Magyar Jövő, 1942. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1942-01-01 / 1. szám
■_C?ftörök, IMg^évi január hó 1. tssssaajSüS Új év reggelén koromsötét volt odakint, csak a hó fehérsége vált ki a fekete egyhangúságból. Az ablak alatt elkésett szilveszterezek lépései hallatszottak a ropogósra fagyott havon. Alig pár órája feküdhettem le, de egyszerre felébredtem. Valaki kopogtatott az ajtón. Először félénken, majd egyre bátrabban. Aztán egyre követelő zűbben. Na, ez vájjon ki lehet — törölgettem szememből a még alig rászállott álmot. Kitapogattam a konyhaajtóhoz, közben feldöntöttem egy széket, meg egy ötévi kismalacot. *Az előbbi igazi volt, az utóbbi csak papírmasé, malacutánzat — aztán bosszúsan dörmögtem: — Ki az? —Én vagyok, a szemetes! Buékot kívánok! Na, csak ez hiányzott — gondoltam magamban. Dühösen gyújtottam fel a villanyt, előkerestem szilvesztertépázta pénztárcám, melynek tartalma mérgemmel fordított arányban állt — és kinyújtottam a nagybajuszú városi alkalmazottnak. — Magának is Buék, jó ember. De mondja csak, nem tudott volna egy kicsit kérőbben jönni? — Nem instállom, mert még messze van az utcám vége, oszt nem akarom megfosztani a lakókat attól a nagv örömtől, hogy az én Buékemmel kezdődjék az újévük! _ Na, jól van, öreg. Isten áldja. Elment. Vsszafeküdtem s egy kicsit megbántam, hoszy szigorúan bántam az öreggel. Elvégre ő nem tehet róla, hogy nem jókor jött a Bucka... Hirtelen, orozva rámtámadt ismét az álom, már éppen zuhanni kezdtem az öntudatlanságba, amikor ismét kopogtattak az ajtón. Az előlélőnél jóval dühösebben usztoltam ki az ágyból, aminek az lett a következménye, hogy nem egy, hanem két széket döntöttem fel. Szinte kiszakítottam az ajtót, nem is kérdeztem, kicsoda, mit akar, csak azt mondtam, hogy fogja, itt a Buék, vigye. A házmester volt. Később megtudtam, hogy egyúttal a lakbért is el akarta kérni, de nem volt ideje, mert becsuktam előtte az ajtót... Ezután már le sem feküdtem. Leültem az ajtó előtt az egyik feldöntött székre s pénzzel a kézben vártam az újabb betolakodókat. Jöttek is kiapadhatatlanul. Egy inas, egy ujságos, ismerős és ismeretlen. Ént, félóra múlva azonban meguntam. Elhatároztam, hogy lefekszem. Ésem nyitok ajtót még masának az újévangyalnak sem. A szobaajtót is bezártam, a paplant jól a fülemre húztam. « hőszen ellenállva vártam az újat»!) dörömbölést. Nem is késett. Halkan szűrődött az a fülem elé rakott torlaszol, majd később türelmetlenebb lett. Ugyancsak erősen verhette az ajtót, mert a dobhártyám majd beszakadt. De én hajthatatlan maradtam. Ne-ta nyitottam ajtót. Nem én. De a dörömbölő is hajthatatlan maradt. Kitartóan ütögette az előtte lévő dszkalapot, pedig szegény soha nem ártott neki elvben az életben. Azonban az én időseim nincsenek acélsodronyból. Végre is kikászálódtam az ágyból, s az előbbi példákon okulva, óvatosan osontamaz ajtó felé. Ennek az óvatos osonásnak meg is lett az eredménye. Nem egy, nem is kettő, hanem három széket döntöttem fel. (Pedig rideg kisded szobámban tudtommal csak két szék volt. Úgy látszik, egy széket kétszer döntöttem fel.) Nagynehezen kijutottam, kinyitottam az ajtót, s azon keresztül berobogott a nagybácsim, akitől minden hónapban nagyöszszegű anyagi támogatást kaptam. Egy szó nem jött ki a számon, csak álltam, mint az a bizonyos állat a hegyen. Nagybácsim szólalt meg először: — Na, mi az? Nem elég, hogy megsiketültél, még hozzá néma is lettél? Egy órája döngetem ezt az ócska vacakot, te meg te moccantál. Most meg itt vagyok, aztán egy szót sem szólsz! Mi történt veled? Lassan magamhoz tértem. Megmagyaráztam mindent, miért nem nyitottam ajtót. Nagybácsim szélesen mosolygott, aztán mikor valaki halkan kopogtatni kezdett, elkacagta magát. Szelíden ajtót nyitottam, megkérdeztem, ki az, mit akar, Buckot kívánt, előkerült a pénztárcám, aztán nagyot sóhajtva szóltam a nagybácsimhoz. —* Na, ez az év is jól kezdődött!... (via 1 Miskolc, Kassa, LEIPZIG! BIRODALMI VÁSÁR TAVASZI VÁSÁR 1942 március 15-ig Tiszteletbeli képviselői: Szilágyi Dezső, Szilágyi és Diskant cég leveleivel, Zsolcai-kapu 3. szám. Telefon: 13-22 Szakmáry Károly, Fő utca 19. Telefon: 24-23 W , ' nevaitoek újétlet kiván/ Változás a máv, miely vezetésien Az újévvel a miskolci máv. műhely vezetésében is változás következik be, amennyiben Bruckner Emil műszaki főtanácsos, aki 10 év után a miskolci műhely élén, nyugalomba vonul és átadja a helyét egy fiatal erőnek, Kígyóssy Sándornak, aki ebben a műhelyben kezdte a pályáját s nagy kitüntetésszámba menő feladatok elvégzése után fiatalon kerül a műhely élére. A miskolci máv. műhely munkásainak jelentős napja lett tehát az új esztendő első napja. — Mert távozik az a főnök, akit 10 éven át minden jóravaló munkás megtanult tisztelni és szeretni és a veszteség pótlására pedig a máv. vezetősége olyan új főnököt állított a műhely élére, akinek nemcsak a szorgalmáról, szaktudásáról, de munkásbarátságáról is meggyőződtek. Eddigi miskolci működése alatt, aki annál is jobban ismeri a műhely munkásainak küzdelmes életét, panaszait, jogos igényeit, mert mindezekkel már a szülői házban megérkezett. A változás, amelyre egyébként még visszatérünk, igen jelentős tehát a miskolci máv. műhely életében, mert nemcsak a máv. műhely tisztviselői, de a társadalom minden rétege által becsült főnök távozik és nagy szeretettel várt fiatal új főnök veszi át a műhely vezetését. Tisztelt vevőimnek és ismerőseimnek Böldül ísívet kívánok Tóth József bornagy kereskedő és pezsgőgyártó Kisavas 12. Tel: 1866 Visszatért Hősök írta: vitéz Sárkárkány Sándor dr. a Tűzharcos Szövetség társelnöke Pár nappal ezelőtt zászlódíszbe öltözött a város. Könnyes büszkséggel ölelte szívére hős fiait, a miskolci tüzéreket. Ami szépet mondani lehetett, ami biztatót, szentet ígérni lehetett, azt szinte nem is mondta, de ünnepi harangok kongásával harsonázta városunk áldott szívű polgármestere. Ígérte a legnagyobbat, hogy az ősi rög, amit védtek, mindig ad nekik kenyeret. Igen, úgy lesz, mert az ő szívének végtelen szeretete, adott szavának, szentsége a visszatért hősök jövőjének záloga. Az ünnepi percekben szavakká formálódott szeretetárhoz mi már csak koldusajándékot adhatunk. De adnunk kell, mert tele a szívünk. Lehet-e, hogy a katona apa ne köszöntse katona fiát? Őszülő, öreg tűzharcosok vagyunk s akik vissza-, tértek, a szőke, barna drága ifjú hősök, a mi bajtársaink. Áldott, ezer-szer áldott csodahajtásai a trianoni villám által sújtott öreg tölgyeknek. Többet, nagyobbat lettek, mint mi egykor. Nekünk az őshatárokat kellett védenünk, nekik meg ennél is többet, ezer év szent hagyományait, régi erkölcsünket, hitünk, kardunk tisztaságát, fehér kis házaink viláyos szépségét, családi szentélyét, a keresztet, Magyarországon az Isten országát. Nekik köszönhetjük, hogy a vörös pokol zaja helyett Glória cseng a szűzfehérbe öltözött magyar földön. Hogy Te Deummal születhetik Pannóniában az Urnák 1942. esztendeje. A világháború öreg harcosai ragyogó szemmel, ölelésbe tárt karral köszönik a visszatért hős utódaiknak a sok fáradtságot, verejtéket, sebet; békénk, nyugalmunk, imánk fogamzóit. A mi hálánk kétszerezze meg a hazatérés örömét, varázsolja százszorosan széppé asszonyotok csókját, gyermekeitek mosolyát, tegye gazidagsággá szegénységieket, muzsikává a munka zaját. Ne feledjétek soha, hogy ha csak kis kenyér jut, az öreg tűzharcos ujjongva toldja meg a magáéval, ha hideg, kemény a tél, az élet, a régi vén fa majd betakar ágaival, szíve melegével. Koldusajándék, amit adunk, de az otthon szíve lüktet benne, az ős* apa kiáltja hazatért fiának. Büszkességem, vérem, áldott drága hősöm, Isten hozott! * Csemles-óceán térképe 60 x92 naszvságában, a m. kir. Honvéd Térképészeti intézet kiadása, lett, dececember 6-én fennállott határok feltüntetésével I.P. Kapható a Magyar Jövő kiadóhivatalárvak könyvosztályán.