Metropolis, 2006 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2006-01-01 / 1. szám

Noel Carroll A horror paradoxona A félelemmel vegyes csodálat képességét, amely az emberi kultúrára nézve alighanem ártalmas, az úgynevezett „materialista okoskodás” igyekszik mérsékelni. A jó képzelőerővel megáldott és a mindennapok világától elszakadni képes, érzékeny emberek mégis észlelik ezt az adottságukat, képesek megtapasztalni, ahogy „baljós és különös módon felfüggesztődnek és érvényüket vesztik a természet örök törvényei, amelyeken kívül semmi más nem képes megvédeni bennünket a káosztól és a végtelen világűr démonaitól" de Noha Lovecraft elmélete nehezen áttekinthető, a lényege világos: a kozmikus félelem irodalma azért vonz bennünket, mert igazolja néhány olyan ösztönös megérzésünket a valósággal kapcsolatban, amelyeket a materialista okoskodás kultúrája tagad. Valami hasonlóról van szó, mint a vallásos áhítat esetében, az ismeretlen csodálattal teli megtapasztalásáról. Ami engem illet, számomra nem egyértelmű, hogy Lovecraft mindezt objektív vagy szubjektív szempont­­ból tartja-e lényegesnek. Az objektív értelmezés azt sugallná, hogy a természetfeletti horror irodalma az érzelmek útján rávezet minket arra, hogy valóban vannak olyan dolgok földön és égen, amelyeket a materialista okoskodás elvet. A szubjektív értelmezés viszont nem foglalna állást azzal kapcsolatban, hogy mi a valóság, mindössze azt mondaná, hogy a termé­szetfeletti horror ébren tartja bennünk az ismeretlen iránti, félelemmel vegyes csodálat ösztönös érzését. Amennyiben Lovecraft az utóbbi értelmezés híve, látnunk kell, hogy nem indokolja meg, miért is fontos, hogy a csodálatnak és a kozmikus félelemnek ez az érzése fennmaradjon. Talán abból indul ki, hogy ez a képesség az emberlét (a világ dolgaihoz való emberi viszonyulás) lényegi része, illetve - ezzel összhangban - nélkülözhetetlen szerephez jut a materialista okosko­dás dehumanizáló tendenciájának ellensúlyozásában. Bármi legyen is a kiindulópont, annyi bizonyos, hogy az irodalomban megjelenő természetfeletti horror - amely a morbid módon természetellenes (taszító) dolgok révén kozmikus félelmet kelt - azért vonzó, mert a féle­lemnek ez a fajtája valamely a világgal kapcsolatos ősi vagy ösztönös megérzésünkre rezonál, azt rehabilitálja. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet ellenállhatatlan egy olyan kínzó érzés, mint a félelem, Lovecraft tehát a koz­mikus félelem jelenségével válaszol, s ez a magyarázat - meglehet - nem is annyira tautologikus, mint amilyen­nek elsőre látszik. A félelem alapesetben kellemetlen, kerülendő érzés, ám a kozmikus félelem nem egyszerű rettegés, hanem csodálat is; ilyenkor a félelem olyan látomásszerű dimenzióval egészül ki, amelynek átélése - Lovecraft szerint - intenzív és létfontosságú élmény. A kozmikus félelem, illetve a félelemmel vegyes csodálat tehát - amennyiben létezik - kívánatos lehet, úgy, ahogy az általános értelemben vett félelem soha. A horror visszataszító volta úgy függ össze a félelem­mel vegyes csodálattal, hogy az utóbbi érzést a morbid módon természetellenes dolgok képesek kiváltani. Vagyis azért keressük a horror irodalmában a morbid módon természetellenest, hogy megtapasztaljuk azt a csodálatot, azt a látomásszerű dimenzióval kiegészült kozmikus félel­met, amely megfelel a világegyetemmel kapcsolatos ösz­tönös emberi képzeteknek. A morbid módon természet­­ellenes tehát a félelemmel vegyes csodálat kiváltásának eszköze; nem önmagáért való, hanem azt az állapotot szolgálja, amelyet a közönségben kelt. Egyszerűbben fogalmazva Lovecraft valószínűleg úgy véli, hogy a természetfeletti irodalma egyfelől hasonló élményt nyújt, mint a vallásos tapasztalat, másfelől válaszreakció egy bizonyos kilúgozott, pozitivista világnézetre. Ezért van az, hogy csak az „érzékeny emberek” képesek rátalálni.I e­zek azt ábrázolják dramatikus formában, ahogy „az ember mint szellemi lény szembesül testi mivoltának állatias oldalával”, vagyis olyasvalamivel, aminek a felismerését folyamatosan próbálja elkerülni. Barkernek ez az alapvetése, mint a horror átfogó jellemzésére irányuló kísérlet, szerintem ott hibádzik leginkább, hogy nem ad magyarázatot arra, hogy amennyiben a horror szükségszerűen a test romlásáról való elfojtott tudásunk prezentációja, miért pont azokkal a természetfeletti fordulatokkal operál, amelyek a műfaj lényegéhez tartoznak. Másfelől az említett bevezető tanulmány átfogó képet ad Barker elméletéről, amely a horrortörténeteket a test történeteiként aposztrofálja. Ez az elmélet pedig kétségtelen bizonyítéka annak a bámulatos eredetiségnek, amellyel a szerző íróként, szerkesztőként, filmkészítőként és szakemberként egyaránt hozzájárul a műfajhoz. 12 Lovecraft: Supernatural Horror in Literature, p. 15. 13 Hogy valóban az „érzékeny” jelző illik-e leginkább a horror közönségére, azt bizonyára több elemző is kétségbe vonná.

Next