Magyar Jövő, 1927. május-június (9. évfolyam, 98-145. szám)

1927-05-01 / 98. szám

Előfizetési ár egy hónapra 2 pengő 40 fillér (30.000 ko­rona). Külföldön ennek az árnak kétszerese­ — Egyes Vám ára, úgy helyben, mint­ vidéken 10 fillér (1280 kor.). FELELŐS SZERKESZTŐ: HUBAY KÁLMÁN Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda Miskolc, Hunyadi­utca 13. szám. Telefonok: Felelős szerkesztő 8­55. Szer­kesztőség: 646. és 882. Kiadóhiv.: 184. Nyomdairoda 882. MISKOLC, 1927. ÉVI MÁJUS Hó 1, VASÁRNAP * KILENCEDIK ÉVFOLYAM 98 (2232) SZÁM Háromezer dollár (H. K.) Rettentő háborgások fa­kadnak mostaniság a baloldali sajtó­ban bizonyos háromezer dollárról, amelyet a világ­ leggazdagabb em­bere, Henry Ford küldött egy ma­gyar fiatalembernek, vitéz Vannay L­ászlónak. Az egyik szerkesztő úr fel van há­borodva. A másik gúnyolódik. A har­madik tajtékot­­szór. A negyedik ke­serűen viccel. Kedély és temperamen­tum szerint. Az egyik lapban vezércikk, a má­sikban éles riport, a harmadikban­­színes hír, a negyedikben kroki. Az egész Rotschild-famila összes aranytekercseiről nem irkáltak ösz­­sze annyit, mint erről a háromezer dollárról. Ami nem is csoda, mert a felháborodó szerkesztők és gúnyo­lódó publicisták szerint a Rotschild­­familiát és a Rotschild-vagyont csak hódolat illeti és nem bírálat. Rot­­schild, hja, az más. Rotschild ist ein von unsere Leute. Pedig háromezer dollár nem nagy pénz. Magyar valutában talán tizen­hatezer pengő. A magyar kormány pontosan háromezerszer ekkora ösz­­szeggel szanálta Bacher Emilt, ami­kor elspektklálta Magyarország hi­telét az amerikai zsidók közé. Akkor nem volt ekkora felzúdulás, pedig akkor az a pénz kiment az országból. Kiment és nem volt semmi láttatja. Igen ám, csakhogy Henry Ford amellett, hogy a világ leggazdagabb embere, ráadásul még keresztény is. Sőt, annyira keresztény, hogy ami­dőn egy hosszú élet szorgalmával összegyűjtötte a világ legnagyobb va­­gyonkomplexumát s e hosszú életen­­ át nem egyszer szembetalálkozott a zsidóság gazdasági és faji imperia­­lisztikus céljaival, ahelyett, hogy más keresztényekhez hasonlóan maga is segített volna a zsidó világuralom sleppjét tartani, ez a tisztalátásai öreg amerikánus könyvet írt a nem­zetközi zsidóról és olyan szenvtelenül, de olyan kemény érvekkel mutatta meg, hogy zsidó imperializmus igenis van, még­pedig veszedelmesen van, hogy állításait a világ összes zsidó zsurnalisztái és pénzemberei sem tud­ták elfogadhatóan megcáfolni. Nos, ez az öreg amerikánus most háromezer dollárt küldött egy ma­gyar fiatalembernek, aki épen a ma­gyarországi zsidó lapok cikkeivel bi­zonyította be előtte, hogy valóságos hajsza indult ellene a zsidók részéről, ki akarják marni mindenünnen, még a betevő falatot is irigylik tőle, mert­­ nem szereti a zsidókat.. Szerény véleményünk szerint Ford azt csinál a pénzével, amit akar. Sen­kinek semmi köze hozzá. Ezért tehát kár mindjárt olyan nagyon felhábo­rodni. Pláne, amikor ez a nagyhangú felháborodás jótékonyan elmarad, valahányszor arról van szó, hogy Moszkvából aranyrubelek gurulnak Magyarország felé bizonyos bolseviki törekvések támogatására, vagy mikor a világzsidóktól enyheteg támogatás érkezik — mondjuk — a magyaror­szági cionisták felsegítésére. A bosszúság — minden bizonnyal — nem is ezért van. Talán inkább azért, mert a zsidó sajtó érzi, hogy ezt a tizenhatezer pengőt ő prote­­zsálta ki Fordtól a vitéz Vannay számára. Ha nem indítanak ellene hajszát, ha nem akarják féktelen dühvel elütni a kenyértől, ha nem írnak róla oldalakat és ezeken az oldalakon nem szórnak rá minden szennyet, akkor ennek a magyar fiatalembernek nem lett volna mivel odaállni Ford elé. A dühös vadászok tehát saját kelepcéjükbe zuhantak bele. Ami — valljuk be — bizony elég bosszúság.­ Hanem ha már mi tartunk ennél a háromezer dollárnál, vannak en­nek az ügynek egyéb tanulságai is. Még­pedig nem a zsidók, hanem a magyarok felé. Igaz, hogy Henry Ford ma a vi­lág leghatalmasabb vagyonának az ura. Mint mondják olyan gazdag, hogy ő is csak az újságokból tudja mérhetetlen vagyonának nagysá­gát. Az is igaz, hogy eponka Ma­gyarországunkban egyetlen egy em­ber sincs, aki még csak meg is kö­zelít­ené Ford vagyonának roppant méreteit. Gazdag embereink azonban van­nak. Gazdag magyarjaink, gazdag­­keresztényeink. Akiknek a jövedel­mük jelentősen nagyobb, mint ami elsőrendű életszükségleteik kielégí­tésére — még­pedig bőséges kielé­gítésére — elég. És nemzeti irányú intézményeink, keresztény szellem­ben működő szervezeteink — egy­két kivétellel — mégis a nincstelen­­séggel, a tőkehiánnyal küzdenek. Vagyis mifelénk a tőke nem áll azon a magaslaton, ahonnan át le­het tekinteni a magyar élet egész horizontját, meg lehet látni a hiá­nyokat, át lehet érezni a kötelessé­geket, azokat a kötelességeket, amelyek minden magyar em­berre háramlanak, akinek az Isten többet adott a földi javakból, mint amennyi a szükségesek beszerzésé­hez elég. Azt látjuk és tudjuk, hogy a zsidó­­öké hogy igyekszik segíteni min­denütt, ahol az­ ő érdekei szolgálatá­ról van szó. Hogy támogat sajtót, írót, tudóst, bankot, iparvállalatot, egyesületeket, akik és amelyek a zsidó imperializmus szolgálatában állanak. Máratunk kilencedik esztendeje már, hogy fanatikus magyarok a ke­resztény eszmék és a magyar ideálok szolgálatát tűzték ki a maguk cél­jául. És mit látunk? Akik támogat­ják őket, akik fanatikus hittel siet­nek segítségükre, maguk is máról­­holnapra élő kismagyarok, nélkülö­zők, nincstelenek. A nagytőke ki­vonja magát a segítés alól, vagy csak olyan minimális arányban, in­kább alamizsna szerűen dob oda né­hány polturát, hogy az talán még az éhenhalásra is kevés. Alig van­nak magyarjaink, akik átérzik a magyarsággal szemben való köte­lességeiket és anyagilag is támogat­nak olyan törekvéseket, amelyek az egész magyar faj előbbrehaladását szolgálják. Ford háromezer dollárja jó példa lehet az egész vagyonos magyar tár­sadalom számára. Ford nekünk se ingünk, se gallérunk, soha nem lá­tott minket és valószínűleg mi sem igen fogjuk látni őt. És ez a Ford mégis háromezer dollárt küldött egy ismeretlen magyar fiatalembernek, mert bizonyságot szerzett róla­, hogy a szerencsétlent űzőbe vette a vi­lág egyik leghatalmasabb, legfür­gébb vadásza, a zsidó világszerve­zet. A módosabb magyar társadalom A Magyar Jövő eredeti tárcája Egy messzi torony felé E meddő harc, sok lim-lom, füst, korom, Vak túrosában alig van annyi rés, Hogy feléd hajoljak esti csöndben és Köszöntselek vén, holdfényes torony ! Zsoltáros tisztaságban állsz a múlt V­isszacsengetyűző bus távolában . Fölmérhetetlen ul riasztja lábam S a sors szivemből forgácsot gyalu.. .A város véres könnyekkel fizet . . . Míg egyszer elereszt s egy őszi, zord napon Halott partok közt, csöndes csónakon Hazavisznek az ismerős vizek . . . Horváth József A liliomos leány írta : Losonczy Zoltán Az első ismerősöm, akivel a new­­yorki látogatásom alatt találkoztam Fléry, a festő volt. Elvitt a lakására, megmutatta a képeit, külön felhívta a figyelmemet egy nagyobb vászonra, amelyről a szentek halott fagyossá­gával mosolygott egy liliomot tartó leány reám, azután a tilos pálinkás üveg mellett elmondta ezt a történe­tet­." A mai hónapban a tengert festet­tem és Hartvigban a régi halászház­ban ütöttem tanyát. Kis szobát bérel­tem, de nem lakott a házban még egyetlen nyári vendég sem, az udva­rias fogadósné felajánlotta a mellet­tem lévő erkélyes szobát is. Dolgoz­tak ott, amíg el nem foglalják. Két hétig tartott ez az úri élet. Mézeshe­teim a szép és gyönyörű tengerrel. Sokat dolgoztam. A szobámba mind több vázlat került. Megszaporo­dott a társasága a liliomos, fehér leány képének, amelyet otthonról hoz­tam magamnak. Vilma képmása volt ez, szegény, szegény, régen halódó menyasszonyomé, aki úgy kivánta, hogy a képet, amit róla festettem, Hartvigba is magammal vigyem. Egy reggel korán kopogtatott be hozzám a fogadósné. — Uracskám, édesem, át kell köl­tözködnie a szobájába. Mias Inéz sür­­gönyözött, a hajógyári kapitány leánya. Tavaly is itt lakott az erké­lyes szobában és most minden perc­ben megérkezhet­ik. Sietve átvittük a holmimat a kis szobába, csupán néhány befejezett, nagyobb képemet hagytam ott kéthe­tes otthonom falán arra az időre, amíg itt maradok. Bizonyára szíve­sen látja miss Inét is, hogy a szobá­ja megszépült. Egy kis lelkiis­meret­­furdalással gondoltam rá később, hogy a Vilma liliomos képét sem hoz­tam át magammal, de akorra az új vendég már megérkezett. Igen megérkezett és egy óra múlva már láttam, amint egy félelmetesen nagy farkaskutyával kivonult a ha­lászházból a kikötő felé. Miss Inez délceg volt és olyan büszkén lépdelt, mint egy régi spanyol királynő, a haja kéklő fekete, hófehér arca pedig olyan merev, hogy már szinte hara­gos. De megzavarta ezt a komoly összhangot, hogy a Miss olyan fiatal volt, mint a friss reggel és a mord farkaskutyát sem lehetett komolyan venni, amikor a nyakán gyöngéden rózsaszínű szallagcsokrot viselt. Azután a parti homokon találkoz­tam Miss Inézzel. Szerencsére csak későn vett észre és nem hagyta mind­járt abba a játékát. A kutyával, a ho­mokkal, a széllel, az egész aranyló tengerpart jókedvével folyt a játék. Miss Inéz, akinek a haja most vörös fényben ragyogott, ezúttal nem volt a spanyol királynő. Kígyózva henter­­gett a homokban és csillogott a foga, amikor rövid kis kacagással átölelte a részegen futkározó kutyája nyakát. Engem akkor meltetett pillantásra, azmikor egy alkonyatkor csónakon jöttem haza a szigetről. Egy kikötött csónakban ült és mozdulatlanul feled­kezett bele a messzeségbe. Hófehér csipkekendő volt rá­vetve, mint egy palást, az arca még fehérebb, mint máskor. Olyan volt, mint egy szent. De ahogy a nagy némaságban hosz­­szan, csendesen rám nézett, a szent szemében jaj, milyen földi tüzeket gyújtott a lemenő nap. Mit mondjak, megbolondított Mi­ss Inéz. Már a tengert sem láttam tőle és kétségbeesve gondoltam a közelgő napra, amikor el kell utaznom, anél­kül, hogy beszélhettem volna vele. Már­pedig a közeledésre semmi re­mény sem mutatkozott. Azon az estén, amikor váratlanul olyan szörnyű lett a kedves tenger, emiatt gyötrődtem az ágyamban. Ott közvetlenül az erkélyes szoba mel­lett, ahol most Inéz lélekzik. Kinn a vihar után félelmetesen hallgatott a tenger,­ de néha mintha távoli jajki­áltást hozott volna be az ablakon a szél. Végre el akartam oltani a lám­pát, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és berohant a szobába Miss Inéz. Ingben volt, a haja kibontva, úgy, ahogy az ágyból kikelt. Egyenesen hozzám, az ágyamhoz, két karjával szorosan átfogott és mellemhez szorí­totta a fejét. Levetkőzötten ebben az őrületes kö­zelségben, Istenem még csak rágon­dolni is megőrjítő lett volna máskor! Most azonban Miss Inéz arcán halál LAPUNK MAI SZÁMA 1­­ OLDAL (ÁRA 10 FILLÉR)

Next