Miskolc, 1877 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1877-11-22 / 93. szám

sel­i gyűlés, az egyik erélyesebb hangon köve­telvén az önálló jegybankot, majd a másik csak úgy kacérkodva, hogy szavazza már meg azt a magyar bankot már t. i. „a mennyiben nincs becses meggyőződése ellenére.“ — S mi lett vége a dolognak? — At. ház 210 szavazat­tal elfogadta a közös osztrák-magyar bankot — „becses meggyőződése ellenére.“ az európai láthatáron felmerült keleti háború aztán egy időre ismét háttérbe szorította a ritka józanságú s értelmes magyar nép figyelme elől a bankkérdést. — Az orosz terjeszkedés vész­teljes következményeinek előérzete, amaz iszonyú brutalitás, melylyel a háborút­­vezetik ismét fel­korbácsolta a nemzet viharos szenvedélyeit. Or­szágszerte ismét meetingek tartottak, a szegény, sok csapásoktól sújtott magyar nép megosztotta a testvérnemzettel fillérét s kenyerét, a palota lakó­jától kezdve a kunyha szegény emberéig mindenki aláírta a kérvényt, a­melyet felküldtek a képvi­selőháznak, hogy ne hagyják azt a szegény török nemzetet elveszni hagyni. — S mi lett az ered­mény? — Semmi. — A török nemzet óriási erő­­megfeszítéssel védte magát az orosz ellen, s ma már megtörve áll a borzasztó számmal szemben. S mit tett kormányunk érdekükben? Semmit. — Sőt a mozgósításra vonatkozólag az „Egyetértés“ egész határozotsággal állítja, hogy oly forrása van, mely neki azon biztosítékot adta, hogy mihelyt Ozmán pasa feladja P­­­e­r­n­á­t, rögtön megkezdődik a lengyel nemzet ellen elkövetett merénylet második kiadása. — E hírt sokan kétségbe vonják. Magam is elismerem, hogy kissé merészen hangzik. Ámbár az adott viszonyok s szomorú tapasztalatok után bármi kevés jó tehető fel az intéző körök felől, még­sem tudunk egy­könnyen megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ily borzasztóan kihívó módon merjék arcul csapni Ausztria-Magyarország két államalkotó népének közérzületét. — De miután az „Egyetértés“ minden szerkesztősége tagjának jellemét sokkal inkább becsülöm, mintsem feltehetőe­n felőlük, hogy ily életbevágó kérdésekben játékot űzzenek a nép kíváncsiságával, feltétlenül hitelt kell adnom állításának, annyival inkább mert azt állítják, hogy igen megbízható helyről szerzik az in­­forrmatiókat s pedig oly egyéntől, a­kit egyelőre megnevezniük nem szabad, de a­ki­nek hazafisága s fényes jelleme óriásilag magaslik ki. Bocsánatot, ha eltértem a tárgytól, de szük­séges volt a népgyűlések gyakorlati értékének a kimutatásához. Ha van azonban egy elfogadható s igen helyes indok, a melyet a felhívás szerzője Verhovay Gyula részint a felhívási szövegben, ré­szint kölcsönös eszmecsere közben felemlít, úgy az bizonyára az, a­mely előtt mindnyájan kalapot emelhetünk, hogy t. i. nekünk mindent el kell követnünk, nehogy a történelem egykor mulasz­tással vádoljon bennünket. — Legyen meggyő­ződve Verhovay, hogy ebben mindenki, a­ki függetlenül gondolkozik, igazat fog neki adni. — Jól tudom, hogy az a „Verhovay Gyula“ név igen sok ember előtt nem valami rokonszenvesen hangzik, nem talán még olyanok előtt sem, a­kik behunyt szemmel s nyitott két kézzel fogadták volna el azon Medsidje-rendet, a­melyet ő már a priori visszautasított. — De lehetetlen nem mél­tányolni azon páratlan ügybuzgalmat, melyet ez ifjú ember ez ügyben is kifejtett, lehetetlen megtagadni azt a lángoló hazaszeretetet, mellyel évek óta védi eszméit s elveit, gyakran saját személyes érdekeinek nem csekély veszé­lyeztetésével. — E mai népgyűlés megtartá­sában is neki jut az oroszlánrész, ő volt az, a­ki hatalmas tollával s gyújtó ékes szólásával hát­térbe tudta szorítani a polgárság kebelében azon apatikus érzelmeket, mely a bizalom é­s remény­­vesztettség szomorú következményeként már mai nap oly ijesztő mérveket kezd ölteni. Fogadja Verhovay ezen őszinte elismerést részemről e lapok hasábjain, mint buzdítást s méltánylást, a mellyel működését folyton kisérem. A népgyűlés részleteiről mennél kevesebbet írok, miután a t. olvasó­közönség erről már előbb szerezhetett magának tudomást. De annyit mégis megemlíthetek, hogy a rendkívül tágas s hosszú lovarda helyiség majdnem teljesen megtelt hallga­tósággal, melynek száma bátran tehető nyolcezerre. A halgatóság között ott lábatlankodott Thaiss Elek úr antiphatikus egyénisége is. (Félreértések kikerülése végett megírhatom, hogy ő azért igen meg van elégedve az új egyezséggel, minda­mellett, hogy ott volt.) Az elnök Farkas György egy meglehetős tapintatlan beszédecskével nyi­totta meg a népgyűlést, melyben olyan formát ta­lált mondani, hogy a hallgatóság viselje magát illedelmesen, s a szónokok a tárgyhoz beszélje­nek, s ne politizáljanak a kiegyezésről, hanem csakis a bank é­s vámegyezségről. Aztán felál­lott a budapesti iparos s jeles borász, Fromm An­tal, utánna az országosan ismert szegedi kötél­­gyáros Bakay Nándor, ki egy szakavatott szép beszédben festette az ipar s kereskedelem hely­zetét. Beszédét a hallgatóság sűrűn éljenezte. Harmadik szónok­a kátéi jellemű, tudósunk és természetbúvárunk Hermann Ottó volt, a­ki rendkívüli tetszésben részesült, humorteljes beszéde után határozati javaslatot is nyújtott be. Végre utolsónak a közönség lelkesült kérelmére felszó­lalt Verhovay Gyula, kiről már előbb szólottam. Verhovaynak ma felette szerencsés napja volt. Kitűnő előadásával s lelkesült hévvel, s hu­moros hasonlataival magával ragadta a nagy kö­zönséget. A saját irmodorára vonatkozólag igen helyesen mondta azt, hogy az „az erkölcsösség hangja, az erkölcstelenséggel szemben.“ Beszédét a közönség szűnni nem akaró lelkes éljenzéssel s tapsokkal fogadta. Aztán egyhangúlag fogadta el a határozati javaslatot. A népgyűlés aztán eloszlott. Tagadhatlan, hogy az egész gyűlés a tárgy rendkívüli komolyságához képest nagyon méltó­­ságos volt. Ismét láthatta mindenki, hogy mily ha­talmas közvélemény van Magyarországon. — Én hiszem, hogy e vidék követni fogja a főváros­­példáját, s adja a gondviselés, hogy siker koro­názza hazafias felszóllalásaikat. A nemzet hitt, bízott hivatott fiaiban, elment a türelem s hiszékenység legszélső határszéléig, de tovább nem mehet. — Ott a hol megszűnik az adott szó szentsége, ott nem lehet többé ér­s még sok egyéb elragadó dolgot tud — ott tér­del a bálterem egy mellék­szobájában a szép Margit lábainál s esküszik magasra emelt glacé keztyűivel örök — „hadnagyi szerelmet.“ Triumph­­ként hangzik át a nagy teremből a régi galopp. — Bevégzett tökélylyel rebegi Margit: „meg nem foghatom, — mily szerencse, — édes Ferdinand — Flinta úr, — meg vagyok lepve, — könyö­rüljön zavaromon, — nem találok szavakat, — régen vonzódom önhöz, — édes Ferdinandom, — hadnagy úr —kérem beszéljen a papával... É­s ta­pasztalt, sokat átélt szíve az idő közben fennhéjázóvá lett kacér Margitnak, arra gondol csupán, hogy a két színű szövetnek egy darabja mily pompásan elfedi a nem rég támadt rút hasadást .... az jut eszébe, mint futja majd el Tarkási Etelt s többi kebel­barátnőit az irigység dühe, ha körükből ismét eltávozik egy nővér — ha a bálteremben az el­ragadó Flinta karján lebeg — ha az őrség a nagyságos hadnagyné asszonynak is tiszteleg...ha... Örök hadnagyi hűség — — — örök élete egy nappali bogárnak! Kis ideig mindkettő vígan zümmög a napon — s ha elhunyt, bágyadnak a szárnyak, s egy gyönge szellő holtan teríti őket a porba! — Az idős, gazdag nagynéninek szívós élete van; még mindig nem akarja szemeit be­zárni, s kinyitni pénzes zsacskóit ... s 19 tallér 16 garas hadnagyi gázsival házasodni! . . . . . „becsülletemre drrrága nassám szereretném főbe lőni magamat e trrréfáérrt! “ — !Vánnik Ferdi­nand, hisz’ örökké csak nem élhet a nagynéni !“ Szegény Margit! örökké nem, de bizonyára tovább, mint Ferdinandod szerelme. Az elragadó Frinta­s elragadó pudli kutyája más városba helyeztetnek át.. . Csupa unalomból standepede beleszeretnek mindketten a pohos gazdag serfőző s­zenator jeles konyhájába, még jelesebb pincéjébe s legjelesebb tűzmentes Wartheim­ szekrényébe s végre feleségül veszik mindezek­nek piros arcú, szőke hajú, kerek, 16 éves kulcsát. — Hát Margit? Szövő szűkén ide-oda jár, peregve jár az orsó . . . s szövi Margit számára a mindig új báli ruhákat. Jól benne jár már a huszonkilencben s meny­asszonyi ruhája még sincs megszőve . . . . Hallga! Uj szöveg a boldog emlékű táncórák ősrégi galoppjához. Margit nyájasan igyekszik a teli holdvilág pofához felmosolyogni, mely feszes fátermorderek közül karosszékének támaszára hajlik. E teli holdhoz természetesen egy termetes embonpoint is tartozik, melyen nyugodtan himbá­lódzik egy nehéz, régi módi arany lánc, pecsét nyomástól együtt, melynek neve a lehető legna­gyobb tiszteletnek örvend a börzén..........s ez embonpoint sürgősen keres egy feleséget, ki tö­kéletesen ért — a főzéshez! „Szent Rothschild­re mondom, meguntam az özvegységet. A legjobb cseléd is csak cseléd marad, azok sohasem hat­hatnak be ízlelő idegeim legelrejtettebb titkaiba. Ha betanítottam szakácsomat egy kevéssé saját „gont“-om szerint, elcsalja az angol követ, vagy saját vendéglőt állít! Már csakugyan feleséget veszek, ki gastrosophiai intenzióim­ba teljesen be­tud hatolni, — ezt aztán még a török követ sem tántoríthatja meg . . . “ „Drága kisasszon, rendkívül örvendek lelkeink valóban csodálatos összhangzatának! Ah! én sem adok egy kellően pirított sajtos, szarvasgombás fácán pástétomot semmiért a világon! . . .“ e szavakkal mosolyog le támaszáról az élő zsírtömeg. „Kóstolta volna csak kedves Goldstein ar utolsó Osztrigás angolna-pástétomomat, melyet mama születés­napjára készítettem, oly illatosan, oly saftosan s oly gyöngén, hogy mama állítása szerint a párisi világkiállításon is fúróról csinált volna! . . .“ mosolyog Margit elragadóan karos­széke fölé. — Oh, mily fáradhatlan szorgalommal tanulmányozta az elmúlt héten Németország meg­lehetős gazdag szakács-irodalmát „A“-tól „V“-ig, csakhogy a mai bálban egy kis konyha­ művelt­sége is legyen! De Margit erőfeszítése fényesen is lesz meg­jutalmazva: másnap reggel az embenpoint egy óriási virágbokrétát és ... a konyha- és éléstár kulcsát teszi lábaihoz. De az álnoksága a sors­nak: a kézfogóban a boldog menyasszony asz­talán sajtalan a szarvasgomba, sületlen a vad­hús .... mindig jobban, jobban nyúlik a fáter­mörderek közt székelő telihold pofa . . . . s az embenpoint másnap reggel egy ajánlott üzlet­­levélban kéri vissza a kulcsokat .... * * * * Lázasan szól a galopp; minden szavából egy elvirult, öreg nő, bukott báli szépség félelme kiált, a ki nem bír elég erővel, lemondani s megszokni a gondolatot, hogy egy agg szűz hivatása még jótékony s kellemes is lehet. — „Nem, nem, még annyira nem vagyunk; csillárok fényénél, jószabású toilettben kiállóm­ még a versenyt a tapasztalatlan „Backfi­sch“-okkal! . . .é s minden­felé szabad belépti jegyet szór a sokat átélt szív, csakhogy aggasztó ürességét észre ne vegyék.— Akad elvétve egy, kettő, ki könnyelműség vagy kíváncsiságból keresztül galopphoz még az éhes, árva szíven — — — szilárd, számozott helyet nem vesz senki.......... * *

Next