Miskolc, 1880 (5. évfolyam, 1-105. szám)

1880-10-10 / 82. szám

hozzá szó, hogy egy fő leánynevelő intézet itt legyen-e, vagy más helyen? De más részről­­ egyházkerületnek már itt van telke, épületei, kert­je vannak, melyeken új épületeket emelni, vagy a már meglevőket a kívánt célhoz á­talakítani könnyen és­tlegolcsóbban lehetne. Nem lehetetlen, hogy egy ilynemű intézetnek berendezéséhez Miskolc városa és a miskolci ref. egyház is meghoznák a maguk érdekükben kívánatos áldozataikat. Az egyetértés szelleme és az áldozatkészség juttassák a legnemesebb eszmét diadalra! Egy bizottsági tag, Miskolc város képviselő testülete részéről fo­lyó hó 14-én d. e. 9 órakor a városháza nagy­termében tartandó közgyűlésre a városi t. kép­viselő urakat hivatalos tisztelettel meghívom. Miskolcz 1880. október hó 8-án A közgyűlés tárgyai. 1- ször Az árvaszéki közgyám választása. 2- szer Számvevő választása. 3- szor Az ezen választások által esetleg ürese­­désbe jött rendőrtollnoki állás betöltése. 4- szer A szabályrendeletek át­vizsgáltával megbízott küldöttség jelentése. 5- ször Borsod megye bizottsági közgyűlé­­sének határozata a Nagy István és társa tulaj­donát képező malom külső szerkezete tárgyában:­Soltész Nagy Kálmán polgármester. Nyilatkozat. Részint tisztelt ügyfeleim iránti tekintetből, részint saját érdekemben szükségesnek tartom ki­nyilatkoztatni, miszerint a Miskolc város hatósága kebelében megüresült közgyámi állásra pályázni nem fogok. Ügyvédi működésemet továbbra is folytatom Miskolcz, 1880. október 8. Simon Pál, köz- és váltó-ügyvéd. KÜLÖNFÉLE. — Az idő. — Október 7-é­n szép, nap-, fényes idő volt; élet. 8-án reggel nagy köd, m­e’ly­­ már 9 órára felszállott, s utána szép napfényes idő következett — Október 9-én ismét szép nap-­­ fényes idő volt. — A sz­ü­ret. — Városunk határában a szüret vége felé jár; a legtöbb gazda már meg­szedett és csóválja a fejét a kevés must fölött; vigasztalja pedig magát azzal, hogy legalább az, a kevés mustja jó — most már 13—16 ftot is ígérnek egy 140 literes hordó mustert; de azok, a kik előre el nem adták, még igy sem igen­­ hajlandók megválni kevés de jó term­ésüktől. — Az ó bor ára is emelkedik lassan; most már azt is f­el lehet adni 16 ifjúval. — Adakozás. — A felső-kelecsényi ref. templom fölépítéséhez a Báró Radvánszky­­ testvérek 3000, Ragályi Miklós 5000 téglát vol­tak szívesek adni. — Áldja meg az isten őket,­­­ hogy azon szegény egyházon segítettek! — A közkórhá­z. — A közkórházban szeptember hó első napján volt 1­36 beteg, szep-­­temberben felvétetett 139, ápolás alatt volt tehát 255. —­ Ezek közül felgyógyulva és javuló fél­ben elbocsáttatott 120, meghalt 19, október hóra maradt 108. —„Ál­latre­ndőrök a gaz­daságban“ című, 32 lapra terjedő művecskét adott ki Mádai Mátyás Aradon. — A szerző ezen művecskét azon czélból irta, hogy azt az egyes hatóságok és egyletek a nép között terjes­zszék. Száza 4 ft, ezer példány 30 ft.­­ A mű azon állatok védé­sére hívja fel a gazdák figyelmét, melyek a kár­­­­tékony állatokat pusztítják. Így a rókát úgy tün­teti fel, mint a mezei egerek ellenségét, a vere­beket a hernyók és más férgek pusztítójául;­­ szól a fecske, cinege, seregély, bagoly, harkály, kakuk, bóka, gyík, sündisznó, vakond, denevér,­­ cickány, görény, és menyét hasznos voltáról és ezek védéséről. — A mű érthetően és vonzóan­­ van írva. — Ajánljuk az egyesek és társulatok figyelmébe! — Megrendelhető a szerzőnél Aradon. — Ayorms hírek. — Sz­at­máron az­­ 1881 -ki költségelőirányzat szerint a jövő évben egy forint után 85 kv lesz a községi pótadó. — Buda-Pesten okt. 1-én délután 4 és fél óra­kor Schauer Gyula a Margit-hidfő alatt pisztol­lyal vetett véget életének. — A n­a­g­y b­á­­n­­y­a­i nyolc osztályú gimnáziumot a közoktatási minisztérium érettségi vizsgái joggal ruházta fel. — A Rudolf trónörökös esküvője egy bécsi félhivatalos lap szerint Bécsben 1881 febr. 22 én lesz. — B. Podmaniczky Géza az aszódi ev. algimnázium magyar tanulói számára ösztöndíjut 10 darab aszódi takarékpénztári részvényt ajándékozott; ezek értéke összesen 500 Zrt. — A losoncié v. egyház lelkészévé szept. 19-én egyhangúlag Margócsi Józsefet vá­lasztották meg. — Az u­n­g­­ ref. egyházi megye esperesévé Szabó András csicseri lelkész, segédgondnokává Bernáth Zsigmond, tanács bíró­ivá Makai Dániel ungvári, Németh Imre nag­y­­dobronyi, Rásky Endre vajkóci, Szabó József eszenyi, Jakab István kisdobronyi, Virág József varányi lelkészek és Kovács Károly, Bernáth De­zső,­­Szomlaky István, Gyöngyösi Pál, Berhelyi Ödön, Gulácsi Károly és Horváth Dezső válasz­tottak meg. — Mihályfy Antal, volt fővárosi ügyvéd, 2—2 ezer forintot hagyott a Rókus kór­háznak, a vakok intézetének és egy építendő le­­lencházra. — Áldott legyen emlékezete! — M­ahadi­á­ban okt. 3-án éjjel 11 órakor 4 katona agyonverte Alii Izmail szatócsét, mivel az egyet közülök megfogott szellőjében, melyet a katonák nagyon pusztították; — a katonák el vannak fogva. — Eszéken Balinovics és Zsivkovics rablógyilkosokat Piperger, prágai hóhér, akasztotta fel. — M­ankovic­h György, ka­posvári ügyvéd, okt. 2-án Budapestre utazott s onnan levelet írt családjának, melyben tudatja, hogy öngyilkossá lesz; a Vadászkürtben volt száll­va s onnan nyomtalanul eltűnt — Offenbach, a hires zeneiró, Parisban okt. 4-én meghalt; temetése 7-én délelőtt 10 órakor volt; özvegye egy na és 4 leánya maradt. — Székesfehér­váron okt. 4-én leplezték le ünnepélyesen a Szögyény Marich László főispán arcképét, testvéreivel, mint egy kiutasított, — kinek bűnét ! A prior fejet rázta. böjt és hallgatás által kell megszenvednie, ül —­ Nem, nem, Signore - monda. — közöttük. Csak huszonhárom. — Ön nem eszik, Signore!? monda a — De én biztos vagyok dolgom felül, — prior. — állítom. — Én............köszönöm, tisztelendő atyám ! — Én magam is, — eltűnvető a prior — hebegem. — Eiég volt, nem kérek többet... udvariasan, de határozottan. — Azt kell hinnem, hogy nem ízlik önnek. Talán más bort innék ön? Pincénk sokkal job­ban el van látva, mint éléskamránk. Tagadó mozdulattal köszöntem meg. — Úgy hát vonuljunk vissza szobámba, hol kávénkat is elkölthetjük. Ezen szavak után felállott, rövid hálaimat­­ rebegett és egy kicsiny, virágos szobába vezetett, melyben több könyvpolc, egy pár kényelmes hen­­cser, egy kis asztal — azon kávé és sütemény — volt látható. Alig foglaltunk helyet, midőn a zivatar teljes­­ erősségében kitört. — S­i­g­n­­o­r­e itt biztosabb helyen van, mint az úton Palazzuola és A­l­b­a­n­o kö­zött, — monda apa tér­uperior, mi­közben kávéját szürcsölgeté. — Úgy van! — viszonzom. Jól értettem-e, hogy valamint tavai, úgy két évvel ezelőtt is zi­vataruk volt ez estén ? A prior arca elsötétült. — Nem tagadhatom ez esetet, — vál­aszait ő, — de ez mindenesetre is csak eset. Szerze­tünknek ma két éve egy nagy, mélyen elszomo­rító szerencsétlenségről kellett tudomást szereznie, és a testvérek azt hiszik, hogy az ég e zivatart azon esemény emlékére adja. A szerzetesek babo­nás h­itűek, Signore, és ez nem is csoda, ha az ember magános életükre gondol. Helybenhagyólag meghajtottam magamat. A prior nyilván világlátott férfi volt. — Nos, itt Palazzuolában, — folytatá kedélyesen csevegve, — anélkül, hogy a zivatart figyelmére méltatná, — most huszon­három testvér van, kik közül nagyobb rész, vi­dékről való. És e huszonhárom közül életében tíz sem jutott el Rómáig. — Huszonhárom? — kérdem. Talán hu­szonnégy, tisztelendő atyám. — Magamat nem számítottam bele, — válaszolt a­ p­r­­­o­r feszesen. — Én sem számítottam önt, — elünvetém mégis most az asztalnál huszonnégy szerzetbeli testvért számláltam meg. Hallgattam. Bizonyos voltam benne, hogy nem tévedtem.­­ — Kezdetben, tisztelendő atyám! — kez­dem újból rövid szünet múlva, — huszonhárman­­ voltak, de azon testvér, ki később jött, a huszon­negyedik volt. — Később ? — Kérdő a prior. Tudtom-­­ mai senki sem jött később. — Egy beteges és igen rosz kinézésű szer-­­­zetes, — mondám, — ki különös szikrázó sze­­­mekkel bír, oly szemekkel, melyek, állíthatom. Ken kellemetlenül érintettek, kevéssel azelőtt jött le­, a hogy a lámpát behozták. A prior kedvetlenül mozgott ide s oda karszékében s még egy csésze kávét töltött ma­gának. Hol ült, Signoréi* — Kérdező. — Az asztal végén maradt üres helyen. A prior érintetlenül tette le kávéját s igen izgatottan kelt föl helyéről. — Az istenért, Signore — dadogta a prior — gondolja meg, mit beszél! Valóban .... valóban látta ön ? Igazán ? — Igen, igen, — válaszolom remegve. — Oly igazán láttam, mint a­hogy élek és mozgok. Miért kérdezi ezt? — Betegesen s rosszul nézett ki s különös szikrázó szemekkel bírt, — ismétlő a prior, mi­alatt ő maga is egészen elhalaványodott. Fiatal ember volt még? — Igen, fiatal — válaszolom. De nem most láttam először, tisztelendő atyám! Már találkoz­tam vele, ma délután lenn a gesztenye erdők közelében, a tónak egy halmán láttam őt. A prior egy faragott feszület előtt, mely a kandalló közelében függött, térdre borúlt s né­ma imát látszott rebegni. Midőn végre fölemel­kedett és felém fordult, halottsápadt volt. — Esedezem, szóljon! mit jelentsen mind­ez? — mondom én. — Megmondom azt, a­mit megmondhatok, signore! — válaszolt ő. Természetes, mindent el nem beszélhetek önnek. Titok az, mely nem csupán enyém, de a szerzeté, és nincs joga sen Felelős szerkesztő és laptulajdonos Társszerkesztő Dr. Bódogfi Aliért­­ Peres János­ kinek közülünk ezt elárulni, kifecsegni. Két évvel ezelőtt testvéreink egyike nagy vétket követett el. Sokat szenvedett, ho­sszú ideig küzdött a kisér­tés ellen, de végre, egy sajnálatra méltó alkalom által elcsábíttatván, elkövette mégis a bűnt. Bűnét, életével fizette meg. Egy valaki, kinek e tette által sok méltatlanság okoztatok, — menekülésé­ben utólérte a szerzete­t s agyonüté. Signor­e, ezen szerzetest Ge­romin­ónak hívták. Azon helyen temettük el őt, hol lelkét kiadá, egy hal­mon, mely a gesztenye erdők közelében a Mari­nába vezető úton emelkedik. Nem volt jogunk­­, földi tetemeit szentelt földbe helyeznünk, de min­den évben, midőn ezen rettenetes nap elérkezik böjtölünk és miséket mondunk lelke nyugalmáért Itt a prior elhallgatott s letörló homloká­ról az izzadságot. — De, tisztelendő atyám !. .. kérdem. — Ma egy éve, — szakított félbe, — elrg favágó, itt túlnan, szent esküt tett le arra nézve,­­hogy ő kevéssel napnyugta előtt Geromi novai azon halmon találkozott, melyen sírja volt. Test­véreink hittek ez embernek, de én... . bocsássa meg az ég! — én nem hittem. Most azonban.. . — Úgy-e bár hisz nekem? — hebegém.— ön hiszi, hogy én .. . — Hogy ön látta Geromino testvért, — egészítő ki mondatomat a prior ünnepélyesen. És én magam is hiszem. Erre talán azon ellenvetést tehetnék, hogy érzéki csalódás volt az egész; de hát nem elrémítő jelenés-e egy ily csalódás már magában véve is, ép úgy, mint azon hiteles szent rege, melyben a babona a szelleme­ket a túlvilágról idézi elő. Mikép magyarázzam én meg magamnak egy ily behatás alapját? Mily physikai hatás következtében közöltét­ik ilyes az agygyal? Oly kérdések ezek, melyek az elmélődés örvényébe vezetnek, mely elől úgy a közelgő, min­t a bölcsész is visszavonul.... Oly kérdések . . . . melyekre feleletet adni még csak meg sem kísértek. Csak annyit tudok, hogy ez esemény velem­­ megtörtént, hogy Ge­romínét saját szemeim­mel láttam és pedig tisztán és pontosan negyven­­ év előtt, július hó tizennegyedikén m­ino do­m­­i­n­i­k­egyezer­nyolczszáz­harminckilencben. Olaszból: Fridrich Gyula.

Next