Református leánygimnázium, Miskolc, 1932
3 I EMLÉKEZÉS DOMBY LÁSZLÓRA. Miskolc legszebb temetőjében, a napsütéses domboldalon fekvő Deszkatemetőben, Tóth Pál kriptájának közelében, dr. Révész Kálmán nyugvóhelye mellett immár félév óta új sírhant zöldet, mely alatt örök álmát alussza egy szelídlelkű, nemesszívű, igaz ember: Domby Lászó, leánygimnáziumának felejthetetlen igazgatója. Hosszabb ideig betegeskedett, de a test gyöngeségét sokáig legyőzte a lélek ereje. Szinte emberfeletti energiával, küzdve kórral-bajjal, végezte még tavaly az igazgatás ezernyi teendőit az iskolai év utolsó pillanatáig. Azonban sem a nagy szünidő, sem az azt követő hosszabb pihenés nem hozta meg a remélt gyógyulást és még mielőtt megtudhatta volna, hogy a beteg igazgatójáért aggódó iskolai főhatóság meghosszabbította szabadságát, egy szomorú téli nap reggelén fáradt teste örök nyugalomra tért, halhatatlan lelke pedig megszabadulva minden földi szenvedéstől, fölszállt legmagasabb Urához. Domby László pályájának kezdetén egy évtizeden át a sárospataki református kollégiumnak volt a tanára. Mégis a miskolci református felsőbb leányiskola és leánygimnázium egészen magáénak vallhatja, mert itt fejtette ki munkásságának javarészét: huszonkét éven át ő volt itt a református nőnevelés lelkes vezetője. Nagy elődjei: Dóczy Gedeon és Tóth Pál szellemétől ihletve apostoli buzgalmával, önfeláldozó munkásságával és páratlan paedagogiai talentumával az ősi intézetet oly naggyá fejlesztette, oly virágzóvá tette, hogy nemcsak az egyházkerületében emlegetik büszkeséggel, hanem az egész országban ismerik jóhírnevét. Valóban, mély tisztelet és őszinte bámulat tölti el lelkemet, ha végiglapozom istenáldotta kulturmunkájának emlékfüzeteit, azt a huszonkét Értesítőt, melyeknek címlapján könnyes szemmel Domby Lászó nevét olvasom. A hosszú sorból ime nehány, mely az iskola hatalmas fejődését legszembetűnőbben jellemzi. 1910—11-ben, Domby László igazgatói pályájának első évében, a hatosztályú felsőbb leányiskolában 213 növendék 7 rendes tanár vezetése mellett végezte tanulmányait. Az 1916—17. évi Értesítőben az igazgató meghatott lélekkel tekint vissza az intézet hét évtizedes múltjára és hálatelt szavakkal jelenti, hogy a növendékek száma 365-re emelkedett, megnyílt az első osztályban a párhuzamos szakasz és az ötödik gimn.osztály. Azután minden évben új osztályok megnyitásáról, új tanári székek szervezéséről számol be az igazgatói jelentés, míg végre 1919—20-ban az intézet elérte teljes kifejlődését: mind a négy alsó osztály párhuzamos és elsőízben tartották meg gyönyörű eredménnyel az érettségi vizsgálatokat. A növendékek és a rendes tanárok száma pedig a tíz év előtti létszámnak háromszorosára emelkedett. Dicsekedés nélkül, de az isteni Gondviselés iránt érzett végtelen hálával telt alázatos szívvel írja Domby László: „A bibliai példázat valóra vált intézetünk életében: a kis mustármag terebélyes fává növekedett/ És mi adta Domby Lászlónak, a gyöngeszervezetű, érzékenylelkű tudósnak, azt a törhetetlen vasakaratot, azt a minden akadállyal szembeszálló erőt, azt a soha nem lankadó lelkesedést, mely felvértezte őt gyönyörű életmunkájának elvégzésére? Nem más, mint keresztyén emberszeretete és forró hivatásszeretete.