Mindenes gyűjtemény 3. (Komárom, 1790)
1790-01-16 / 5. levél
76 ( o ) Csits megvettetésünk csak meg nem epesztett, Halálos inségben bennünk’ ö élesztett, Ha jött vígasztalni érzékeny,hárfája, Maga a’ mordság is mosolyodott rája. Derítette ki tanyánk’bevont egét, Ö ditsöségeinknek oszlatta fellegét. Midőn titkos tűzünk’ hiv ingerlősére Itt leereszkedvén lágy rétünk’ gyepére, Bízta kellemetes énekét lantjára , Mellyet magunk raktunk mézes ajakára, Azok is, kik mérges agyarral ránk dúltak, A’ hirkáin vadak nekünk meghodaltak. Többet mondok: puszta hangok testestéltek Hathatósságától, és meglelkesűltek. Eszméltek ész nélkül síülők, holtak éltek. Hallottak süketen , ’s a’ némák beszélltek. Tüzes erejével de mit meg nem hatott ? Csupán a’ halállal, óh kín! nem bírhatott. Ha így van, halálán méltán óh száz féreg ! Könyvben lábog szemed,’s ajakad keséreg. Méltán kegyes szíved bús gyászba öltözik, ’S tőle minden nyájas Öröm elköltözik. De mit látok? számos Özvegy, ’s árva szemét körülve, mit sóhajt e’ kivető szemét? Tán azt mondja: benne meghólt édes atyja? E’ író az érttelmét megbotránkoztatja. Mit? sőt nem csak atyja, hanem hív barátja? Hát e’ nagy szitokért a’ sír fel nem tátja. Fedjy száját? hiszen iszonyú gyalázat E’ drága hamvakra kenni illy rút mázak?