Mérleg, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-06-01 / 6. szám
Szót kér a szerkesztő Természetesen tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy olvasóink körében sokféle vélemény alakult ki lapunkról. Hiszen kaptunk már olyan névtelen levelet is, amelyik nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illette szerkesztőségünk munkáját. Persze dicsérték is a MÉRLEG-et szemtől szembe és a „háta mögött". Sokszor éreztük úgy, érdemtelenül. De a szélsőséges megnyilatkozásoktól eltekintve egy a bizonyosság: a szakszervezeti sajtó, és így a MÉRLEG, ma már rangos tényezője a mozgalmi életnek, magas szintű agitációs eszköze a politikai munkának. Ez a vélemény alakult ki a KPVDSZ ELNÖKSÉGÉNEK ÜLÉSÉN, ahol megvitatták lapunk helyzetét, problémáit és meghatározták a további feladatokat. Mint ahogy az Elnökség elé terjesztett tájékoztató jelentés leszögezi: a MÉRLEG különösen a két utóbbi évben tölti be feladatát. Fokozódó népszerűségéhez hozzájárult a tetszetősebb külső forma, az ofszet rotációs nyomás, de nem utolsósorban a cikkek, riportok közvetlenebb hangvétele és az a tény, hogy a lap lehetőségei szerint kiállt szakmáink tagságának szakszervezeti jogaiért, megvédte érdekeit. Az Elnökség által elfogadott határozat magában foglalja, hogy a jövőben ezt az érdekvédelmi munkát fokozni kell és a még tapasztalható hiányosságokra, a szocialista jogrendet sértő jelenségekre fényt kell deríteni. Feladatul jelöli meg továbbá, hogy a jövőben jobban kell alapozni a szakszervezeti tagság megnyilvánulásaira és szoros kapcsolatot kell teremteni a több mint százezres olvasótábor, valamint a szerkesztőség között. Minden eszközzel szeretnénk eleget tenni az Elnökség által megfogalmazott célkitűzéseknek s ezért még egyszer felhívjuk olvasóink figyelmét a májusi számunkban megjelent válaszlevélre, amely közvélemény-kutató munkánkat szolgálja. Újból kérjük minden olvasónkat, hogy írja meg véleményét, bírálatát, javaslatait, mert ezzel alapvetően járul hozzá lapunk színvonalának emeléséhez. A közvélemény-kutatás rész- és végleges eredményéről természetesen tájékoztatást adunk. Végül - úgy érezzük, ebbe a rovatunkba kívánkozik - köszönetet mondunk Baranya megyei bizottságunknak a MEGYEI OLDAL ÖSSZEÁLLÍTÁSA érdekében kifejtett munkájáért. Mint ahogy ezt a szokott helyen közölt riportsorozat bizonyítja, a Baranyába utazó újságíró töltőtolla otttartózkodása idején a zsebében maradt, hiszen a MÉRLEG tudósítói „kész helyzet" elé állították. Sőt, a Rejtvényfejtők Klubja még külön meglepetést tartogatott nemcsak a szerkesztőség, de minden egyes olvasónk számára is. Marton István Orvul, alattomosan tört ránk. Váratlanul, de annál pusztítóbb erővel. Tengerré vált jókora része az országnak: telefonpóznák, kémények mutatták, a szennyes ár merrefelé temetett maga alá falvakat, utakat, meghitt hajlékokat és közös pénzen emelt szövetkezeti épületeket. Temérdek a kár, amit csak az enyhít, hogy a balsorsban egy emberré vált a tízmillió: az egész ország népe megmozdult, hogy segítsen. Jóleső érzéssel nyugtázzuk a szerkesztőségünkhöz beérkezett híradásokat — például a Zala megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalattól, az Alkalmi Áruk Házának kollektívájától, a Röltextől és más kereskedelmi, vendéglátóipari vállalatoktól , az önkéntes adományokról. Hasonló jó érzéssel és büszkeséggel szereztünk tudomást a veszélyeztetett országrészeken fáradtságot nem ismerve, a szó szoros értelmében helytálló dolgozóink példamutató munkájáról. Boltok és vendéglők, pénzintézetek és szövetkezetek alkalmazottai egyik napról a másikra átálltak az új követelmények kényszerű tempójára. Zokszó nélkül, éjjel-nappal talpon voltak, hogy mentsék a menthetőt, egy tányér meleg étellel kínálják az otthonuk riasztó sorsáért aggódókat. Róluk, az árvíz névtelen hőseiről szól a tavaszi drámát idéző helyszíni riportunk. Mire e sorok megjelennek — így hisszük, így reméljük —, a Tisza—Szamos közén, beregháti kis falvakban már mind több fehér ház zsindelyét teszik fel, a pirostetős új utcasorok között újjáépített boltok lesznek ismét a falu központjai, találkozóhelyei, mint ama május derekai árban, s lent, ahol már a Tiszának is „ballagni” illenék — ismét ballag majd csendesen, s nem tenger vizét sodorja —, a napfény városában, Szegeden is a vendéglátók az ünnepi játékok forgalmával, forgatagával lesznek elfoglalva, mintsem a nyárt köszöntő napokra emlékezzenek, amikor nem a híres szegedi üzletekben, csárdákban mérték a kosztot, hanem a töltéseken. De azért mi emlékezzünk, e különös koranyár néhány képét villantsuk fel. Beregtől Szegedig, az algyői „öblözetig” követtem az árt, együtt vonultam fentiről, északról dél felé az óriási védekező sereggel. Útmenti távíróoszlop. Talán azért választom a képes album elé első élőképnek ezt a Sarmosvidéki távíróoszlopot, mert jelkép is lehet, a nagy védekező sereggel együtt élő kereskedelmi dolgozói is. Útmenti távíróoszlop, s öltözködik róla egy alsónadrágos ember. Öltözködik róla, mert hogy rendszerető ez az ember, szöget vert az oszlopba, arra akasztotta rendre a ruháit, madzagra kötve a cipőjét. Szűcs Nándornak hívják, Nyíregyházán az egyik kisker-vállalatnál dolgozik, de Urán lakik. Reggel a falujából száz férfival — jórészt a Béke Tsz tagjai — elindult Csengerújfaluba, menteni, ami menthető. Szűcs Nándornak hat gyereke van, de Urán lakik, így ha az urai emberek elindultak „odafelé”, akkor ő is közibük állt, felszállt a kocsira. Megérkezve, szeget vert a távíróoszlopba és levetkezett. Egy ismeretlen, vízben úszó falu utcáit taposta, derékig vízben. Ismeretlen házakba jutott be, tűzhelyet, bútorokat, állólámpát, emlékvázákat hordott ki s fel, a száraz helyekre. — Ezeket az utcákat nem ismerem, de az embereket igen. Ha nem is személy szerint mind, de Nyíregyházán nálunk nagyon sokan megfordulnak. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem mind csengerújfalusiak, hanem szatmáriak. Nem tudom jobban mondani, pedig érzem, hogy így nem illő a helyzethez, de mégis: a vevőkhöz, az emberekhez jöttem el. Az a Csepel autó, amelyik idehozta az urainkat, tülköl, indulnának haza. Szűcs Nándor tehát kilábol az útra, ruhafogásáról, a távíróoszlopról öltözködni kezd. Mielőtt elbúcsúztam a felsőtiszavidékiektől — már csak így beszélek már, a vizesek nyelvén, ez a táj a „felsőtiszavidéki” vízügyhöz tartozik —, beugrottam a KPVDSZ megyei bizottságához. Számtalan történetet hallottam, sorolták fel a szakszervezet segítségét, ezek közül csak egyet jegyzek fel, ugyanis ezzel a jelenséggel én is mindenütt találkoztam. „A kereskedelmi és vendéglátóipari dolgozók egyszerre érkeztek mindenüvé a műszaki alakulatokkal az árvíz sújtotta területekre, de rendszerint ők voltak ott előbb, éjjel-nappal szolgálatot tartva. Ellátták a gátakon, a vízen fáradhatatlanul dolgozókét. Csengersimáról húzom elő a bizonyító fotográfiát. Vegyesbolt. Ez téglából épült községi épület, tehát mikor még térdig gázoltunk a vízben, akkor is be lehetett menni, kis asztalkát találtam ott a bolt közepén, a nedves falak közt kockás füzetekbe írta fel Darabos elvtárs a leltárt. De mikor már szárazon menteni lehetett, akkor az üzlet előtt valóságos kis kirakodó vásár volt. Darabosné a bakancsokat mosta, a sárból kimentett fekete munkáscipőket — megfürdette tiszta vízben, egy gerendára — földre csücsült, útra vert tetőgerendára — feltette száradni. A tanácsházával szemben pedig ők kezdtek el főzni a közösnek, a faluban maradottaknak mindaddig, míg Csengerrel a katonaság az ottani tsz főztjét nem hozta. Mátészalkán az egyik vasárnap a járási tanácson Kádár Gáborral a kereskedelmi felügyelővel beszélgettem. „Napi húsz vagon áru érkezik hozzánk, a kereskedelmi hálózat és a tanács osztja most ki, persze „szabálytalanul”, a hivatalos rendelkezés még nem érkezett meg, de hát most ki várhat ezekre a rendeletekre? A győrteleki tsz-ből a főkönyvelő keresett fel, hogy élelmet, tojást adjunk nekik, mert mindent elvitt a víz. A községi boltok azonnal átadták élelmiszerkészleteiket a falunak. Ha azt írjuk, hogy hogy „a falunak”, az valóban a nagy családot jelentette. A szegediek 360 kilométeres töltésszakaszon védekeztek, de e 360-ból csak arról a 16 kilométerről szóltak, amit a térkép „algyői—tápéi-öblözet”-nek nevez. Ez az öblözet, ez a félkör Tápé határától indul ki, és az algyői hídnál fogja szorosra a tájat, a homok egyik legértékesebb kincsét, az olajvidéket. Érthető, ha ezen a kis 16 kilométeres szakaszon ezren és ezren dolgoztak. Dorozsmaiak, veszprémiek, győriek, pestiek — az ország minden részéből. Délben egy GAZ-terepjáró tűnt fel a töltésen, s az algyőiek szakaszán — Algyő is kiállított naponta 100—150 közmunkaerőt — megállt, és forró levest, kenyeret mért ki. Az algyői szövetkezeti vendéglő dolgozói hozták, a fehérköpenyes üzletvezető mérte a porciókat. Aztán, mikor elfogyott a leves, üres lett a két nagy ételhordó, még mindig csak körbe állták a GAZ-t. „Hogy lehet, hogy nem volt elég az élelem, pedig több mint 150 adagot hoztunk, a tanácson pedig azt mondták, hogy ma csak 120-an jöttek ki a faluból?” — mondotta az üzletvezető. „Mert mi nem algyőiek vagyunk, mi a veszprémi készenléti szolgálattól vagyunk”, és még többen is kiabálják: „Mi meg a pesti Amphora könnyűbúvárai vagyunk”, „Mi pedig a szomszédból jöttünk, a Szegedi Ruhagyárból!”... „Akkor pedig kicsit várniok kell” — mondotta a fehérköpenyeges és a sofőr gázt adott a terepjárónak. Egy óra múlva ismét kint volt az algyői ételt hozó GAZ a töltésen. És aztán újból, és ismét. Nem nézték, hogy ki melyik községből való „az elrendezést, a hivatalos dolgokat majd később elintézzük” — mondotta az üzletvezető. Kőbányai György A Kossuth-bankett menülapja Ülésszak Budapesten A szeptemberben Budapesten megnyíló Szakácsegyesületek Világszövetségi ülésszak tiszteletére a Vendéglátóipari Múzeum „A Magyar Szakácsok és Cukrászmesterség múltjából" címmel kiállítást rendezett. A több teremből álló és gazdag anyagot tartalmazó kiállítás egy-két érdekességét az alábbiakban ismertetjük: Az első teremben étlap és menülap kiállítás látható kronológikus sorrendben, az 1834 „Nyíregyházi tarifától” az 1940-es évek étlapjáig. A menülapokat a rendezvények azonossága, vagy grafikájuk művészi stílusa alapján csoportosították. Itt látható az 1851-ben New Yorkban rendezett Kossuth bankett menülapja. Az anyagban mint kuriózum szerepel néhány külföldi étlap a világ minden tájáról, valamint ültetési rendet előíró kártyák. Négy álló vitrinben különböző tárgyak találhatók a magyar szakács- és cukrászmesterség múltjából, különböző grafikákkal díszítve. Egy tárlóban pedig magyar szakácskönyvek olyan receptekkel, melyek ma már nem használatosak. Az 1785-ös szakácskönyvben még sem paprika, sem burgonya, sem paradicsom nem szerepel, mint nyersanyag. A paprikát először az 1826-ban megjelent szakácskönyv említi. Láthatunk nemzetközi kapcsolatokat dokumentáló képeket és a művészek ihletését a vendéglátóipari hálózatról. A teríték bemutató összeállítása: 1. Egyszerű teríték a XIX. század végéről. 2. Elegáns éttermi teríték. 3. Kávéházi asztal. 4. Cukrász teríték. Az utolsó termet egy régi cukrászműhelynek rendezték be. Érdekessége a munkaasztal. Teteje levehető, oldala lehajtható és szabályszerű ággyá alakítható, amit feltehetőleg a segéd, vagy inas használt. A megnyitón máris 270 látogatója volt a kiállításnak, ami rekordszámot jelent. Egy nemzetközi idegenforgalmi szerv színes filmre vette a kiállítás anyagát. A hozzáértő, színvonalas és lelkes munkáért elismerés illeti Borza Tibor igazgatót és munkatársait. M. J. Emberségből — kitűnő két éve annak, hogy fiatalon elhalt dolgozótársunk árvája felett — a szakszervezeti K. B. kezdeményezésére — védnökséget vállaltak az MNB törökszentmiklósi fiókjának dolgozói. A kisleány akkor a Közgazdasági Technikum II. osztályában tanult. Azóta 3 iskolai év telt el, most készül az érettségire. Vállalásuknak megfelelően minden hónapban az édesapja fizetési borítékjába helyezték a dolgozók a felajánlott összegeket és a havonta összegyűlt pénzt befizették az e célra nyittatott takarékbetétkönyvbe. Iskolai év kezdetén és karácsony előtt a takarékkönyvet átadták a kislánynak. Az utolsó iskolai évben úgy gazdálkodtak, hogy az eddiginél nagyobb öszszeg gyűljön össze és ezt a takarékkönyvet egyéb ajándékkal együtt, ballagáskor adták át a kislánynak. A bankfiók kollektívája szeretetét és segítségét nem méltatlanra pazarolta. A kislány az iskola KISZ-titkári tisztségét viselte, jó tanuló, szorgalmas, szerény. Érettségi után a budapesti vagy pécsi Közgazdaság- tudományi Egyetemen szeretné folytatni tanulmányait. Boros Ernőné JB-titkár Törökszentmiklós