Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)

1882-10-19 / 84. szám

roly, Orczy Gyula, Bay Barna, Berzeviczy­­ képviselők, pedig a parlamenti szünidőket kivéve, mindig a fővárosban laknak. Kérd­jük tehát, nem kelletett, nem lehetett e volna ez urakat vagy mindegyiket, vagy egyeseket közülök fölkérni arra, hogy Bor­­sod megyét és Miskolcz városát ezen haza­fias ünnepélyen képviselni szíveskedjenek. A fentebbiekből tehát világosan lát­ható, hogy itt semmi kifogás, semmi aka­dály fenn nem foroghat, akadály egyedül ez a nem menthető közönyösség, a­mely minden jónak, minden szépnek, ne­mesnek a megölő démonja. Ha azt hiszik befolyásos megyei és városi köreink, hogy az ily ügyekkel hasz­nára válnak reputációnknak az ország színe előtt, akkor e hitükben nagyon fognak csalódni. Mi azt hisszük, hogy az ily je­lenségek legkevésbbé sem alkalmasak arra, hogy életképességünk mellett bizonyítsunk az ország színe előtt. Hanem mind­ezekből azt a tanulsá­got kellene kivonnunk, hogy az ily na­­gyobbszabású események alkalmával, ma­gának a polgárságnak kellene a kezdeményezés zászlaját kezébe ragadni, mert ha arra várunk, hogy mások tegyék, akkor úgy járunk vele, a mint a Petőfi szo­bor leleplezésénél jártunk. Miskolcz 1882. október 17. Mindazonáltal, miután ez esztendő nem tar­tozik épen ebből e tekintetben sem a legrosszab­bak közzé, vigyáznunk kell, hogy úgy a megle­vőt őrizzük, valamint figyelemreméltó jelenségek­ből, szakemberek által adott jó tanácsokból kíván­juk a hasznos tanulságot. Ilyennek találjuk egy érmelléki értelmes gaz­­daembernek alábbi észrevételeit az ottani helyi lapban, a­melyből szőllőgazdáinkak ajánljuk fi­gyelmébe a következőket : Igen kevés szőlősgazdánk van, ki fogalom­mal bírna ama most veszteségről, mely a gyakor­latban lévő szőlőpréselésnél a törkőben marad. Nincs az a bor legkitűnőbb szerkezetű bor­prés, mely képes volna a szőlőnedvet úgy kisaj­tolni, hogy a sajtóban, illetve a törkőben még jelentékeny mennyiség vissza ne maradna. S ily jó bortermő vidéken, s különösen most, midőn jobb minőségű bortermésünk van — számbavehető veszteség. A legkisebb ter­méjü borprést véve alapul — az abban egyszeri sajtólás után visszamaradt törkő legalább még 8 — 10 liter mustot tartalmaz, mely­hez okszerű móddal hozzá lehet jutni s ezáltal bormennyiségünket jelentékenyen szaporítani ; — az eljárás nem új, de tekintve, hogy szőlősgaz­dáink még igen kis részben követik, nem tart­juk feleslegesnek megemlíteni. Ha két présünk van, alkalmazzuk az egyiket arra, hogy a másikból kijövő törköt, miután azt kézzel jó f­elm­oncsoltuk — belehelyezzük, s má­­s­sodszor kipréseljük; — az első présnél ugyanis — a nyomás nem lehet egyenletes, s bármint f­orlírozzuk is, nem terjedhet ki a törkő minden rétegére, s igy a moncsolás utáni második beté­teinél a törkő más idomot nyervén a nyomást addig még közvetlen nem nyert rétegek is köz­vetlenül sajtóitatván, kiengedik a még bennük levő levet. Ila két présünk van, ezen rendszer mellett időt kímélünk, ha azonban csak egy van, akkor sem kell elhanyagolnunk a másodszori préselést s a nyert eredmény úgy is bizton kárpótolandja fáradságun­kat. Van még egy másik teendőnk is, melyre kevés gazdának terjed ki a figyelme. Rendes szokás szerint tavaszszal, midőn az új szőlőtök elültetnek, az úgynevezett örökség rakáskor — ha csak az örökítést nem kitűnő szakértő eszközli, egész bizonyosak vagyunk az örökített tőke jó minőségében, s termőképpességé­­ben s midőn a gyümölcsözés ideje bekövetkezik, megütődve tapasztaljuk, hogy a tőke esenevesz, s termést egyáltalán nem hajt. Igen bajos meghatározni, minden faj szőllőt annak fájáról s igy na­gyon gyakran csalódunk, — ennek elejét venni most van a legjobb mód. Most ugyanis minden tőkének látjuk faját, látjuk termő­­képességét, most jelöljük ki a tőkét, melyből örö­­kíteni óhajtunk s biztosan nem fogunk csalódni calculusunkban. Az örökítésre alkalmas tőke koróját megje­gyezzük festékkel, vagy mi még egyszerűbb egy kis mésszel s tavaszai, az örökség rakáskor kizá­rólag e tőkét használjuk e czélra. Ajánljuk az elmondottakat szőlősgazdáink fi­gyelmébe. Még egyszer megyénk költségvetése. Lapunk múlt számában a borsod megyei rend­kívüli közgyűléséről írott közleményünkben pár sorban megemlékeztünk a költségvetésben elő­forduló 17.700 írt. megtakarításról. Elmondottuk, mint egyszerű referáciát, hogy ez azért lesz úgy, mert az állami csendőrség életbe lép jövő évben, tehát ennek tulajdonítható a megtakarítás. Egy pár egyszerű, minden kommentárt nél­külöző sor elegendő arra, hogy egyik laptársunk — ebben az átkos thémaszegény világ­ban — belőle egy czikket faragjon. Hát Isten neki semmi kifogásunk ellene, töltse ki-ki hasáb­jait, a­hogy tudja, legföljebb arra kérnénk lap­társunkat, hogy szavainkat — ha már a czitá­­lásra méltatja — ne ferdítse el, és ne imputáljon nekünk olyanokat, a­miket sohasem mondottunk. Annyit mondottunk mindössze, miszerint „örömmel registráljuk, hogy lesz a költségvetésben egy kis megtakarí­tás, a­mi nem egyéb, mint a csendőrsé­gről szóló törvény életbeléptetésének folyománya. Eny­­nyit mondottunk, minden a törvényről szóló he­lyeslő vagy rászóló megjegyzés nélkül. És lap­társunk „elvhű“ phantáziája azt a következő nagy lére bocsátott jeremiádában adja vissza. „Szeretnénk tudni, miért örült ez esetben lap­társunk­­ miként tudja összeegyeztetni az ő elvi álláspontjával ezt az örömet, midőn látja, hogy valamely állami intézkedés, egy eddig a nemzet vadbástyájaként szerepelt s századokon keresztül a korlátlan hatalomra törekvő központi kormányzat túlkapásai ellenében, a nép szabad­sága és­ függetlensége mellett mindenkor hatal­mas erővel és sikerrel küzdő testületnek, a most már csak árnyékká lett megyének utolsó hatalmi eszközét, a terület közbiztonságát őrző, a lakos­ság érdekeit védő erejét vette el ? ! Az állami csendőrség életbeléptetése által me­gyénknek a szabad rendelkezése alatt álló ősi rend­őrsége szűnik meg. Ez olyan tény, mintha a most említett hatóságnak, — mely­nek legszebb jogait, régebben kerületének haderejét, pénzügyi kormányzatát, újabban pedig igazságszolgáltatását az állam­polgp karja magába szívta fel — most karjait vágták volna el. Hogy jó lesz-e az állami csendőrség, jobb lesz-e a megyei rendőrségnél ? arról — termé­szetesen — ez idő szerint még nem szólhatunk ; de annyit már előre is látunk, hogy — mint minden felülről más-más parancsnokság által ve­zetett s olykor a közszolgálatot együttesen telje­sítő két hatóság között, úgy a szolgabíró és csend­őrparancsnok között is merülhetnek fel jó jog­kör vagy illetékességi kérdésekből eredhető súrlódások , mert a törvény bármily élesen körvonalazza is a hatóságok jog­körét, a hatóságok közegei embe­rekből állván, az emberi gyarlóságok s szenvedé­lyek sohasem hagyhatók figyelmen kívül. Az ilyen súrlódások pedig a közszolgálatnak nem előnyére, de csakis hátrányára szolgálhatnak. No de ne bolygassuk most ezt a kérdést, elégedjünk meg egyelőre azzal, hogy ennek a dolognak laptársunk örül. Örömét fejezi ki a a felett, hogy egy a magyr nemzet vérébe oltott, szive melegével szeretettel ápolt s a nép szabad­ságának hosszú századokon keresztül egyedüli, annyi nagy szolgálatot tett egykor hatalmas in­tézményét, a vármegyei rendszert lassanként sem­misiti meg az állam minden jogokat centralizáló hatalma. Örül ő akkor, midőn ezen ősi intézmény vonaglása felett oly sok igazérzelmű hazafi fájó kényeket hullat! Sajátságos gusztus ! Nem is tudtuk, hogy ő ilyen nagy híve c­entralizácziónak, vagy más szóval : a jelenlegi kormány közigazgatási poli­tikájának“ ! . . . Szükség van lapunkban minden egyes sorra, mindamellett is kivágtuk a kérdéses jere­­miádát, hadd lássák olvasóink, hogy mily lelki­­ismerettel bán el némely úriember a rendelke­zésre álló hatalmával, a toll hatalmával. Hát mi­kor dicsőítettük mi csak egy árva szóval is a csendőrségről szóló törvényt. Tud-e felmutatni egy betűt, a­melyet a megyei intézmény ellen írtunk. Hát nem mi voltunk azok, a­kik félté­keny szívvel figyelmeztettük a közönséget arra, hogy a megyének ma­holnap vége lesz, mert már nem életképes, de nem azért, mert rész­in­tézmény, hanem mert rész kezekben áll, meg­öli a közöny, megöli az átkos nepotismus, meg­üli az unalom. "Ha oly kitüntetésben részesít lap­társunk bennünket, hogy elolvassa lapunkat, ak­kor kérjük A­g­e­n­o­r urat, szíveskedjék olyan dolgokról tudomást venni, a­miket valaha elmon­dottunk, és ne adjon a szánkba olyasvalamit, a­mit sohasem mondottunk, sohasem irtunk, a­mi­től borzadnánk, ha leírni is kellene, mert ellen­kezik érzületünkkel, vágyainkkal, törekvéseinkkel. „Sajátságos gusztus! Nem is tudtuk, hogy ő ilyen nagy híve a centralizációnak, vagy más szóval: a jelenlegi kormány közigazga­tási politikájának — mondja laptársunk. Köszön­jük alásan a nagy mondást! Csak terjessze a kor­mány a centralizációt, a­meddig neki tetszik, minket bizonyára nem fog a maga oldala mellett találni, mennél erősebb a törekvés, annál nagyobb Alig van most valami fontosabb közgazda­sági kérdés reánk nézve, mint a szőllőrnüvelés. Vidékünk, mely hires bortermő vidék, teljes mér­­tékben igényelheti, hogy gazdaságának e fontos ágára kellő figyelem fordítassék. Lapunk abból az elvből indult ki, hogy gaz­dasági életünk minden ága iránt a legapróbb részletekig minden oldalra kiterjeszkedjék a fi­gyelme. — Sajnos, hogy a már neki indult őszi esőzés ismét nagy mértékben apasztotta reménye­inket. Sok szőllősgazda látja egy esztendőn át táplált szép reményeit egy pár nap alatt tönkre silányítva, olvasva,­ lelke mintha szikra volna tévelyegve száll, képzelete, messze szárnyal rajongóknak ha­zájába, tulvilági boldogságba, ne riasszuk álmát, mosoly ül arczán, mely szivének tüköre, s mo­solya szivének aranyálmát mutatja. De a mily szép a költészet, a való mégis felrázza álmodozásából, elég egy esőcsepp, pedig hullni kezd. Kérdeznéd, miről álmodozott, az mondaná, bolondság, pedig e bolondság képezné érte bol­dogságát. Hull, szakad a zápor s ilyenkor a szüret surrogatumot használják a németek. Ezen surrogatum abban áll, hogy nyilvános helyiség termeit lugasokká változtatják, melyen kínálkozóan csüngnek a szöllőfürtök, mindegyik szabadon szakíthat, de vigyáznia kell, hogy az elrejtett őrzők észre nem vegyék, mert a rajt­ka­pást síppal jelzi, a midőn a jótékonyság perse­lyébe büntetést fizet, csak ha minden el van pusztítva — kerül a sor a tánczra, nagyon ter­mészetes, hogy a tánczoló kedvben levő síjének lovagjaikat erre telhetőleg sarkalják is. Hull, szakad a zápor, fedél alatt vagyunk pazar világítású borházban, a gazda marasz­tal, nem kell sokat kérnie, körének bár hatása van, de végre is várni kell s nehéz szívvel mon­dunk búcsút egymásnak. Hull, szakad a zápor, fedél alatt vagyunk, de kocsi fedél alatt, összesimulunk, sikamlós az út s csak lassan ballagunk, künn az idő mind zordabb s nekem úgy tűnik, hogy annál barátsá­gosabb kis bárkánk, de e barátság nem sokáig tartott; vajon azért-e, mert hamar megérkezünk, avagy mert Wagner czukortartalomra nézve 13 fokot mutatott ?

Next