Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)
1882-10-19 / 84. szám
roly, Orczy Gyula, Bay Barna, Berzeviczy képviselők, pedig a parlamenti szünidőket kivéve, mindig a fővárosban laknak. Kérdjük tehát, nem kelletett, nem lehetett e volna ez urakat vagy mindegyiket, vagy egyeseket közülök fölkérni arra, hogy Borsod megyét és Miskolcz városát ezen hazafias ünnepélyen képviselni szíveskedjenek. A fentebbiekből tehát világosan látható, hogy itt semmi kifogás, semmi akadály fenn nem foroghat, akadály egyedül ez a nem menthető közönyösség, amely minden jónak, minden szépnek, nemesnek a megölő démonja. Ha azt hiszik befolyásos megyei és városi köreink, hogy az ily ügyekkel hasznára válnak reputációnknak az ország színe előtt, akkor e hitükben nagyon fognak csalódni. Mi azt hisszük, hogy az ily jelenségek legkevésbbé sem alkalmasak arra, hogy életképességünk mellett bizonyítsunk az ország színe előtt. Hanem mindezekből azt a tanulságot kellene kivonnunk, hogy az ily nagyobbszabású események alkalmával, magának a polgárságnak kellene a kezdeményezés zászlaját kezébe ragadni, mert ha arra várunk, hogy mások tegyék, akkor úgy járunk vele, a mint a Petőfi szobor leleplezésénél jártunk. Miskolcz 1882. október 17. Mindazonáltal, miután ez esztendő nem tartozik épen ebből e tekintetben sem a legrosszabbak közzé, vigyáznunk kell, hogy úgy a meglevőt őrizzük, valamint figyelemreméltó jelenségekből, szakemberek által adott jó tanácsokból kívánjuk a hasznos tanulságot. Ilyennek találjuk egy érmelléki értelmes gazdaembernek alábbi észrevételeit az ottani helyi lapban, amelyből szőllőgazdáinkak ajánljuk figyelmébe a következőket : Igen kevés szőlősgazdánk van, ki fogalommal bírna ama most veszteségről, mely a gyakorlatban lévő szőlőpréselésnél a törkőben marad. Nincs az a bor legkitűnőbb szerkezetű borprés, mely képes volna a szőlőnedvet úgy kisajtolni, hogy a sajtóban, illetve a törkőben még jelentékeny mennyiség vissza ne maradna. S ily jó bortermő vidéken, s különösen most, midőn jobb minőségű bortermésünk van — számbavehető veszteség. A legkisebb terméjü borprést véve alapul — az abban egyszeri sajtólás után visszamaradt törkő legalább még 8 — 10 liter mustot tartalmaz, melyhez okszerű móddal hozzá lehet jutni s ezáltal bormennyiségünket jelentékenyen szaporítani ; — az eljárás nem új, de tekintve, hogy szőlősgazdáink még igen kis részben követik, nem tartjuk feleslegesnek megemlíteni. Ha két présünk van, alkalmazzuk az egyiket arra, hogy a másikból kijövő törköt, miután azt kézzel jó felmoncsoltuk — belehelyezzük, s mássodszor kipréseljük; — az első présnél ugyanis — a nyomás nem lehet egyenletes, s bármint forlírozzuk is, nem terjedhet ki a törkő minden rétegére, s igy a moncsolás utáni második betéteinél a törkő más idomot nyervén a nyomást addig még közvetlen nem nyert rétegek is közvetlenül sajtóitatván, kiengedik a még bennük levő levet. Ila két présünk van, ezen rendszer mellett időt kímélünk, ha azonban csak egy van, akkor sem kell elhanyagolnunk a másodszori préselést s a nyert eredmény úgy is bizton kárpótolandja fáradságunkat. Van még egy másik teendőnk is, melyre kevés gazdának terjed ki a figyelme. Rendes szokás szerint tavaszszal, midőn az új szőlőtök elültetnek, az úgynevezett örökség rakáskor — ha csak az örökítést nem kitűnő szakértő eszközli, egész bizonyosak vagyunk az örökített tőke jó minőségében, s termőképpességében s midőn a gyümölcsözés ideje bekövetkezik, megütődve tapasztaljuk, hogy a tőke esenevesz, s termést egyáltalán nem hajt. Igen bajos meghatározni, minden faj szőllőt annak fájáról s igy nagyon gyakran csalódunk, — ennek elejét venni most van a legjobb mód. Most ugyanis minden tőkének látjuk faját, látjuk termőképességét, most jelöljük ki a tőkét, melyből örökíteni óhajtunk s biztosan nem fogunk csalódni calculusunkban. Az örökítésre alkalmas tőke koróját megjegyezzük festékkel, vagy mi még egyszerűbb egy kis mésszel s tavaszai, az örökség rakáskor kizárólag e tőkét használjuk e czélra. Ajánljuk az elmondottakat szőlősgazdáink figyelmébe. Még egyszer megyénk költségvetése. Lapunk múlt számában a borsod megyei rendkívüli közgyűléséről írott közleményünkben pár sorban megemlékeztünk a költségvetésben előforduló 17.700 írt. megtakarításról. Elmondottuk, mint egyszerű referáciát, hogy ez azért lesz úgy, mert az állami csendőrség életbe lép jövő évben, tehát ennek tulajdonítható a megtakarítás. Egy pár egyszerű, minden kommentárt nélkülöző sor elegendő arra, hogy egyik laptársunk — ebben az átkos thémaszegény világban — belőle egy czikket faragjon. Hát Isten neki semmi kifogásunk ellene, töltse ki-ki hasábjait, ahogy tudja, legföljebb arra kérnénk laptársunkat, hogy szavainkat — ha már a czitálásra méltatja — ne ferdítse el, és ne imputáljon nekünk olyanokat, amiket sohasem mondottunk. Annyit mondottunk mindössze, miszerint „örömmel registráljuk, hogy lesz a költségvetésben egy kis megtakarítás, ami nem egyéb, mint a csendőrségről szóló törvény életbeléptetésének folyománya. Enynyit mondottunk, minden a törvényről szóló helyeslő vagy rászóló megjegyzés nélkül. És laptársunk „elvhű“ phantáziája azt a következő nagy lére bocsátott jeremiádában adja vissza. „Szeretnénk tudni, miért örült ez esetben laptársunk miként tudja összeegyeztetni az ő elvi álláspontjával ezt az örömet, midőn látja, hogy valamely állami intézkedés, egy eddig a nemzet vadbástyájaként szerepelt s századokon keresztül a korlátlan hatalomra törekvő központi kormányzat túlkapásai ellenében, a nép szabadsága és függetlensége mellett mindenkor hatalmas erővel és sikerrel küzdő testületnek, a most már csak árnyékká lett megyének utolsó hatalmi eszközét, a terület közbiztonságát őrző, a lakosság érdekeit védő erejét vette el ? ! Az állami csendőrség életbeléptetése által megyénknek a szabad rendelkezése alatt álló ősi rendőrsége szűnik meg. Ez olyan tény, mintha a most említett hatóságnak, — melynek legszebb jogait, régebben kerületének haderejét, pénzügyi kormányzatát, újabban pedig igazságszolgáltatását az állampolgp karja magába szívta fel — most karjait vágták volna el. Hogy jó lesz-e az állami csendőrség, jobb lesz-e a megyei rendőrségnél ? arról — természetesen — ez idő szerint még nem szólhatunk ; de annyit már előre is látunk, hogy — mint minden felülről más-más parancsnokság által vezetett s olykor a közszolgálatot együttesen teljesítő két hatóság között, úgy a szolgabíró és csendőrparancsnok között is merülhetnek fel jó jogkör vagy illetékességi kérdésekből eredhető súrlódások , mert a törvény bármily élesen körvonalazza is a hatóságok jogkörét, a hatóságok közegei emberekből állván, az emberi gyarlóságok s szenvedélyek sohasem hagyhatók figyelmen kívül. Az ilyen súrlódások pedig a közszolgálatnak nem előnyére, de csakis hátrányára szolgálhatnak. No de ne bolygassuk most ezt a kérdést, elégedjünk meg egyelőre azzal, hogy ennek a dolognak laptársunk örül. Örömét fejezi ki a a felett, hogy egy a magyr nemzet vérébe oltott, szive melegével szeretettel ápolt s a nép szabadságának hosszú századokon keresztül egyedüli, annyi nagy szolgálatot tett egykor hatalmas intézményét, a vármegyei rendszert lassanként semmisiti meg az állam minden jogokat centralizáló hatalma. Örül ő akkor, midőn ezen ősi intézmény vonaglása felett oly sok igazérzelmű hazafi fájó kényeket hullat! Sajátságos gusztus ! Nem is tudtuk, hogy ő ilyen nagy híve centralizácziónak, vagy más szóval : a jelenlegi kormány közigazgatási politikájának“ ! . . . Szükség van lapunkban minden egyes sorra, mindamellett is kivágtuk a kérdéses jeremiádát, hadd lássák olvasóink, hogy mily lelkiismerettel bán el némely úriember a rendelkezésre álló hatalmával, a toll hatalmával. Hát mikor dicsőítettük mi csak egy árva szóval is a csendőrségről szóló törvényt. Tud-e felmutatni egy betűt, amelyet a megyei intézmény ellen írtunk. Hát nem mi voltunk azok, akik féltékeny szívvel figyelmeztettük a közönséget arra, hogy a megyének maholnap vége lesz, mert már nem életképes, de nem azért, mert részintézmény, hanem mert rész kezekben áll, megöli a közöny, megöli az átkos nepotismus, megüli az unalom. "Ha oly kitüntetésben részesít laptársunk bennünket, hogy elolvassa lapunkat, akkor kérjük Agenor urat, szíveskedjék olyan dolgokról tudomást venni, amiket valaha elmondottunk, és ne adjon a szánkba olyasvalamit, amit sohasem mondottunk, sohasem irtunk, amitől borzadnánk, ha leírni is kellene, mert ellenkezik érzületünkkel, vágyainkkal, törekvéseinkkel. „Sajátságos gusztus! Nem is tudtuk, hogy ő ilyen nagy híve a centralizációnak, vagy más szóval: a jelenlegi kormány közigazgatási politikájának — mondja laptársunk. Köszönjük alásan a nagy mondást! Csak terjessze a kormány a centralizációt, ameddig neki tetszik, minket bizonyára nem fog a maga oldala mellett találni, mennél erősebb a törekvés, annál nagyobb Alig van most valami fontosabb közgazdasági kérdés reánk nézve, mint a szőllőrnüvelés. Vidékünk, mely hires bortermő vidék, teljes mértékben igényelheti, hogy gazdaságának e fontos ágára kellő figyelem fordítassék. Lapunk abból az elvből indult ki, hogy gazdasági életünk minden ága iránt a legapróbb részletekig minden oldalra kiterjeszkedjék a figyelme. — Sajnos, hogy a már neki indult őszi esőzés ismét nagy mértékben apasztotta reményeinket. Sok szőllősgazda látja egy esztendőn át táplált szép reményeit egy pár nap alatt tönkre silányítva, olvasva, lelke mintha szikra volna tévelyegve száll, képzelete, messze szárnyal rajongóknak hazájába, tulvilági boldogságba, ne riasszuk álmát, mosoly ül arczán, mely szivének tüköre, s mosolya szivének aranyálmát mutatja. De a mily szép a költészet, a való mégis felrázza álmodozásából, elég egy esőcsepp, pedig hullni kezd. Kérdeznéd, miről álmodozott, az mondaná, bolondság, pedig e bolondság képezné érte boldogságát. Hull, szakad a zápor s ilyenkor a szüret surrogatumot használják a németek. Ezen surrogatum abban áll, hogy nyilvános helyiség termeit lugasokká változtatják, melyen kínálkozóan csüngnek a szöllőfürtök, mindegyik szabadon szakíthat, de vigyáznia kell, hogy az elrejtett őrzők észre nem vegyék, mert a rajtkapást síppal jelzi, a midőn a jótékonyság perselyébe büntetést fizet, csak ha minden el van pusztítva — kerül a sor a tánczra, nagyon természetes, hogy a tánczoló kedvben levő síjének lovagjaikat erre telhetőleg sarkalják is. Hull, szakad a zápor, fedél alatt vagyunk pazar világítású borházban, a gazda marasztal, nem kell sokat kérnie, körének bár hatása van, de végre is várni kell s nehéz szívvel mondunk búcsút egymásnak. Hull, szakad a zápor, fedél alatt vagyunk, de kocsi fedél alatt, összesimulunk, sikamlós az út s csak lassan ballagunk, künn az idő mind zordabb s nekem úgy tűnik, hogy annál barátságosabb kis bárkánk, de e barátság nem sokáig tartott; vajon azért-e, mert hamar megérkezünk, avagy mert Wagner czukortartalomra nézve 13 fokot mutatott ?