Metropolis, 2006 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2006-01-01 / 1. szám
Noel Carroll A horror paradoxona A félelemmel vegyes csodálat képességét, amely az emberi kultúrára nézve alighanem ártalmas, az úgynevezett „materialista okoskodás” igyekszik mérsékelni. A jó képzelőerővel megáldott és a mindennapok világától elszakadni képes, érzékeny emberek mégis észlelik ezt az adottságukat, képesek megtapasztalni, ahogy „baljós és különös módon felfüggesztődnek és érvényüket vesztik a természet örök törvényei, amelyeken kívül semmi más nem képes megvédeni bennünket a káosztól és a végtelen világűr démonaitól" de Noha Lovecraft elmélete nehezen áttekinthető, a lényege világos: a kozmikus félelem irodalma azért vonz bennünket, mert igazolja néhány olyan ösztönös megérzésünket a valósággal kapcsolatban, amelyeket a materialista okoskodás kultúrája tagad. Valami hasonlóról van szó, mint a vallásos áhítat esetében, az ismeretlen csodálattal teli megtapasztalásáról. Ami engem illet, számomra nem egyértelmű, hogy Lovecraft mindezt objektív vagy szubjektív szempontból tartja-e lényegesnek. Az objektív értelmezés azt sugallná, hogy a természetfeletti horror irodalma az érzelmek útján rávezet minket arra, hogy valóban vannak olyan dolgok földön és égen, amelyeket a materialista okoskodás elvet. A szubjektív értelmezés viszont nem foglalna állást azzal kapcsolatban, hogy mi a valóság, mindössze azt mondaná, hogy a természetfeletti horror ébren tartja bennünk az ismeretlen iránti, félelemmel vegyes csodálat ösztönös érzését. Amennyiben Lovecraft az utóbbi értelmezés híve, látnunk kell, hogy nem indokolja meg, miért is fontos, hogy a csodálatnak és a kozmikus félelemnek ez az érzése fennmaradjon. Talán abból indul ki, hogy ez a képesség az emberlét (a világ dolgaihoz való emberi viszonyulás) lényegi része, illetve - ezzel összhangban - nélkülözhetetlen szerephez jut a materialista okoskodás dehumanizáló tendenciájának ellensúlyozásában. Bármi legyen is a kiindulópont, annyi bizonyos, hogy az irodalomban megjelenő természetfeletti horror - amely a morbid módon természetellenes (taszító) dolgok révén kozmikus félelmet kelt - azért vonzó, mert a félelemnek ez a fajtája valamely a világgal kapcsolatos ősi vagy ösztönös megérzésünkre rezonál, azt rehabilitálja. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet ellenállhatatlan egy olyan kínzó érzés, mint a félelem, Lovecraft tehát a kozmikus félelem jelenségével válaszol, s ez a magyarázat - meglehet - nem is annyira tautologikus, mint amilyennek elsőre látszik. A félelem alapesetben kellemetlen, kerülendő érzés, ám a kozmikus félelem nem egyszerű rettegés, hanem csodálat is; ilyenkor a félelem olyan látomásszerű dimenzióval egészül ki, amelynek átélése - Lovecraft szerint - intenzív és létfontosságú élmény. A kozmikus félelem, illetve a félelemmel vegyes csodálat tehát - amennyiben létezik - kívánatos lehet, úgy, ahogy az általános értelemben vett félelem soha. A horror visszataszító volta úgy függ össze a félelemmel vegyes csodálattal, hogy az utóbbi érzést a morbid módon természetellenes dolgok képesek kiváltani. Vagyis azért keressük a horror irodalmában a morbid módon természetellenest, hogy megtapasztaljuk azt a csodálatot, azt a látomásszerű dimenzióval kiegészült kozmikus félelmet, amely megfelel a világegyetemmel kapcsolatos ösztönös emberi képzeteknek. A morbid módon természetellenes tehát a félelemmel vegyes csodálat kiváltásának eszköze; nem önmagáért való, hanem azt az állapotot szolgálja, amelyet a közönségben kelt. Egyszerűbben fogalmazva Lovecraft valószínűleg úgy véli, hogy a természetfeletti irodalma egyfelől hasonló élményt nyújt, mint a vallásos tapasztalat, másfelől válaszreakció egy bizonyos kilúgozott, pozitivista világnézetre. Ezért van az, hogy csak az „érzékeny emberek” képesek rátalálni.I ezek azt ábrázolják dramatikus formában, ahogy „az ember mint szellemi lény szembesül testi mivoltának állatias oldalával”, vagyis olyasvalamivel, aminek a felismerését folyamatosan próbálja elkerülni. Barkernek ez az alapvetése, mint a horror átfogó jellemzésére irányuló kísérlet, szerintem ott hibádzik leginkább, hogy nem ad magyarázatot arra, hogy amennyiben a horror szükségszerűen a test romlásáról való elfojtott tudásunk prezentációja, miért pont azokkal a természetfeletti fordulatokkal operál, amelyek a műfaj lényegéhez tartoznak. Másfelől az említett bevezető tanulmány átfogó képet ad Barker elméletéről, amely a horrortörténeteket a test történeteiként aposztrofálja. Ez az elmélet pedig kétségtelen bizonyítéka annak a bámulatos eredetiségnek, amellyel a szerző íróként, szerkesztőként, filmkészítőként és szakemberként egyaránt hozzájárul a műfajhoz. 12 Lovecraft: Supernatural Horror in Literature, p. 15. 13 Hogy valóban az „érzékeny” jelző illik-e leginkább a horror közönségére, azt bizonyára több elemző is kétségbe vonná.