Mérleg, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1970-06-01 / 6. szám

Szót kér a szerkesztő Természetesen tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy olvasóink körében sokféle vé­lemény alakult ki lapunkról. Hiszen kaptunk már olyan névtelen levelet is, amelyik nyomdafestéket nem tűrő jel­zőkkel illette szerkesztőségünk munkáját. Persze dicsérték is a MÉRLEG-et szemtől szem­be és a „háta mögött". Sok­szor éreztük úgy, érdemtele­nül. De a szélsőséges meg­nyilatkozásoktól eltekintve egy a bizonyosság: a szak­­szervezeti sajtó, és így a MÉRLEG, ma már rangos té­nyezője a mozgalmi életnek, magas szintű agitációs esz­köze a politikai munkának. Ez a vélemény alakult ki a KPVDSZ ELNÖKSÉGÉNEK ÜLÉSÉN, ahol megvitatták lapunk helyzetét, problémáit és meg­határozták a további felada­tokat. Mint ahogy az Elnökség elé terjesztett tájékoztató je­lentés leszögezi: a MÉRLEG különösen a két utóbbi év­ben tölti be feladatát. Foko­zódó népszerűségéhez hozzá­járult a tetszetősebb külső forma, az ofszet rotációs nyo­más, de nem utolsósorban a cikkek, riportok közvetlenebb hangvétele és az a tény, hogy a lap lehetőségei sze­rint kiállt szakmáink tagságá­nak szakszervezeti jogaiért, megvédte érdekeit. Az El­nökség által elfogadott ha­tározat magában foglalja, hogy a jövőben ezt az érdek­­védelmi munkát fokozni kell és a még tapasztalható hiá­nyosságokra, a szocialista jogrendet sértő jelenségekre fényt kell deríteni. Feladatul jelöli meg továbbá, hogy a jövőben jobban kell alapoz­ni a szakszervezeti tagság megnyilvánulásaira és szoros kapcsolatot kell teremteni a több mint százezres olvasótá­bor, valamint a szerkesztőség között. Minden eszközzel szeret­nénk eleget tenni az Elnök­ség által megfogalmazott célkitűzéseknek s ezért még egyszer felhívjuk olvasóink fi­gyelmét a májusi számunk­ban megjelent válaszlevélre, amely közvélemény-kutató munkánkat szolgálja. Újból kérjük minden olvasónkat, hogy írja meg véleményét, bí­rálatát, javaslatait, mert ez­zel alapvetően járul hozzá lapunk színvonalának emelé­séhez. A közvélemény-kutatás rész- és végleges eredményé­ről természetesen tájékozta­tást adunk. Végül - úgy érezzük, ebbe a rovatunkba kívánkozik - köszönetet mondunk Baranya megyei bizottságunknak a MEGYEI OLDAL ÖSSZEÁLLÍT­ÁSA érdekében kifejtett munká­jáért. Mint ahogy ezt a szo­kott helyen közölt riportsoro­zat bizonyítja, a Baranyába utazó újságíró töltőtolla ott­­tartózkodása idején a zsebé­ben maradt, hiszen a MÉR­LEG tudósítói „kész helyzet" elé állították. Sőt, a Rejt­­vényfejtők Klubja még külön meglepetést tartogatott nem­csak a szerkesztőség, de minden egyes olvasónk szá­mára is. Marton István Orvul, alattomosan tört ránk. Váratlanul, de annál pusztítóbb erővel. Tengerré vált jókora része az országnak: telefonpóznák, kémé­nyek mutatták, a szennyes ár merrefelé temetett maga alá falvakat, utakat, meghitt hajlékokat és közös pénzen emelt szövetkezeti épü­leteket. Temérdek a kár, amit csak az enyhít, hogy a balsorsban egy em­berré vált a tízmillió: az egész ország népe megmozdult, hogy segít­sen. Jóleső érzéssel nyugtázzuk a szerkesztőségünkhöz beérkezett hír­adásokat — például a Zala megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vál­lalattól, az Alkalmi Áruk Házának kollektívájától, a Röltextől és más kereskedelmi, vendéglátóipari vállalatoktól , az önkéntes adomá­nyokról. Hasonló jó érzéssel és büszkeséggel szereztünk tudomást a veszélyeztetett országrészeken fáradtságot nem ismerve, a szó szoros értelmében helytálló dolgozóink példamutató munkájáról. Boltok és vendéglők, pénzintézetek és szövetkezetek alkalmazottai egyik napról a másikra átálltak az új követelmények kényszerű tempójára. Zok­szó nélkül, éjjel-nappal talpon voltak, hogy mentsék a menthetőt, egy tányér meleg étellel kínálják az otthonuk riasztó sorsáért aggó­dókat. Róluk, az árvíz névtelen hőseiről szól a tavaszi drámát idéző helyszíni riportunk. Mire e sorok megjelennek — így hisszük, így reméljük —, a Tisza—Szamos közén, beregháti kis falvakban már mind több fe­hér ház zsindelyét teszik fel, a pirostetős új utcasorok között újjáépített boltok lesznek ismét a falu központjai, találkozóhelyei, mint ama május derekai árban, s lent, ahol már a Tiszának is „bal­lagni” illenék — ismét ballag majd csendesen, s nem tenger vi­zét sodorja —, a napfény városá­ban, Szegeden is a vendéglátók az ünnepi játékok forgalmával, forgatagával lesznek elfoglalva, mintsem a nyárt köszöntő na­pokra emlékezzenek, amikor nem a híres szegedi üzletekben, csár­dákban mérték a kosztot, hanem a töltéseken. De azért mi emlékezzünk, e kü­lönös koranyár néhány képét vil­lantsuk fel. Beregtől Szegedig, az algyői „öblözetig” követtem az árt, együtt vonultam fentiről, északról dél felé az óriási véde­kező sereggel. Útmenti távíróoszlop. Talán azért választom a képes album elé első élőképnek ezt a Sarmos­­vidéki távíróoszlopot, mert jelkép is lehet, a nagy védekező sereg­gel együtt élő kereskedelmi dol­gozói is. Útmenti távíróoszlop, s öltöz­ködik róla egy alsónadrágos em­ber. Öltözködik róla, mert hogy rendszerető ez az ember, szöget vert az oszlopba, arra akasztotta rendre a ruháit, madzagra kötve a cipőjét. Szűcs Nándornak hív­ják, Nyíregyházán az egyik kis­­ker-vállalatnál dolgozik, de Urán lakik. Reggel a falujából száz férfival — jórészt a Béke Tsz tag­jai — elindult Csengerújfaluba, menteni, ami menthető. Szűcs Nándornak hat gyereke van, de Urán lakik, így ha az urai em­berek elindultak „odafelé”, akkor ő is közibük állt, felszállt a ko­csira. Megérkezve, szeget vert a táv­íróoszlopba és levetkezett. Egy ismeretlen, vízben úszó falu ut­cáit taposta, derékig vízben. Is­meretlen házakba jutott be, tűz­helyet, bútorokat, állólámpát, emlékvázákat hordott ki s fel, a száraz helyekre. — Ezeket az utcákat nem is­merem, de az embereket igen. Ha nem is személy szerint mind, de Nyíregyházán nálunk nagyon sokan megfordulnak. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem mind csengerújfalu­­siak, hanem szatmáriak. Nem tu­dom jobban mondani, pedig ér­zem, hogy így nem illő a helyzet­hez, de mégis: a vevőkhöz, az emberekhez jöttem el. Az a Csepel autó, amelyik ide­hozta az urainkat, tülköl, indul­nának haza. Szűcs Nándor tehát kilábol az útra, ruhafogásáról, a távíróoszlopról öltözködni kezd. Mielőtt elbúcsúztam a felső­­tiszavidékiektől — már csak így beszélek már, a vizesek nyelvén, ez a táj a „felsőtiszavidéki” víz­ügyhöz tartozik —, beugrottam a KPVDSZ megyei bizottságához. Számtalan történetet hallottam, sorolták fel a szakszervezet se­gítségét, ezek közül csak egyet jegyzek fel, ugyanis ezzel a jelen­séggel én is mindenütt találkoz­tam. „A kereskedelmi és vendég­látóipari dolgozók egyszerre ér­keztek mindenüvé a műszaki ala­kulatokkal az árvíz sújtotta te­rületekre, de rendszerint ők vol­tak ott előbb, éjjel-nappal szol­gálatot tartva. Ellátták a gáta­kon, a vízen fáradhatatlanul dol­gozókét. Csengersimáról húzom elő a bizonyító fotográfiát. Vegyesbolt. Ez téglából épült községi épület, tehát mikor még térdig gázoltunk a vízben, akkor is be lehetett menni, kis asztal­kát találtam ott a bolt közepén, a nedves falak közt kockás füze­tekbe írta fel Darabos elvtárs a leltárt. De mikor már szárazon menteni lehetett, akkor az üzlet előtt valóságos kis kirakodó vá­sár volt. Darabosné a bakancso­kat mosta, a sárból kimentett fe­kete munkáscipőket — megfür­dette tiszta vízben, egy gerendá­ra — földre csücsült, útra vert tetőgerendára — feltette szárad­ni. A tanácsházával szemben pe­dig ők kezdtek el főzni a közös­nek, a faluban maradottaknak mindaddig, míg Csengerrel a ka­tonaság az ottani tsz főztjét nem hozta. Mátészalkán az egyik vasárnap a járási tanácson Kádár Gábor­ral a kereskedelmi felügyelővel beszélgettem. „Napi húsz vagon áru érkezik hozzánk, a kereske­delmi hálózat és a tanács osztja most ki, persze „szabálytalanul”, a hivatalos rendelkezés még nem érkezett meg, de hát most ki vár­hat ezekre a rendeletekre? A győrteleki tsz-ből a főkönyvelő keresett fel, hogy élelmet, tojást adjunk nekik, mert mindent el­vitt a víz. A községi boltok azon­nal átadták élelmiszerkészletei­ket a falunak. Ha azt írjuk, hogy hogy „a falunak”, az valóban a nagy családot jelentette. A szegediek 360 kilométeres töltésszakaszon védekeztek, de e 360-ból csak arról a 16 kilomé­terről szóltak, amit a térkép „al­győi—tápéi-öblözet”-nek nevez. Ez az öblözet, ez a félkör Tápé határától indul ki, és az algyői hídnál fogja szorosra a tájat, a homok egyik legértékesebb kin­csét, az olaj­vidéket. Érthető, ha ezen a kis 16 kilométeres szaka­szon ezren és ezren dolgoztak. Dorozsmaiak, veszprémiek, győ­riek, pestiek — az ország minden részéből. Délben egy GAZ-terep­­járó tűnt fel a töltésen, s az al­győiek szakaszán — Algyő is ki­állított naponta 100—150 köz­munkaerőt — megállt, és forró levest, kenyeret mért ki. Az al­győi szövetkezeti vendéglő dol­gozói hozták, a fehérköpenyes üzletvezető mérte a porciókat. Aztán, mikor elfogyott a leves, üres lett a két nagy ételhordó, még mindig csak körbe állták a GAZ-t. „Hogy lehet, hogy nem volt elég az élelem, pedig több mint 150 adagot hoztunk, a ta­nácson pedig azt mondták, hogy ma csak 120-an jöttek ki a falu­ból?” — mondotta az üzletvezető. „Mert mi nem algyőiek vagyunk, mi a veszprémi készenléti szolgá­lattól vagyunk”, és még többen is kiabálják: „Mi meg a pesti Amphora könnyűbúvárai va­gyunk”, „Mi pedig a szomszédból jöttünk, a Szegedi Ruhagyár­ból!”... „Akkor pedig kicsit várniok kell” — mondotta a fehérköpe­­nyeges és a sofőr gázt adott a te­repjárónak. Egy óra múlva ismét kint volt az algyői ételt hozó GAZ a töltésen. És aztán újból, és ismét. Nem nézték, hogy ki melyik községből való „az elrendezést, a hivatalos dolgokat majd később elintézzük” — mondotta az üzlet­vezető. Kőbányai György A Kossuth-bankett menülapja Ülésszak Budapesten A szeptemberben Budapesten megnyíló Szakácsegyesületek Vi­lágszövetségi ülésszak tiszteleté­re a Vendéglátóipari Múzeum „A Magyar Szakácsok és Cuk­rászmesterség múltjából" cím­mel kiállítást rendezett. A több teremből álló és gaz­dag anyagot tartalmazó kiállítás egy-két érdekességét az aláb­biakban ismertetjük: Az első teremben étlap és menülap kiállítás látható kro­­nológikus sorrendben, az 1834 „Nyíregyházi tarifától” az 1940-es évek étlapjáig. A menü­lapokat a rendezvények azonos­sága, vagy grafikájuk művészi stílusa alapján csoportosították. Itt látható az 1851-ben New Yorkban rendezett Kossuth ban­kett menülapja. Az anyagban mint kuriózum szerepel néhány külföldi étlap a világ minden tájáról, valamint ültetési ren­det előíró kártyák. Négy álló vitrinben különbö­ző tárgyak találhatók a magyar szakács- és cukrászmesterség múltjából, különböző grafikák­kal díszítve. Egy tárlóban pe­dig magyar szakácskönyvek olyan receptekkel, melyek ma már nem használatosak. Az 1785-ös szakácskönyvben még sem paprika, sem burgonya, sem paradicsom nem szerepel, mint nyersanyag. A paprikát először az 1826-ban megjelent szakács­­könyv említi. Láthatunk nemzetközi kapcso­latokat dokumentáló képeket és a művészek ihletését a vendég­­látóipari hálózatról. A teríték bemutató összeállí­tása: 1. Egyszerű teríték a XIX. század végéről. 2. Elegáns ét­termi teríték. 3. Kávéházi asz­tal. 4. Cukrász teríték. Az utolsó termet egy régi cuk­rászműhelynek rendezték be. Érdekessége a munkaasztal. Te­teje levehető, oldala lehajtható és szabályszerű ággyá alakítható, amit feltehetőleg a segéd, vagy inas használt. A megnyitón máris 270 láto­gatója volt a kiállításnak, ami rekordszámot jelent. Egy nem­zetközi idegenforgalmi szerv színes filmre vette a kiállítás anyagát. A hozzáértő, színvonalas és lelkes munkáért elismerés illeti Borza Tibor igazgatót és mun­katársait. M. J. Emberségből — kitűnő két éve annak, hogy fiatalon elhalt dolgozótársunk árvája fe­lett — a szakszervezeti K. B. kezdeményezésére — védnöksé­get vállaltak az MNB török­szentmiklósi fiókjának dolgozói. A kisleány akkor a Közgazda­­sági Technikum II. osztályában tanult. Azóta 3 iskolai év telt el, most készül az érettségire. Vállalásuknak megfelelően minden hónapban az édesapja fizetési borítékjába helyezték a dolgozók a felajánlott összegeket és a havonta összegyűlt pénzt befizették az e célra nyittatott takarékbetétkönyvbe. Iskolai év kezdetén és kará­csony előtt a takarékkönyvet át­adták a kislánynak. Az utolsó iskolai évben úgy gazdálkodtak, hogy az eddiginél nagyobb ösz­­­szeg gyűljön össze és ezt a ta­karékkönyvet egyéb ajándékkal együtt, ballagáskor adták át a kislánynak. A bankfiók kollektívája szere­­tetét és segítségét nem méltat­lanra pazarolta. A kislány az is­kola KISZ-titkári tisztségét vi­selte, jó tanuló, szorgalmas, sze­rény.­­ Érettségi után a buda­pesti vagy pécsi Közgazdaság- tudományi Egyetemen szeretné folytatni tanulmányait. Boros Ernőné JB-titkár Törökszentmiklós

Next