Metropolis, 2006 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2006-01-01 / 1. szám
Lovecraft abban a néhány oldalban, amelyben a természetfeletti horror eredetét és ellenállhatatlan erejét fejtegeti, elképesztő mennyiségű és mindennemű - pszichológiai, szociológiai és metafizikai - hipotézist állít fel, valamint számos homályos állítást fogalmaz meg. Ha a mélyére akarnánk ásni ezeknek a felvetéseknek, az kétségkívül nagyon hosszúra nyúlna. Többek között azért, mert nehéz volna értelmezés útján odáig eljutnunk, hogy érdemben érveket sorakoztathassunk fel ellenük. Egy dolgot azonban mégis kiemelnék a szerző gondolatmenetével szemben, s ez - Lovecraft kritikáján túl - rávilágít a horror paradoxonára adott magyarázatok egyik gyakori hibájára. Amint már említettem, Lovecraft azonfelül, hogy a kozmikus félelem megidézésének képességével hozza összefüggésbe mindazt, ami a műfajban ellenállhatatlan, a kozmikus félelmet a természetfeletti horror műfajának előfeltételévé avatja. Más szóval ugyanazzal a kritériummal határozza meg és értékeli a műfaj alkotásait. Eszerint bármely a természetfeletti horror kategóriájába kívánkozó mű kizáratik a kategóriából, ha elmulasztja teljesíteni ama dicséretes küldetését, hogy kozmikus félelmet keltsen. Csakhogy kétségkívül sok olyan horrortörténet van, amely nem képes kiváltani ezt a világlátással párosuló, vallásos tapasztalattal határos érzést: a kozmikus félelmet. Bizony úgy tűnik, hogy számos horrortörténet egészen megfeledkezik a kozmikus félelem kiváltásának hatalmas (filozófiai?) feladatáról. A könyvespolcomon keresgélve máris kezembe kerül a Crabs on the Rampage (Tomboló rákok) Guy N. Smith-től (az Origin of the Crabs [A rákok eredete], a Crabs’ Moon [A rákok holdja] stb. szerzőjétől). Állítom, hogy ez a mű minden kétséget kizáróan a horror műfajába tartozik, de sem kozmikus félelmet, sem csodálatot nem ébreszt. Amit a rákok megidéznek, az a horror - a horrornak viszont nem feladata, hogy érzelmileg megerősítsen egy (a vallással egyidős) világnézetet, avagy megtagadjon egy másik (a materialista okoskodásnak megfelelő) világlátást. A fentiek alapján Lovecraft kétségkívül úgy érezné, hogy a Crabs on the Rampagne-t ki kell zárnia a 14 természetfeletti horror irodalmi osztályából. Csakhogy ez önkényes lenne. A félelemmel vegyes csodálat csupán egy azon hatások közül, amelyeket egy a horror műfajához tartozó (feltehetőleg) igen kiemelkedő teljesítmény kiválthat, és semmiképp sem a műfaj voltaképpeni ismertetőjegye. Vagyis az a horrortörténet, amely ilyen csodálatot vált ki, (bizonyára) nagyon színvonalas, olvasásra érdemes, de aki ismeri a műfajt, az nem fedezheti fel benne annak elsődleges ismérvét. Vagyis a kritérium, amely alapján Lovecraft a műfajhoz sorol műveket, túlságosan megszorító, és a műfajon beül elérhető színvonalnak, emlékezetes, kiemelkedő teljesítménynek csupán egyetlen formájára koncentrál. Én viszont úgy látom, hogy a csodálat, a kozmikus félelem és a kvázi vallásos élmény éppenséggel ritka velejárói a természetfeletti horrorfikciónak. Meglehet, hogy előfordulnak Charles Williams egyes műveiben, ahol termékeny szerephez jutnak. De a horror irodalma többnyire nem vált ki efféle élményeket, és szerintem nem is törekszik erre. Tehát amikor Lovecraft amellett foglal állást, hogy a kozmikus félelem a hatás tekintetében a horror irodalmának meghatározó tulajdonsága, akkor lényegében a műfaj egyik számára kedves vonását teszi meg az abba való besorolás próbakövének. Vagyis tévesen azt feltételezi, hogy amit a műfaj kiemelkedő teljesítményének gondol, az a műfaj ismertetőjegye. Vannak művek, amelyek jól illeszkednek Lovecraft kozmikus félelmet és csodálatot hangsúlyozó elméletéhez. Ilyen például a Willows (A fűzfák) Algernon Blackwoodtól, amelyben a félelemmel vegyes csodálat és a kozmikus előérzet közvetlenül kifejezésre jut. Nem csoda, hogy Lovecraft szerint ez a természetfeletti horror műfajának egyik legnagyszerűbb elbeszélése. Különben tényleg az, és Lovecraft részben meg is magyarázza, hogy miért. Ennek ellenére hiba volna kötelezően elvárni a műfaj összes alkotásától azt, ami ezt az elbeszélést rendkívülivé teszi. Ráadásul mindez közvetlenül megkérdőjelezi azt, amit Lovecraft a műfaj közönségre gyakorolt ellenállhatatlan vonzerejéről állít. Ugyanis, ha a félelemmel vegyes csodálat nem azonos a műfaj általában vett hatásával, akkor a műfaj egészének vonzerejét nem 1. Inkább úgy tűnik, mintha az a sok horrortörténet, amely görcsösen próbál magyarázatot adni mindenre, a materialista okoskodást majmolná.