Medvetánc, 1982/2-3

DOKUMENTUM - Hajnal István: Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlődés

Hajnal István ÍRÁSBELISÉG, intellektuális réteg ÉS EURÓPAI FEJLŐDÉS Értékelni modern fejlődésünket igen különbözőképpen lehet, az emberi élet boldogsága szempontjából akár mélyen a primitív élet alá is, összehasonlíthatat­lan teljesítményeit mégis el kell ismernünk. Az újkorral valamiként más közös­ségélet indult meg, amelynek kultúrája minden múlt s minden egykorú földi kultúra fölé emelkedett. Az európai ember magasabbrendű képességeivel magyarázzuk-e ezt? A köz­felfogás ide hajlik, de többé-kevésbé önkéntelenül a tudományos felfogás is. A biológiai fajnak különleges szellemi képességekkel való összekapcsolása ellen tiltakozik ugyan a legelemibb meggondolás is, de már azzal, hogy az európai ember gondolaaiban, szellemében keressük a fejlődés okait, önkéntesen is egy fölényesebb ember-kvalitásban hiszünk. Holott más kultúrákban is mutatkoz­nak nagy lelki és szellemi erőfeszítések; örök emberi dolgok ezek, lényegükben hasonlók a mieinkhez. Valóban ezek a történet örök hajtóerői, a valóságos „történeti tényezők”, a lelki, szellemi, gazdasági ösztönök, mozgalmak. De épp mert örök tényezők, az új fejlődést nem lehet megjelenésüktől datálni. Lehet azonban különbözőféle érvényesülésüktől. Nem a „gondolat” az új, hanem ki­fejlődésének, kitárulásának lehetőségei, az emberek közösségében való érvénye­sülésének módja. Nem az ember változik tehát, hanem az emberi közösség, az ember csak annyiban, amennyiben az emberközti viszonyodás átmódosulása őt is változtatja. A fejlődés vizsgálatának tehát nem szabad az „új gondolat” hatásával fog­lalkoznia, mielőtt érvényesülésének lehetőségeit meg nem állapította. Azaz a szóban forgó emberi közösség felvevőképességét az „új”-jal szemben. A mo­dern történettudomány e tekintetben teljes helyesléssel fogadta Vierkandt alap­vető fejtegetéseit (Die Stetigkeit im Kulturwandel, 1908.), anélkül azonban, hogy gondolkodásmódjától átitatta volna történetszemléletét. Vierkandt elmé­lete nem csupán annyit mond, hogy kultúrváltozás nem jöhet ugrásszerűen, előkészület nélkül. Hanem tagadja a kulturális változások dinamikájának köz­keletű felfogását, amelynek a történettudomány is általában hódol. Az újítás­nak, a gondolat tartalmának ható szerepét a minimálisra redukálja, s helyette éppen magára a dinamikára helyezi a súlyt. „Gyönge minden magas motívum az élet végtelenül áramló folyamatában, a mélyebb változásoknál legfeljebb tá­

Next