Miskolc, 1876 (1. évfolyam, 33-105. szám)

1876-09-17 / 75. szám

MISKOLC, 1876. szeptember 17. 75. szám. ELS( fl] (1 WM. Előfizetési dij: ^Negyedévre 1.50 kr.d ^Félévre ... 3 ft. Egész évre 6 , « Megjelen [minden csütörtökön ] és vasárnap. §&ffi@=S^ffi=£)Q=5!í^E3 MISKOLC. Helyi érteleket tápráelő, ipar, kereskedeki, pziászati és ismeretterjesztő Közlöny. Szerkesztőségi iroda: Széchenyi-utca 757. sz., dr. Bódogh-féle ház. Egreres szaloa, ára 7 fsz. Eladói iroda: Hirdetési díj: Négyhasábos petit Csór 5 kr. Többszöridőhirdetésnél olcsóbb. Bélyegdíj 30 kr. Éves hirdetés 70 ft.1 Széchenyi-tér 749. szám. Kraudy-féle ház. Tapasztalások az ipar teréi.*) „A tapasztalás a bölcseség anyja, s egyenlő észbeli erővel s tudománynyal a kettő között az bölcsebb, ki több tapasztalású. Ennek igazságán nem kételkedhetik senki. De a balvélekedés mégis épen ellenkezőt hirdet, s a sokaság benne mégis nyugszik“ („Hitel“ 1961.) A midőn igénytelen sorainkat, a halhatatlan emlékű Széchenyi szavaival kezdettük meg, azonnal gondolkodtunk is arról, hogy azokat írásjelekkel ellássuk, okalva „Phaedrus“ szerencsétlen szajkóján. A bölcseség kifejezéstől is szerényen tartózkodunk, mert az bennünket meg nem illet, csakis egyedül a tapasztalás az, mit magunkénak vallunk, s nézeteinket arra alapítjuk. Hogy tollunkat személyeskedés, mások iránti ellenszenv, vagy „Írhatnám viszketegség“ nem vezérli, mi sem bizonyít mellettünk jobban, mint az, hogy sokáig várakozunk a dolgok lefolyásánál, s leginkább azon reményben, hogy azokra talán avatottak tollak vállalkoznak. Történeti tények lefolyásánál sajnosan lehet tapasztalni, hogy a hallgatás nem mindig arany, sőt százak és ezrekre kiható károkat eredményez. Bizonyos tájszólást szoktunk használni olykor, ha Peti, vagy Gazsi barátainknak velük született természeti tulajdonairól szólunk, ami így hangzik: „A világért sem szól ő egy kukkot, még ha azt látja is, hogy kiesett a kerékszög. “ Pedig államiságunk szekere is talán azért feneklett meg, mert a sebes hajtásnál — amire a fent említett nagy hazafi, egy időben figyelmeztette nemzetünket, — az arany mondatot tartották szem előtt sokan, és így a hallgatással csak ártottak maguknak, és millióknak. Ezt tartva szem előtt, nem kötelessége-e minden hazafinak szót emelni ott, hol céltalan kiadást, s vétkes pazarlást lát, mely az állam, vagy egyes községek polgárainak verejtékét veszi igénybe? Midőn e sorokat írjuk, városunkban már minden néven nevezendő tanodai vizsgák megtartattak s azokról az illetők, a helybeli hetilapok hasábjain értesítve is voltak. De nagyon is méltányos, hogy a szülők önfeláldozásuk, és nappali fáradalmaik gyümölcsének szem és fül tanúi lehessenek. Egyedül a hatszázra bátran számítható iparos tanoncok — ide nem értve a kereskedőkét — vizsgája nem méltattatott arra, hogy arról az illetők értesíttettek volna. Szerencsére egyetlen egy magunknak sikerült annak eredményéről tanúskodhatni. Több ízben mondottuk már szóval, de írtuk is, hogy annyi harsona, jeremiáda nem hasította a füleket a népnevelésért, mint napjainkban; szóval a tudatlanság Jerikó falainak leomlásától várják a hazai ipar felvirágzását. S tekintve az ostromot, s a harci modort, bámulnunk kell, hogy annyi ezer évek óta, az mit sem változott, egyedül annyit, hogy: Azok tenyereikkel mi pedig máskép oltjuk szomjunkat. Azok kiáltottak, harsonáztak. Ezeket mi is teszszük. Azok üvegeket vertek össze. Mi is verjük az üveget össze a ------------. De „Jerikó“ falai még mindig szilárdul állnak, pedig a lelkesedés a legfokon áll. Kigyúlnak az arcok, tüzelnek a szemek, s maga „Mars“ hadisten is kedvtelve mosolygva tekint hős gyermekeire. A harc zaja között, a szentügyért lelkesülő vitézek jelszavai jól kivehetők, mint a „Töredék eszmék“ írója következő szavai: „A kormány gondoskodjék a népnevelésről, hogy tudjon mindenki írni, olvasni, számolni; mert csakis ez a lelke, s főrugója az ipar emelkedésének, s ennek hiányában nem juthat a hazai iparos a műveltség ama színvonalára, hogy a külföldi iparossal versenyezni képes lehessen.“ Így van! És igaz? hiszen az írásnak olvasásnak, számtannak, mi sem vagyaink ellenségei; de mégis óhajtanák tudni a titkot, hogy bizton merjük állítani, hogy széles Magyarországon igen sok iparost lehetne találni még napjainkban is, kik sem írni, sem olvasni, sem számolni nem igen tudnak, s a mellett kitűnő jó munkások, mértékletesek, jó családtartók. Minden tudományuk, melylyel magukat kormányozzák, e két jeligéből áll: „Dolgozzál és imádkozzál.“ Ismét egy hang: „Mire való az a sok ünnep? Ez nézetem szerint mind eltörlendő; ez mindannyi hátránya az iparnak, s gátolja az anyagi jólét emelkedését. Alkalom a tivornyára“! Úgy van! És igaz , de nézetünk szerint fölösleges eltörleni az ünnepeket oly államban, hol különben is a vallásszabadság által mindenki biztosítva van, s dolgozhat mindig, amikor akar. Hanem mi az ellenkezőjét látjuk, mert a ragályos korszellemmel s annak vészes irányával, már annyira elharapódzott a dologkerülés és iszákosság, hogy már nem nézik a naptár véres betűjét, hanem a rész hajlam rabjai maguk keresik és teremtik az ünnepet. Még egy hang: „Ne költsön a kormány annyit a ménesekre, hanem inkább a népnevelésre; mert ha a nép kellő oktatásban s nevelésben részesül, csak is úgy várhat belőlük hű s értelmes hazafiakat, kik szükség esetén a fejedelmi trón, és állam szilárd támaszai lesznek“! Ügy van! Igaz! de hol rejlik a hiba? magunkban vagy a kormányban? Íme tanúskodik arról saját vétkes könnyelműségünk. Biztosan merjük állítani, hogy hatszázat meghaladó tanoncaink közül néha — mint június 25-én is — hatan jelentek meg. Az e célra kiadott költség, akár a kormánytól, akár a hallatlan magasra felcsigázott városi pótadóból adatik ki, az mindegy, de ezt tennünk bűn, annak elnézése is. De szóljunk röviden magáról a július 9-én megtartott vizsgáról. Ha jól emlékszünk kilencen vannak a múzsák, s kilencen voltak a fiúk is, és pedig: öt lakatos, három rézöntő, egy cukrász. Ami a feleletek félévi eredményét illeti, egynéhánynál eléggé észrevehetőlég nyilvánult a tanár urak szorgalma, valamint más tanodákban szokott ez történni. A helyesírás, számtan eléggé kielégítő. Említés nélkül nem szabad hagynunk semmi olyast, amivel az őszinteségnek és igazságnak tartozunk, és ez pedig nem más, mint azon szomorú viszszás dolog, hogy mind a tanórán, mind pedig a vizsgán megjelent tanoncok olyanokból valók, kik máskép is iskolázott s jó írásúak. Ennyit láttunk szükségesnek jelenleg elmondani a tanoncok iskolázásának eredményéről, s áttérünk J. K. K. iparos felebarátunk jelen évi ápril hs 2-án megjelent „Töredék részletek az ipar terén“ című cikkének részletére. Tollunkat nem vezérli személyeskedés, sőt elismerésünket nyilvánítjuk, a midőn azt állítjuk, hogy K. ur az általános ipartársulat megalapításánál mintegy fáradhatatlan zászlóvivő tűnt föl, és ez ügy iránti lelkesedésének heves kifolyása lehet, a midőn az említett cikkeiben túlzásokba esett. Biztosítjuk, hogy jól megértettük, mert „dicséretes kivételeket“ is használt soraiban, ami oda mutat, hogy kíméletes tud lenni, s csak azokat akarja sújtani, kik azt méltán megérdemlik. Azonban ezek az okok mégsem elegendők arra, hogy túlzásait elhallgatni, s azokat a kellő mértékre leszállítani elmulaszszuk, annyival is inkább, mert azoknak egy némelyike káros hatásúnak tűnik föl, amiről alább majd fogunk szólani. De különben is mi úgy ismerjük K. K. barátunkat, hogy tud ő méltányos, és higgadt lenni, s nem óhajtja, hogy mindenei véleményének kizárásával, csakis saját nézeteit akarná érvényre emelni. Nézzük tehát állításait, mennyire felelnek meg azok a szoros igazságnak? „Még mostanáig is sokan konokul ragaszkodnak a régi céhrendszerhez“ mondja J. barátunk. Mi ámbár ezt nem értjük magunkra, de mégsem hagyhatjuk szó nélkül. Vájjon konok ragaszkodásnak nevezhető-e. *) Nem osztjuk mindenben az író nézetét, de a különböző nézetek elől nem zárjuk el az utat. Úgy is ritkán akad iparosaink között, aki társait buzdítja. Holott tapasztalásból csak ők szólhatnak saját ügyeikhez. Szerk.