Meteor, 1995 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1995-10-01 / 10. szám

pedig szétoszlatják azt — természetesen a földpálya közelében sem egyenletesen tölti ki a teret. A modellek arra utaltak, hogy a poranyag egy része Földünkkel megegyező pályáján kering a Nap körül. A por bolygónk „előtt", illetve „mögött" mozog, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Jupitert megelőzi és kíséri a Trójai kis­bolygók hada. Az IRAS infravörös hul­lámhosszon dolgozó mesterséges hold adataiból 1991-ben sikerült is kimutatni ezt a képződményt. (Tulajdonképpen egy hatalmas és igen ritka, szabálytalan eloszlású gyűrűnek tekinthető, mely a Napot a Föld távolságában veszi körül.) Ezúttal egy másik, az infravörös hullá­mokra ugyancsak érzékeny műhold mé­rései siettek a segítségünkre. A COBE mesterséges égitestet a kozmikus háttér­­sugárzás eloszlásának vizsgálata céljából bocsátották fel. A COBE megfigyelése­iből William T. Reach (NASA Goddard Space Flight Center) és nyolc munkatár­sa hámozta ki a témakörhöz illő adato­kat. A mérési eredményekből kivonták az állatövi fény hősugárzását — ekkor vált láthatóvá a bolygónkat elöl és hátul kísérő képződmény metszete. A két por­felhő közül a „mögöttünk lévő", azaz a bolygónkat követő bizonyult nagyobb­nak. (Sky and Tel. 1995/9 — Kru) Mi maradt a szupernóva után? Az utóbbi évek leghíresebb szupernóvá­ja kétségtelenül az SN 1987A volt, amely egyik kísérőgalaxisunkban, a Nagy Ma­­gellán Felhőben villant fel. Az energikus jelenséget követően megindult a vadá­szat a felrobbant csillag helyén keletke­zett égitest után. A Cerro Tololo-i Ob­szervatórium 4 m-es teleszkópjával si­került is olyan elektromágneses pulzu­sokat detektálni, amelyek egy pulzár létére utaltak. Később azonban a megfi­gyelések eredményét műszerhibára hi­vatkozva visszavonták — ezzel a kérdés eldöntetlen maradt. Most a Hubble Űrte­leszkóp célozta meg a robbanás vidékét, egy gyorsan forgó neutroncsillag nyo­mait keresve. Jeffrey W. Percival (University of Wisconsin) vezetésével a HST gyorsfotométere négyszer 40 percig vizsgálta a területet. A műszerrel képe­sek lettek volna másodpercenként 5000 olyan apró fényfelvillanást is észrevenni, amelyek fényessége eléri a 24 magnitú­dót. A megfigyelés ellenőrzésére a Nagy Magellán Felhőben egy 23 magnitúdós, már korábban ismert pulzárt használtak. Míg az utóbb említett „kontrollpulzár­­nál" a pulzusokat tisztán megörökítet­ték, az SN 1987A helyén nem akadtak hasonlóra. A negatív észlelésből sajnos ezúttal sem tudunk biztos következtetést levonni. Elképzelhető, hogy a felrobba­nó csillag magja fekete lyukká zsugoro­dott, de az is lehetséges, hogy egy neut­roncsillag született. Ez esetben az égitest nem bocsáthat ki erős impulzusokat, vagy azok irányultságuk miatt nem ész­lelhetők bolygónkról. A kép tehát nem lett sokkal tisztább, de az Űrteleszkóp jelenlegi megfigyelése nem támasztotta alá a pulzár létét. (Sky and Tel, 1995/10 — Kru) Porviharban a Galileo A kalandos sorsú Galileo űrszonda boly­góközi porfelhőbe került a Jupiter felé vezető útján. A hat éve utazó űreszköz 1994 nyara óta számos felhőn haladt már keresztül a bolygóközi térben. A jelen­legi felhőbe az óriásbolygótól mintegy 160 millió km-re lépett be, és átszelése több mint három hetet igényelt. A Gali­leo jelenlegi naptávolságában átlagos feltételek között nagyjából három na­ponként találkozhatna egy apró por­szemcsével. Az a felhő, melyen az űresz­köz keresztülhaladt, aránylag sűrű, a Galileo ugyanis az átrepü­lés során naponta kb. 20 ezer szemcsével talál­kozott. Ezek mérete a cigarettafüstben található szemcsékéhez hasonlítható, és valószínűleg veszélytelenek az űrszon­dára. A szakértők szerint nem véletlen, hogy az utóbbi időben több porfelhő keveredett az útjába — vészesen közeleg ugyanis a Jupiterhez, mely körül decem­ber 7-én fog pályára állni. A szemcsék forrása tehát a Jupiter, illetve a körülötte lévő térség lehet. Több olyan folyamat is 9

Next