Magyar Jövő, 1927. május-június (9. évfolyam, 98-145. szám)
1927-05-01 / 98. szám
Előfizetési ár egy hónapra 2 pengő 40 fillér (30.000 korona). Külföldön ennek az árnak kétszerese — Egyes Vám ára, úgy helyben, mint vidéken 10 fillér (1280 kor.). FELELŐS SZERKESZTŐ: HUBAY KÁLMÁN Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda Miskolc, Hunyadiutca 13. szám. Telefonok: Felelős szerkesztő 855. Szerkesztőség: 646. és 882. Kiadóhiv.: 184. Nyomdairoda 882. MISKOLC, 1927. ÉVI MÁJUS Hó 1, VASÁRNAP * KILENCEDIK ÉVFOLYAM 98 (2232) SZÁM Háromezer dollár (H. K.) Rettentő háborgások fakadnak mostaniság a baloldali sajtóban bizonyos háromezer dollárról, amelyet a világ leggazdagabb embere, Henry Ford küldött egy magyar fiatalembernek, vitéz Vannay Lászlónak. Az egyik szerkesztő úr fel van háborodva. A másik gúnyolódik. A harmadik tajtékotszór. A negyedik keserűen viccel. Kedély és temperamentum szerint. Az egyik lapban vezércikk, a másikban éles riport, a harmadikbanszínes hír, a negyedikben kroki. Az egész Rotschild-famila összes aranytekercseiről nem irkáltak öszsze annyit, mint erről a háromezer dollárról. Ami nem is csoda, mert a felháborodó szerkesztők és gúnyolódó publicisták szerint a Rotschildfamiliát és a Rotschild-vagyont csak hódolat illeti és nem bírálat. Rotschild, hja, az más. Rotschild ist ein von unsere Leute. Pedig háromezer dollár nem nagy pénz. Magyar valutában talán tizenhatezer pengő. A magyar kormány pontosan háromezerszer ekkora öszszeggel szanálta Bacher Emilt, amikor elspektklálta Magyarország hitelét az amerikai zsidók közé. Akkor nem volt ekkora felzúdulás, pedig akkor az a pénz kiment az országból. Kiment és nem volt semmi láttatja. Igen ám, csakhogy Henry Ford amellett, hogy a világ leggazdagabb embere, ráadásul még keresztény is. Sőt, annyira keresztény, hogy amidőn egy hosszú élet szorgalmával összegyűjtötte a világ legnagyobb vagyonkomplexumát s e hosszú életen át nem egyszer szembetalálkozott a zsidóság gazdasági és faji imperialisztikus céljaival, ahelyett, hogy más keresztényekhez hasonlóan maga is segített volna a zsidó világuralom sleppjét tartani, ez a tisztalátásai öreg amerikánus könyvet írt a nemzetközi zsidóról és olyan szenvtelenül, de olyan kemény érvekkel mutatta meg, hogy zsidó imperializmus igenis van, mégpedig veszedelmesen van, hogy állításait a világ összes zsidó zsurnalisztái és pénzemberei sem tudták elfogadhatóan megcáfolni. Nos, ez az öreg amerikánus most háromezer dollárt küldött egy magyar fiatalembernek, aki épen a magyarországi zsidó lapok cikkeivel bizonyította be előtte, hogy valóságos hajsza indult ellene a zsidók részéről, ki akarják marni mindenünnen, még a betevő falatot is irigylik tőle, mert nem szereti a zsidókat.. Szerény véleményünk szerint Ford azt csinál a pénzével, amit akar. Senkinek semmi köze hozzá. Ezért tehát kár mindjárt olyan nagyon felháborodni. Pláne, amikor ez a nagyhangú felháborodás jótékonyan elmarad, valahányszor arról van szó, hogy Moszkvából aranyrubelek gurulnak Magyarország felé bizonyos bolseviki törekvések támogatására, vagy mikor a világzsidóktól enyheteg támogatás érkezik — mondjuk — a magyarországi cionisták felsegítésére. A bosszúság — minden bizonnyal — nem is ezért van. Talán inkább azért, mert a zsidó sajtó érzi, hogy ezt a tizenhatezer pengőt ő protezsálta ki Fordtól a vitéz Vannay számára. Ha nem indítanak ellene hajszát, ha nem akarják féktelen dühvel elütni a kenyértől, ha nem írnak róla oldalakat és ezeken az oldalakon nem szórnak rá minden szennyet, akkor ennek a magyar fiatalembernek nem lett volna mivel odaállni Ford elé. A dühös vadászok tehát saját kelepcéjükbe zuhantak bele. Ami — valljuk be — bizony elég bosszúság. Hanem ha már mi tartunk ennél a háromezer dollárnál, vannak ennek az ügynek egyéb tanulságai is. Mégpedig nem a zsidók, hanem a magyarok felé. Igaz, hogy Henry Ford ma a világ leghatalmasabb vagyonának az ura. Mint mondják olyan gazdag, hogy ő is csak az újságokból tudja mérhetetlen vagyonának nagyságát. Az is igaz, hogy eponka Magyarországunkban egyetlen egy ember sincs, aki még csak meg is közelítené Ford vagyonának roppant méreteit. Gazdag embereink azonban vannak. Gazdag magyarjaink, gazdagkeresztényeink. Akiknek a jövedelmük jelentősen nagyobb, mint ami elsőrendű életszükségleteik kielégítésére — mégpedig bőséges kielégítésére — elég. És nemzeti irányú intézményeink, keresztény szellemben működő szervezeteink — egykét kivétellel — mégis a nincstelenséggel, a tőkehiánnyal küzdenek. Vagyis mifelénk a tőke nem áll azon a magaslaton, ahonnan át lehet tekinteni a magyar élet egész horizontját, meg lehet látni a hiányokat, át lehet érezni a kötelességeket, azokat a kötelességeket, amelyek minden magyar emberre háramlanak, akinek az Isten többet adott a földi javakból, mint amennyi a szükségesek beszerzéséhez elég. Azt látjuk és tudjuk, hogy a zsidóöké hogy igyekszik segíteni mindenütt, ahol az ő érdekei szolgálatáról van szó. Hogy támogat sajtót, írót, tudóst, bankot, iparvállalatot, egyesületeket, akik és amelyek a zsidó imperializmus szolgálatában állanak. Máratunk kilencedik esztendeje már, hogy fanatikus magyarok a keresztény eszmék és a magyar ideálok szolgálatát tűzték ki a maguk céljául. És mit látunk? Akik támogatják őket, akik fanatikus hittel sietnek segítségükre, maguk is márólholnapra élő kismagyarok, nélkülözők, nincstelenek. A nagytőke kivonja magát a segítés alól, vagy csak olyan minimális arányban, inkább alamizsna szerűen dob oda néhány polturát, hogy az talán még az éhenhalásra is kevés. Alig vannak magyarjaink, akik átérzik a magyarsággal szemben való kötelességeiket és anyagilag is támogatnak olyan törekvéseket, amelyek az egész magyar faj előbbrehaladását szolgálják. Ford háromezer dollárja jó példa lehet az egész vagyonos magyar társadalom számára. Ford nekünk se ingünk, se gallérunk, soha nem látott minket és valószínűleg mi sem igen fogjuk látni őt. És ez a Ford mégis háromezer dollárt küldött egy ismeretlen magyar fiatalembernek, mert bizonyságot szerzett róla, hogy a szerencsétlent űzőbe vette a világ egyik leghatalmasabb, legfürgébb vadásza, a zsidó világszervezet. A módosabb magyar társadalom A Magyar Jövő eredeti tárcája Egy messzi torony felé E meddő harc, sok lim-lom, füst, korom, Vak túrosában alig van annyi rés, Hogy feléd hajoljak esti csöndben és Köszöntselek vén, holdfényes torony ! Zsoltáros tisztaságban állsz a múlt Visszacsengetyűző bus távolában . Fölmérhetetlen ul riasztja lábam S a sors szivemből forgácsot gyalu.. .A város véres könnyekkel fizet . . . Míg egyszer elereszt s egy őszi, zord napon Halott partok közt, csöndes csónakon Hazavisznek az ismerős vizek . . . Horváth József A liliomos leány írta : Losonczy Zoltán Az első ismerősöm, akivel a newyorki látogatásom alatt találkoztam Fléry, a festő volt. Elvitt a lakására, megmutatta a képeit, külön felhívta a figyelmemet egy nagyobb vászonra, amelyről a szentek halott fagyosságával mosolygott egy liliomot tartó leány reám, azután a tilos pálinkás üveg mellett elmondta ezt a történetet." A mai hónapban a tengert festettem és Hartvigban a régi halászházban ütöttem tanyát. Kis szobát béreltem, de nem lakott a házban még egyetlen nyári vendég sem, az udvarias fogadósné felajánlotta a mellettem lévő erkélyes szobát is. Dolgoztak ott, amíg el nem foglalják. Két hétig tartott ez az úri élet. Mézesheteim a szép és gyönyörű tengerrel. Sokat dolgoztam. A szobámba mind több vázlat került. Megszaporodott a társasága a liliomos, fehér leány képének, amelyet otthonról hoztam magamnak. Vilma képmása volt ez, szegény, szegény, régen halódó menyasszonyomé, aki úgy kivánta, hogy a képet, amit róla festettem, Hartvigba is magammal vigyem. Egy reggel korán kopogtatott be hozzám a fogadósné. — Uracskám, édesem, át kell költözködnie a szobájába. Mias Inéz sürgönyözött, a hajógyári kapitány leánya. Tavaly is itt lakott az erkélyes szobában és most minden percben megérkezhetik. Sietve átvittük a holmimat a kis szobába, csupán néhány befejezett, nagyobb képemet hagytam ott kéthetes otthonom falán arra az időre, amíg itt maradok. Bizonyára szívesen látja miss Inét is, hogy a szobája megszépült. Egy kis lelkiismeretfurdalással gondoltam rá később, hogy a Vilma liliomos képét sem hoztam át magammal, de akorra az új vendég már megérkezett. Igen megérkezett és egy óra múlva már láttam, amint egy félelmetesen nagy farkaskutyával kivonult a halászházból a kikötő felé. Miss Inez délceg volt és olyan büszkén lépdelt, mint egy régi spanyol királynő, a haja kéklő fekete, hófehér arca pedig olyan merev, hogy már szinte haragos. De megzavarta ezt a komoly összhangot, hogy a Miss olyan fiatal volt, mint a friss reggel és a mord farkaskutyát sem lehetett komolyan venni, amikor a nyakán gyöngéden rózsaszínű szallagcsokrot viselt. Azután a parti homokon találkoztam Miss Inézzel. Szerencsére csak későn vett észre és nem hagyta mindjárt abba a játékát. A kutyával, a homokkal, a széllel, az egész aranyló tengerpart jókedvével folyt a játék. Miss Inéz, akinek a haja most vörös fényben ragyogott, ezúttal nem volt a spanyol királynő. Kígyózva hentergett a homokban és csillogott a foga, amikor rövid kis kacagással átölelte a részegen futkározó kutyája nyakát. Engem akkor meltetett pillantásra, azmikor egy alkonyatkor csónakon jöttem haza a szigetről. Egy kikötött csónakban ült és mozdulatlanul feledkezett bele a messzeségbe. Hófehér csipkekendő volt rávetve, mint egy palást, az arca még fehérebb, mint máskor. Olyan volt, mint egy szent. De ahogy a nagy némaságban hoszszan, csendesen rám nézett, a szent szemében jaj, milyen földi tüzeket gyújtott a lemenő nap. Mit mondjak, megbolondított Miss Inéz. Már a tengert sem láttam tőle és kétségbeesve gondoltam a közelgő napra, amikor el kell utaznom, anélkül, hogy beszélhettem volna vele. Márpedig a közeledésre semmi remény sem mutatkozott. Azon az estén, amikor váratlanul olyan szörnyű lett a kedves tenger, emiatt gyötrődtem az ágyamban. Ott közvetlenül az erkélyes szoba mellett, ahol most Inéz lélekzik. Kinn a vihar után félelmetesen hallgatott a tenger, de néha mintha távoli jajkiáltást hozott volna be az ablakon a szél. Végre el akartam oltani a lámpát, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és berohant a szobába Miss Inéz. Ingben volt, a haja kibontva, úgy, ahogy az ágyból kikelt. Egyenesen hozzám, az ágyamhoz, két karjával szorosan átfogott és mellemhez szorította a fejét. Levetkőzötten ebben az őrületes közelségben, Istenem még csak rágondolni is megőrjítő lett volna máskor! Most azonban Miss Inéz arcán halál LAPUNK MAI SZÁMA 1 OLDAL (ÁRA 10 FILLÉR)