Felvidéki Népszava, 1946. január-június (2. évfolyam, 1-144. szám)

1946-01-01 / 1. szám

, / .* f». MISKOLCI H. évfolyeiro — 1« ««dm .jWZ'-V.U Mlafcole |on.jdr 1, I«•­*« ^ 7 • F£i.Vlsák| A SZOCIÁLDEMOKRATA ' A társadalom és a demokrácia írta: RÉVÉSZ JENŐ B. Jó pártgyűlésünköm, a letűnő lesütendő utolsóelőtti napján, hűvös fejjel, lelkiismeret­es bírálattal, bá­­tor nyíltsággal mérlegre tettük a de­mokrácia első évének eseményeit, eredményeit, hogy levonva belőlük a tanulságokat, ezekhez szabhassuk a jövő útjait. Nem mondhatjuk, hogy a kép, amit kaptunk, túlságosan üdítő. A demokrácia mértföldes lépéseket tett ugyan, de még tele van­ gyer­mekbetegségekkel. Nem igaz az, amit egyesek szeret­nek állítani, hogy megtorpant, visz­­szaesett, de kétségtelen, hogy veszí­tett kezdeti lendületéből és valaho­gyan hiányzik belőle a mindent el­söprő feszítőerő és magával ragadó kemény akarat. Állítjuk, hogy — bár a látszat az, mintha demokráciánk állóhelyzetben topogna, a demokratikus erők nem­hogy csorbultak, volna, hanem ellen­kezőleg, megizmosodtak. Igaz viszont és ezt nemcsak, hogy nem tagadjuk, hanem ellenkezőleg, nagyon őszintén megmondjuk, erősö­dött a reakció is. H, ha a feltápászkodó reakciósok az államvezetésben nem is juthatnak szóhoz, de kezük igen messzire ér el és ott motoz a közéletnek csaknem minden vonalán. Keveri, kuszálja, bonyolítja e szálakat és akadályokat vet a kibontakozás elé. A gazdasági életben már egészen nyílt szembenállás tapasztalható ré­szükről, társadalmi életünk pedig egyenesen képtelen szabadulni nyo­másuktól. Különösen ez utóbbi nagyon is érthető és ezért nem túlságosan meg­lepő a józan megfigyelő számára. A fejődés helyes útja mindenkor az, ha a népi eszméktől, a szabadság, egyenlőség gondolatától, átitatott társadalom forradalmi átalakító sú­lyával demokratikussá formálja át az állami életet és politikai rendsze­rét. Az ilyen társadalmon, mint ki­­dönthetetlen pilléren, biztosan nyug­szik a demokrácia. " Nálunk azonban nem ez történt. Mi a felszabadítók jóvoltából aján­dékképen kaptuk meg a politikai de­mokráciát és most az a fordított helyzet, hogy a politikai demokrá­ciához kell átalakítanunk társadal­munk elmaradt gondolatvilágát. Mindaddig, amíg társadalmunk életében a régi és az egész világ ál­tal mes­sze t­úlhal­adott erkölcsi és tekintélyel­vek érvényesülnek, amíg itt nálunk természetesnek találják a kasztszerű elkülönüléseket és szem­benállásokat, addig a mi demokrá­ciánk csak jólszabott kabát lehet az ország testén, amely azonban el­nyűtt ruhákat takar. Ezt az elnyűtt ruhát pedig mielőbb ujjal kell felcserélni! A reakció ellen elsősorban a tár­­s ««»uuid­uuan kell felvenni a naiv. . Ez a harc, eusxulijuk, meg nehezebb, m­int a politikai arénában lói.Jó csa­ta. De, na ezt sikerül megnyernünk, a politikai küzdelem már lényegesen leegyszerűsödik. Nehéz és óriási feladat ez, mert a magyar társadalom sok tekintet­b ön, sajnos, még jóformán a középkornál tart. Meg csak­ nemrégiben is termé­szetesnek találták itt a feudalizmust mágnásaival és a nagybirtokok ár­nyékában, a jobbágysorson ii tengődő parasztot. Helyesnek találták, hogy akinek több a pénze, annak jobb, elő­kelőbb szerep jár a közéletben és az élet minden más megnyilvánulásá­ban. Elfogadták, hogy jogában áll egyik társadalmi rétegnek másik fe­le helyezni magát. És a legszomo­­rúbb: egységes volt társadalmunk abban, hogy­ lenézze a munkást, a pa­rasztot és megakadályozza azt is, hogy ezeknek gyermekei tehetségük szerint tanulhassanak és jobb élet­­lehetőséget kivíva maguknak — tár­sadalmi emelkedést érhessenek el. A,a­z elvetélt negyvennyolcas for­radalom után nálunk nem tudott a hatalomhoz­­férkőzni az a kispolgár, amely Európa nyugati fejlett részé­ben már évtizedek óta döntő szere­pet játszott az államvezetésben és ha a kapitalista erők akaratát sok­szor megmásították is, annyi ereje volt, hogy a társadalmat megbarát­­koztassa a szabadság gondolatával és telítse a felszabadulás vágyával.. .. Magyarországon a munkásosztá­lyon kívül senki sem harcolt egy új társadalomért. Nemcsak hogy nem harcolt, de nem is akarta észrevenni egy ilyen irányú küzdelem szükséges­ségét és időszerűségét. Nem hívták fel erre a figyelmét, sőt az iskola, a sajtó, a könyvek, melyek a régi Ma­gyarországon napvilágot láttak, egyenesen tagadásba vették a társa­dalmi átalakulás szükségszerűségét. Félrevezették, helytelen irányba terelték gondolkodását, így készítet­ték elő a talajt a fasizmus számára. A legyöngített társadalom természe­tesen nem bírt ellenállni a nácizmus­nak, de az is természetes, hogy most megpróbál ellenállni a demokráciá­nak, amit nem ismer és amit évtize­deken át rágalmakkal szórtak be. E -Q­.J lenállása elsősorban abban nyil­­tanul meg, hogy túl gyorsan felejti el a tegnap katasztrofális országrontó eseményeit. Habozás nélkül meg tud bocsátani a háborús bűnösöknek s egyáltalán nem tudja komolyan ven­ni a fasizmus elleni küzdelmet. En­nél­, még csak a jelentőségét"nem lát­ja át teljesen. Ez derül ki minden népbírósági és igazoló bizottsági­­tárgyaláson. Nemcsak az ítéletekből, de abból is, hogy a tanúk vagy nem jönnek el a tárgyalásokra, vagy igyekeznek nem­emlékezni. Arról már ne is beszél­jünk, hogy a házasai várgo­tt volt nyi­lasok, feljelentés hiányában, itt jár­nak-kennek közöttünk és ismét régi jogaikat követelik vissza. Ezeket ép úgy nem veti ki magából a társadalom, mint ahogyan maga kö­rében tartja és pénze szerint még meg­­­becsü­ti­­azokat, akik a köz ro­vására különböző spekulációkkal, fe­­ketézéssel, árdrágítással és másfaj­ta uzsorával vagyont gyűjtenek, vagy gyűjtöttek. Egészen érthetetle­nül kinéző az elburjánzó korrupció­­val szemben is. Egyszóval nem resz resz­­ a társadalom a szellemi romok eltakarításában, ellenben szívesen hajlik a megfertőzöttek hazug sutto­gásának meghallgatáására. E­llenérzést táplál azokkal az ér­demes vezetőkkel szemben, akik munkássorból, a munkásság bizalmá­ból kerültek fontos posztjaikra. Mi mást jelentene ez, minthogy a társa­dalom még mindig alacsonyabbren­­dűnek tartja a munkást, a kisfarasz­­tot és hogy ezt a látszatot elkerül­jék, kifogásaikat „céltudatosan’’ úgy fogalmazzák meg: „szakembert min­denhová­’. * Márpedig az előrelendülő demok­rácia szempontjából a becsületesség, a megbízhatóság a legtöbb poszton legalább olyan fontos, mint a szak­képzettség. A magyar társadalom még min­dig hátranéz! Nem bír elszakadni múltbeli „ha­gyományaitól” és nem tud rálépni a demokrácia útjára. Igaz, nem sza­bad elfelejteni, hogy a pouch-­ai demokrácia bizonyos hi­dat bátrai la­­ji­t a kifejlettest és jo­gosan ejtiik gon­uolAOi­Oua a tarsaiial­­m­at. A demokrácia sok téren .erélytelen­­séget, erouenseget. mutat ts így még iteil ci*Lem, nege limes ereg aiuio eleje a tarsauaioiib­an es. u.za.muL­­laiiságot aeit fel. isexitzen­ ti the­ti meg az egyszerű parasZ-ember, hogy near­ ihost ugyanaz a fcgizo ii,'u cj*, a c­e.n­oAi tuokí, a*.! csuk flau i cgji'-n még a já*izmus fenticik.-zéseit, dikí­tana rá, mégpedig nem is kényszer­ből. A polgár sem lát attól, hogy fel­fogását messzi­reható revízió alá ve­gye, amikor a közhivataloitoan még mindig a régi arcokat látja, vagy az egyenruha ma is azokon feszül, akik a múltban is ebben ••’Teszi lettek. Ho­gyan vélekedjék a demokráciáról a tanító, ha, bár újaié is a taníöj üg­­yek, de az iskolaügyeket és a tanítás ügyeit a fasizmusban kompromittált régi­­felettesei irányítják. Mint véle­kedjék a kistisztviselő, mikor a nagyhatalmú bank vezérigazgatók, nagykapitalista vállalkozók még Díja­dig zsírosan pöffeszkednek régi fo­­tőjeikben. És mit gondoljon az ifjú­ság, ha azt látja, hogy az egyeteme­ken és a középiskolákban a tanáro­kat, akik nekik egészen más világot felkeltük szépre, sorban leigazolták. M­indezeknek a hibáknak elisme­rése mellett rá kell irányítanunk a figyelmet arra az ellentmondásra, amely előrelátható polifi­­­ünk és lemaradt társada­lött van. De nem­­ reáirányítanunk a­mi a tudás és felvilágos a korszerű fejlődés­t mozdítanunk társad­­ kell vezetni a helyes kül, a társadalom o­kulása nélkül, nem e el tépne te telek­ gyök,­­dia. Ez pedig a szülő mérhetetlen veszedet ti a magyar népet. Ara 500 pengő 4*3.

Next