság az egész magyar média világában radikális átalakulásokon esett keresztül, s e folyamat még távolról sem ért véget. Egyelőre a leépülés, a korábbi mércéktől történő megszabadulás a leglátványosabb mozzanat. Az azonban ma még kevésbé látható, hogy a szórakoztató média nyilvánvaló uralma, illetőleg a várhatóan újraszabályozandó médiatörvény nyomán hogyan alakul majd az a kommunikációs mező, amelyben újra ki kell találni az új közszolgálatiságot. Meglehet, az utolsókként állva maradt médiaszemélyiségeknek, a hazai elektronikus és nyomtatott média néhány megkérdőjelezhetetlen tekintélyének felelőssége ebben az újradefiniálási folyamatban még annál is sokkal nagyobb lesz, mint amit ők magukról jelenleg gondolnak. Zavaros és értékvesz