Állami Teleki Blanka leánygimnázium, Mezőtúr, 1941

pátok oltalmazó hegygerincét, és vijjogva szakadt le a magyar Alföldre. Elsepert mindent, ami útjába került. Itt is, ott is maroknyi lelkes csa­patok igyekeztek szembeszállni a veszedelemmel. De az orkánnal ki kelhet harcra ? Holttestek, ronggyá tépázott lobogók véres selyme mu­tatta csak az utat,, amerre elhaladt. Szétverte azt a kicsi fészket, Teleki Blanka ifjú, kedves, lelkes intézetét is. Csicsergő lakói a szülei ház biztonságosabb fedele alatt húzódtak meg. Legkedvesebb, legkiválóbb tanára, Vasvári Pál kezéből kihullott az áldozatkész grófnő ezüstbetűs vörösselyem lobogója, és a fiatal tudós most valahol az erdélyi hegyek között ismeretlen, jeltelen sírban halálával hirdeti azt a hazaszeretetet, amely mellett életében annyiszor tett vallomást. Az intézet alapítója és fenntartója pedig a kufsteini börtön kétszer rácsos ablaka mögül figyelte a derengő és alkonyodó eget és számolta a múló napokat. Kalitkába zárt rab madárkát ápolgatva emlékezett az ő hajdani drága madárkáira. Mi volt a bűne? Szerette a hazáját, segített a nélkülözőkön a nélkül, hogy nevüket megkérdezte volna, és szárnyukat bontogató 8—12 éves gyer­meklányoknak mutatott irányt az eszmék végtelen szépsége felé. Volt lelke, Istentől kapott sasszárnya, és ez elég bűn volt az irigy, nagyra­vágyó, könyörületet nem ismerő verébhad, a bécsi udvar előtt érdeme­ket szerezni akaró cseh hivatalnokok szemében. Végre hat végtelennek tetsző év után feltárult váratlanul a sötét, komor sziklabástya ajtaja. Bonthatod már a szárnyaidat töretlen, büszke saslélek, keresheted már az emberszem nem látta magasságokat, mikor a megfáradt, beteg test már úgyis a földre kényszerít. De miért is akarna magasba szállni a rabságból rab hazába visszatért sasmadár ? Néhány évig még elbolyongott a földön, amerre a bécsi udvar megengedte, kereste a gyógyulást. Míg a hervadásban is mosolygó, hulló levelekkel halkan, panasz nélkül ő is lelebbent az élet fájáról. Búcsúzó ajka egy szót formált elhalóan: Magyarország. E szót vitte magával f­elröppenő lelke útravalóul az örök hazába, ezt ajánlotta mint neki legkedvesebbet, az életben maradottak szeretetébe. Csak a teste nyugszik a párizsi temetőben, idegen hantok örök börtönében. A lelke ezen a második fogságon is diadalmaskodva el­ellátogat a magyar nevelőkhöz és az ő kedves magyar lányaihoz. Mert 80 esztendő a végtelenségben annyi, mint egy villámlásnyi idő az ember életében. Csak még fényesebben látjuk mártír­ sorsát és nagy nevelő egyéniségét. Húsz esztendővel ezelőtt ez az élő lélek megzörgette a szívek ajtaját. Húsz esztendővel ezelőtt meghallotta a valószínűtlenül kongó folyosókon titokzatos lépteit tanár és tanítvány. Akkor kerültek iskolánk homlokzatára Teleki Blanka nevének nagy , vasbetűs Halála évfordulóján nem tehetjük le sírjára kegyeletünk örökzöld koszorúját.

Next