Miskolc, 1880 (5. évfolyam, 1-105. szám)

1880-07-01 / 53. szám

Miskolc. Ötödik évi folyam. 469—53. Sz­ám. Csütörtök, július 1-én 1880. MISKOLC. HELYI ÉRDEKEKET KÉPVISELŐ, IPAR, KERESKEDELMI ÉS ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY. Előfizetési díj: Szerkesztőségi iroda:­­ Hirdetési, díj: Negyedévre .....................................1 frt 50 kr. Urak­ lítcája 1122-ik SZ&m. ! Négylm,ébo8 petitkor ■& ^Többszöri .hirdetésnél Félévre.................................................3, — * —.— »i ~z ! Egész évre...............................6 B , Kiadói, iroda :­­ Mélyet/ díj 30 kr. — Egyes szám ára 7 kr Megjelen minden csötörtökön és vasárnapon. Széchenyi-utca 746. sz. Möessz-féle ház,­­__________Éve.­­Hird.etés 70 frt._______ A mindszenti rom. kath. templom új ol­tárképei felavatásának ünnepe 1880. július 29-én. Múlt számunkban jeleztük, hogy az alsó-mis­­kolci rom. kath. hitközség a Péter-Pál-napi búcsúval egybekötött ünnepélyre készül, t. i. a T­á­r­ká­n­y­i B­é­l­a József apátkanonok úr ő asga által a régi, elrongyollott és különben is semmi műbecs­eset nem bírt oltárképek helyére ajándékozott négy új oltárkép felavatására. Láttuk e képeket és valóban nem csodál­kozunk, hogy az egyházi művészet hívei ezen művészet termékei iránt annyi lelkesedéssel visel­tetnek, a­mennyit az elmúlt régi, de a jelenkorban is tapasztalni alkalmunk van. Jól esik a szemnek megtestesítve látni a vallásos kegyelet tárgyait, melyekre mint intő és hívó példákra tekint az ájtatos hívő és melyek iránt, a jelen esetben választott alakok kettő­jénél nem csak vallási, hanem hazafias emlé­kekre is tekintettel, vallásfelekezet nélkül minden­ki érdeklődéssel viseltethetik. A felavatási szertartást nsgos és fedő Beller József apát plébános úr egyházi beszédje nyi­totta meg, a melyben az 1834. évtől óta itt lelkészkedő aggastyán meghatottságtól rezgő han­gon adta elő az ajándékozónak az egyes képekre vonatkozó szándékát. Elmondotta, hogy az első oltárkép, mely Üdvözítőnk nevelő atyját, szent Józsefet ábrázolja, és mely képen előnyösen ismert egy­házi festészünk Kovács Mihály,— ki mind a négy képet festette, — gyönyörű­ felfo­gással állítja elénk a komoly szent férfiút, ki felfogva az isteni gyermekben reá bízott kincs véghetetlen fontosságát, ennek tudatában elmélyed­ve, hódolatteljes figyelemmel néz a karjain levő kisdedre, ki bal karjával őt öleli át, jobb kezecs­kéjét pedig áldásra emelve tartja: az ajándékozó há­zjának kifejezése akar lenni az ég azon ke­gyelméért, hogy e templomban a keresztség szentségében részesült és vidszentjéül szent Jó­zsefet nyerte. A másik kép első apostoli királyunk, szent István, életéből azon, az ájtatos hagyomány által reánk hagyott jelenetet örökíti, midőn az áj­tatos fejedelem a vallására és alkotmányára nézve egészen újonnan rendezett országát és nemzetét a hold, szűznek oltalmába és pártfogásába ajánlja . Azon jelenetet örökíti, mely nemzetünknek nyolc és fél századon keresztül annyira kegye­lettel őrzött emléke volt, hogy még 1848. évi pénzeinken is ezen emlék talált kifejezést. E képnél a művészt a vallásoson kívül még azon szempont is vezette, hogy erről a nemzeti kincseknek a szent koronának és az ehez tar­tozó többi jelvényeknek hű mását láthassák azok is, kiknek azokat természetben meglátni módjuk és alkalmuk nem találkozik. E kép az egyházi beszéd szerint az ajándé­kozónak azon óhajtását akarja kifejezni, hogy is­ten a Szent István esedezése által az ő országát és ennek alkotmányát mindenkor sértetlenül véd­je és őrizze meg. A harmadik kép a nemzet által három évi általános gyászszal megtisztelt királyt, Szent L­ász­lót ábrázolja, kinek elhuny­táról sok száz évvel később is még úgy énekelt a költő, hogy A nagy búnak és bánatnak miatta. Hegedűnket függesztettük fűzfákra; ki népének kegyes atyja, bölcs kormányzója, de a hol kellett, szigorú bírája is volt. — ki egy fejjel magaslott ki seregéből, — ki meg tudta sza-I­badítani ti Kun harcos által elrablott nőt és ez- s zel lovagiasan védte a női erényt, de a ki a hűt­­­­len nőkre is tudott oly törvényt hozni a mely­hez hasonlót írásba nem foglalt Európa egyik­­ törvényhozása sem.*) Ábrázó­ja ezen kép Sz. Lászlót, a bátor harcost, teljes fegyverzetben, a­mint — talán épen csata előtt — féltérden, egyik kezét szívére téve, a másikat feltartva, esedezik a fel­eg trónuson előtte gyermekével az üdvözítővel, együtt megje­lenő szent anyához, kinek karjai közül gyermeke kiterjesztett karokkal hajlik ki a térdelő király felé. Ábrázolja ezen kép egyszersmind az ajándé­kozónak azon könyörgését, hogy Szent László király esedezése által isten országunkat minden e­lenségtől megoltalmazni méltóztassék. A negyedik kép, melynek felajánlásával az ajándékozó azért könyörög hogy Isten a hold, szűz esedezése folytán városunkat a tiszvészektől árvi­zektől mindenkorra megoltalmazza, — ábrázolja Má­riát, üdvözítőnk szent anyját, a­mint a földgöm­­bön az ezt átfogó kígyó felett állva, kibontottam leeresztve szőke dús haját, elragadtatással néz az ég felé, kezében tartva tisztaságának szép jelvé­nyét, a kinyílt liliomszálat. Ezekben ismertetve szónok úgy a képek je­lentőségét, mint az ajándékozó szándékát, ugyanőt , felhívta, hogy az előre kieszközlött érseki enge­délyhez képest az ajándékozott képeket az egyház szertartásai szerint a közhasználatra avassa fel. Minek folytán a rövid felavatási szertartást­­ teljes egyházi díszben maga az ajándékozó vé-­­­gezte, és utána az ünnepélyes szent misét a szin­tén Miskolcon időző n .os. ftdő. Zsendovits József apát kanonok úr mutatta be. *) Deer. cap. 13. ■—­­___?!_ J 1­I 'JE. .!___Jgggff!L. ■______^E"—EEEEES TÁRCA. Poppaea Sauria. — Történeti novella. — Irta: PI­LEP MIHÁLY. — Kegyelmezzetek! . . Az istenek szent neveire kérlek benneteket. — Kegyelmezzetek leá­nyomnak! Rómaiak! hát hiszitek ti azt, hogy e lány, kit az istenek a szüzességnek elő szobráúl teremtettek, elkövető azt az irtózatos bűnt? — Az én leányom, a Drusus leánya, elcsábította volna Nérót, az ifjú császárt? Nem, nem igaz, aláva­ló,hazug ez a vád! Ha ő ezt teszi, nem ti. — önkezem­mel ontom ki vérét. Én tudtam, hogy szeretik egymást igaz, tiszta szerelemmel, s nem akadá­lyoztam őket, mert az ifjú császárt nem ismertem. Mióta férjemet megölték Tiberius hóhérai, elvo­nulva éltem a világtól, leányaim felnevelésére szen­telve éltemet. A múlt Martius idusán egy ifjú lovag, — kísértetve rabszolgájától,­­n kért tőle egy ital vizet. Míg én bementem lakosztályomba, ő Livillával beszédbe elegyedett. És azóta minden­napos vendége jön házamnak. És nekem a sze­rény ifjú nagyon megtetszett s midőn, leányom keblemre borúlvá súgta meg azt, hogy szeret, hogy őt szereti; én nem tiltom meg, azt, de me­lyik anya tilthatta volna még? Oh ha tudom, hogy Néró a szerény lovag, elbujdosom leányom­mal együtt messze, messze más országba, hol vagy ő temette volna el szerelmét, vagy eltemette volna őt a szerelem. — Kegyelmezzetek! . Sírva kérlek benneteket, kegyelmezzetek! . . így csengett az Úrnak 52-ik esztendejében a római forum előtt Cornelia Aelia leányáért, Livil­­láért, kit a császárné, a mindenható Auguszta, az­zal vádolt, hogy fiát, az anyai uralom alatt ten­gődő Nérót, bűnösen el akarta csábítani. A vádat megerősítő a fiatal császár is, ki szerényen vo­nutt anyja háta mögé s mondta, a­mit Agrippina adott a szájába. A vádlott, a szép Lm­­ik, haloványan, mint letört liliom, állott anyja mellett. Gesztenyebarna fürtei aláhullottak hófehér vállára. Szemeiből meg­eredt a megszégyenítés harmata s folyt lefelé hal­vány, szűzies arcán. Az elnök kérdéseire semmit sem felelt, csak révedező, ártatlan tekintettel né­zett bíráira s a fiatal Néróra, kik önkény télen ül hatták le fejöket e szelíd tekintet elől. Midőn az anya ajakáról megszűnt az esen­­gés, az ítélő bírák meghatottan, részvétteljesen néztek össze. — De a császárnő hidegen int s a bírák, — kik egytől—egyig kegyencei, — tudják kötelességöket. Halálos némaság jön a teremben, s Chilist, az elnök, remegő hangon, tompán mondja ki ezt a szót: megköveztessék . . . A lány talán nem is hallja. Lelke messze, nagyon messze kalandoz; de az anya hallja és egy sikoltással esik térdre a császárné előtt. — Kegyelem! kegyelem! . . A büszke Agrippina pedig int a rabszolgák­nak, s­ azok erővel vonszolják tova az anyát. De ez kiszakasztja magát s oda rogy le a Néró lá­baihoz. — Te kegyelmezz neki! Mondd ki, hogy nem igaz egy szó sem a vádból! Mondd ki, hogy szeretted őt az első szerelem édes érzetével, de ő nem csábított téged bűnre soha . . soha! . Ugy-e nem igaz? ugy-e nem tudsz ily ifjú korodban hazudni? ugy-e csak uralomra vágyó anyád pa­rancsából akarod megölni leányomat? . . Ne tedd ezt, mert megver az isten! Néró fájdalmasan, könytelt szemmel nézett az anyára s már karjait is kitárta, hogy magához ölelje, midőn hallatszott a császárnő parancs­szava : — Vigyétek el ez őrült asszonyt! vozz lakosztályodba! . . Néró el akarja hagyni a termet, látja őt az anya átka. — Hát hiába kérlek benneteket ? Hiába csó­kolom bűnös nyomát lábaitoknak? Jól van! nem sírok többé. Leányomat megölitek, öljetek meg engem is! Nem kérek kegyelmet tőletek! De, em­lékezzetek rá! minden cseppje az ártatlan vérnek átokképen fog fejetekre vissza szállni, Te czéda, de nem császárnő! Ha majd a jóslat beteljesedik s gyáva fiad üti a tőrt szívedbe, gondolj rám: ez az én átkom! . Te gyáva bábu! ha majd szeny­­nyes lelked kínjaitól menekülni akarsz és nem tudsz hova; ha majd a lelkiismeret bosszúló szavát hallod mindenütt, gondolj reám: ez az én átkom! Verjenek meg benneteket a bosszúálló Is­tenek! . . . Átkozódott volna még a felbőszült anya tovább is, de az őrök elhurcolták leányával együtt.­­Agrippina, pedig egy másik halálos ítéletet is diktált a bírák tollába, a felségsértő Cornelia Aelia halálos ítéletét. Május idusának 9-ik napján nagy örömre viradt fel Róma. A „panem“ is megvolt, a voir­ Fiam tá­­de -megál­

Next