Metropolis, 1999 (3. évfolyam, 2-4. szám)
1999-06-01 / 2. szám
A Gramsci által megfigyelt megjelenési formákat egyértelműen fiktívnek tekintették, melyek a szórakoztatást vagy a mindennapi élet valóságától való elmenekülést szolgálták; hatásuk azonban „valami mélyen érzett és átélt dolog" hatalmával rendelkezett. Miközben segítségükkel az átlagemberek számára lehetővé vált, hogy elmenekülhessenek attól, „amit életükben, neveltetésükben alantasnak, kicsinyesnek, megvetendőnek ítélnek, [a fenti formákat] belépésnek tartják egy magasabb szférába, a magasabb érzelmek és nemes szenvedélyek birodalmába", egy mesterséges, sablonos, csalóka társadalmi világnézetet sajátítottak el - ezek a populáris formák nemcsak az érzelem, hanem a gondolkodás struktúráival is szolgáltak. A opera ráadásul „a legpusztítóbb [...] mert a szavakat a dallamokkal együtt jobban megjegyezzük, s így előre gyártott séma lesz belőlük, ahol a gondolat már kész megjelenési formát talál magának". Az opera ezért, gúnyolódik Gramsci, az olasz népet „»operális« életszemléletre" [la concezione melodrammatica della vita] sarkallta, de azután gyorsan elhagyja ezt a szarkazmust, és rámutat ennek a jelenségnek a jelentőségére: tanulatlan nézői/hallgatói, az átlagember számára az opera élvezetében „nem dilettáns sznobizmusról, hanem valami mélyen érzett és átélt dologról” van szó.53 54 Az opera és a regény mégis fiktív reprezentációs formák. Ezért feleltethetők meg vagy rendelkeznek ugyanazzal a funkcióval társadalmi közösségi szinten, mint az egyéni fantáziák, a nappali álmodozás és ábrándozás, melyek segítségével az egyén elképzeli vagy formába önti erotikus, becsvágyó vagy romboló vágyait. Ahogyan azt Freud tömören megfogalmazza: „Én őfelsége, minden ábránd és éppen így minden regény hőse”. Ebben az értelemben a populáris elbeszélésekben vagy szentimentális formákban és azok forgatókönyveiben vagy színpadi megjelenésében rögzült narratívák, kiegészítve a szereplőkkel, a szenvedélyekkel, konfliktusokkal és feloldásukkal — közösségi fantáziáknak tekinthetők. A filmelmélet már kielemezte, hogy a játékfilmek milyen erősen ingerlik fantáziakapacitásunkat. A film a forgatókönyvekkel és a történet menetével megszállja a néző vágyait és identifikációját, így magával ragad minket (a szó mindkét értelmében) - képeket rendel a fantáziánkhoz. Olyan szereplőként helyezi el, mozgatja és állítja be a nézőt, hogy a képzeletbeli, a képzelt világ valóságosként jelenik meg vagy érzelmileg átélhető lesz számára. A film történeti terének szerkezete, látó- és jelentésmezeje úgy tűnik, mintha visszavezethető lenne arra, aki nézi. A nézőt egységének központjává teszi, így működik közre az egyén állapotainak létrehozásában és a néző szociális, nemi identitásainak éppen a film idejére szóló (azon folyamat idejére, amit a filmelmélet „nézőségnek” nevez) kialakításában (és ritkábban lerombolásában). Ezért is mondhatjuk azt, hogy a film közösségi fantáziái által létrehozott populáris képzeletbeli gondolkodási struktúrákat alkot a nézőben: Gramsci egységét, „melyben a gondolat változatlanul megmarad” és olyan új formákat, melyek „alakot ölthetnek" (Laplanche) vagy rezonálhatnak az egyes néző fantáziastruktúráival. Délires à deux A halálösztön [Todestrieb] fogalmát Freud A halálösztön és az életösztönök (1920) című művében említette és dolgozta ki először, ami az I. világháború után, nem összefüggően készült, akkor, amikor Freud már a hatvanas éveiben járt. Ebben írja, hogy a pszichoanalízis előtt „mindenki annyi ösztönt vagy »alapösztönt« állított fel, ahányra kedve volt. [...] A pszichoanalízis, mely valami felfogást az ösztönökről kénytelen volt alkotni, eleinte ahhoz a népszerű ösztönmegkülönböztetéshez tartotta magát, melynek mintaképül az »éhség és szerelemről« szóló idézet szolgál.”55 Ezek azok az énvédő és szexuális ösztönök, melyeket „életösztönnek” nevezett, és melyek az én és a tárgy felé egyaránt megnyilvánultak. Ebben Budapest: Gondolat, 1973. p. 128.] 53 ibid. [Magyarul: ibid. p. 298.] Kiemelés tőlem. 54 Freud, Sigmund: Creative Writers and Day-Dreaming. In: Freud: The Standard Edition of The Complete Works of Sigmund Freud IX. p. 150. [Magyarul: Freud, Sigmund: A költő és a fantáziaműködés. In: Halász László (szerk.): Művészetpszichológia. 55 Freud: Beyond the Pleasure Principle, p. 51. [Magyarul: Freud: A halálösztön és az életösztönök, p. 90 ]