Médiakutató, 2009 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 2. szám

Császi Lajos A va1óságt£lcvíziózás társadalmi szerepe a késő modernitásban Az elmúlt két évtizedben az emberek, az eszmék és a javak áramlásában a nemzeti határok leomlása, a fo­gyasztói magatartás általánossá válása és a digitalizáció strukturális átalakulást és kínálati bőséget hozott. A nemzetállami talapzatú közszolgálati csatornák korábban garantált fogyasztói bázisát ez a változás összezsugorította, mert a társadalmi és kulturális változásokat jól követő, de a közszolgálatiság korábbi fogalmával összeférhetetlen médiaműfajokat és reprezentációs formákat a kulturális elit kategorikusan elutasította és „lebulvározta". A dolgozatban amellett érvelek, hogy a valóságtelevíziózás műsorai azért érdemelnek figyelmet, mert a szórakoztatáson túl az állampolgárság olyan új koncepcióját építik fel, amely­nek része a sebezhetőség, az egész életen át tartó tanulás, az újrakezdés, a sokféleség, az empátia, a szoli­­ daritás és a felelősség is.* A kulturális életben - és ezzel harmonizálva a közszolgálati médiában - az állampolgár fogalmát Magyarországon is az értelmiség modern nemzetállami elképzelései által meghatározott diskurzus alapján fogalmazták meg. A rendszer­­váltás politikai változásaitól függetlenül az állampolgár közismert normatív ideálja - úgy a hivatalos beszédben, mint a közbeszédben - a kollektivitás, a szakmaiság, az ésszerűség, a civilizáltság és az objektivitás hangsúlyozása volt. Eze­ken az értékeken - mint társadalmi kontrollon - keresztül konstruálta meg az állam a szabálykövető „jó polgárral" szembeni elvárásokat. Ez az önmagában kétségtelenül vonzó közéleti eszmény azonban egyúttal a kulturális sokféle­ség politikai elutasítását és a társadalmi sebezhetőség fokozását is jelentette. Nem volt képes ugyanis követni és a médiában megjeleníteni a társadalmi és a kulturális változások folytán kialakult új helyzeteket, és beemelni az érté­kek közé a késő­ modernitásra jellemző növekvő individualizációt, hétköznapiságot, érzelmi expresszivitást, sponta­neitást és kockázatvállalást, amelyek pedig a társadalomban újfajta értékekként fogalmazódtak meg. A közszolgálatiság hagyományos elképzelése a frankfurti iskola kora­ modernista kultúrafelfogásán alapult, amely a hírekben testet öltött ideológiák közvetítésében és ütköztetésében látta a média feladatát. Eszerint a hírszolgáltatás az állam kollektív és személytelen akaratának ideológiai karjaként működött (vö.„a negyedik hatalmi ág"), amelyben a társadalom nagy többsége passzív befogadói szerepre volt kárhoztatva. A késő­ modernitásban viszont a média mű­ködésének olyan változását figyelhetjük meg, amely során - a hírek rovására - a társas szórakoztatást előtérbe állító, látványosságot ígérő interaktív műsorok kerültek előtérbe.Túl azon, hogy ezek nem kompatíbilisek a közszolgálatiság régi fogalmával, felmerül a kérdés, hogy a kereskedelmi tévék esetén lehet-e még közszolgálatiságról beszélni, és ha igen, akkor milyen értelemben. Ahhoz, hogy válaszolni lehessen erre a kérdésre, előbb az új műsorok alaposabb megismerésére van szükség. Azok a műsorfajták ugyanis, amelyekben testet öltött az újfajta média, Magyarországon még messze nem találhatók meg olyan bőségben, mint az angolszász televíziózásban. A mennyiségen túl a magyar műsorszerkezetben a valóság­­show-knak inkább a komikus, szórakoztató jellege érvényesült, és csak kevéssé vált világossá a kultúrpolitika számára az úgynevezett valóságtelevíziózás (reality tv) társadalmi és kulturális jelentősége. Írásom első, nagyobb részében ezért ezt a hiányt akarom pótolni, amikor ezeket a műsorokat részletesen ismertetem. Aztán bemutatom, hogy a mai * A valóságtelevíziózásról lásd még a lapunk 2002. téli számában közölt összeállítást, valamint a Médiakutató és a Metropolis 2001-ben kiadott közös különszámát - a szerk. 53

Next