Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)

1882-11-26 / 95. szám

Miskolcz. Vasárnap, november 25. 717-95. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM MISKOLCZ. HELYI ÉRDEKű TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: flegjelen minden csötörtökön és vasárnap X303.rdetéste 3.15 Négyhasábos petit sor 5 kr. Töbszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr SZERKESZTŐSÉG: Széchényi-utcza 28. sz., hová a szellemi érdekű közlemények czimzendők Kiadó hivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház Előfizetést valamint hirdetések e lap részére felválasozv Falkenstein Mórné szinház-utcán. Negyedévre .... .1 frt. 50 kr. Félévre ......................................3 .. . .. Egész évre.................................. Miskolcz, 1882. november 25 Üdvözöljük Miskolcz városának uj fégszeszvilágitását. Nagy megelégedéssel tekintünk a vigan lobogó lángokra, melyek hivatvák városunk tekintélyét emelni, a bennünket környékező sötétségbe a világosság sugarait árasztani. E kettős eredménye van a légszesz világításnak és ezt mi örömmel registráljuk lapunkban. Üdvözöljük Miskolcz városának hatóságát, különösen Miskolcz városának első polgárát Soltész Nagy Kálmán polgármesterünket. A ki tárgyilagos és elvileg, nem személyileg áll a közéletnek valamelyik férfiújával szemközt, a miként mi állunk mindig a polgármester politikai, vagy másszerű nézeteivel szemben, a ki benne a személyt tiszteli, egyes nézeteit, törekvéseit azonban nem helyesli, az, aki vele szemben nem szokott hízelegni, de nem is szokta tőle minden önként kínálkozó alkalommal az elismerés szavát elvonni, az ily lap, vagy ember ma csak őszinte szerencsekívánatait fejezheti ki neki, mert lehetetlen megtagadni, hogy a légszesz világítás és a vele karöltve járó utczakeverés városunkat európai színvonalra emelte és viszont nem volna lovagias dolog meg nem adni a dicsőségnek azon részét a polgármesternek, mely őt méltán megilleti, mert nevéhez, működéséhez vannak fűzve eme vívmányok. — Örömmel veszünk részt az ő örömében is. Mert ha egykor polgármesterünk közbecsülésben megőszült fővel fog az utczán végigsétálni, bizonyára örömköny fog szemeiben mutatkozni, amidőn e gázlámpákra fog tekinteni, melyeknek létesítése az ő nevével, az ő polgármesteri működésével szorosan van összefűzve. Miskolcz város az árvíz óta rendkivülien sokat haladt. Főutczája bármely fővárosban nagyon tisztességes helyet foglalna el. Vasúti forgalma majdnem páratlan a vidéki városok között. Van kereskedelme, ipara, ha nem is pezsgő, nem is áldásos, de van cs épp a minő a jelenlegi politikai és gazdaságg. constellácziók között lehetséges. Jelentőségére pedig az országban túlzás nélkül elsőrangú színvonalon áll, ezt láttuk a nagy árvíz alkalmával is. Ennek okát pedig főképen abban találjuk, hogy városunk minden izében tiszta magyar, akár Szeged, akár Hódmezővásárhely és másodszor annak geographiai fekvésében találjuk. És csodálatos, hogy mindezek daczára is városunk sohasem tudta elfoglalni az országban azt a hivatást, a mit neki úgy nemzetiségi, mint geographiai helyzete kijelölt. — És ennek okát főképen abban kell keresnünk, hogy törekvéseink, jogos ambitióink iránt sohasem viseltettünk elég érzékkel és elég érdeklődéssel. Pedig nekünk sohasem lett volna szabad felednünk, hogy Miskolcz az összekötő kapocs, amely a magyar felföldet a magyar alfölddel összeköti és ily városnak sokkal több és sokkal jogosabb praetensiói lehetnek úgy a kormánynyal, mint az állammal szemben is, mint a minőket mi táplálunk. Ha mégis csillan egyszer-másszor szívünkben egy szikrája az önbecsérzetnek, a haladási vágynak, rögtön csirájában elfojtja azon érzés, melyet — sajnos — oly jól ismerünk Miskolczon és a melynek közön va. Nem ily jelenségeket látunk magunk előtt elvonulni országszerte. És mégsem okulunk általuk. Az egyik követel egyetemet, a másik két akadémiát, a harmadik bankfiókot, a negyedik királyi táblát. Mi nem kérünk, nem kapunk semmit. Hiszen oly boldogok vagyunk, hogy az Isten megáldott bennünket egy valóságos, igazi adófelügyelőséggel. TARCÚ Öngyilkosságom Vénasszonytól, pénteki naptól, mindig irtóztam. Hjah ! végzetét azonban ki sem kerülheti ki, egy pénteki napon még szokottnál komorabb voltam, elhatároztam e hiú világnak örökre búcsút mondani. Ballábbal léptem ki ágyamból, resz jel, dörntögöm, cseperedő bajuszomat sodorítva, s igazam volt, mert amint az álmot szemeimből ökleimmel kidörzsöltem, eszembe jutottak a tegnapi események eszembe az, hogy megcsalt, botorul kijátszott. Amália! Valóban Amália volt-e a neve? Sajog a szívem, ha arra gondolok, hogy még keresztnevére sem emlékezem tisztán, pedig egy időben zsarnok hatalma helyes tudatában eviczkéltetett iczinkó-piczinkó lábacskái előtt. Ne mosolyogjatok, ifjak. Ó ! Idővel ti is fogtok ar égiinél is külömb dolgokkal megismerkedni. Akkor még fiatal voltam, igen, fiatal. Nem haboztam tehát sokáig, nem is fontolgattam meg a dolgot, minek is. Csalhatatlan bizonyságaim voltak. Pál barátom köszöntését nyájasan fogadta, táncz után karonfogva sétált vele át a társalgó terembe, sőt megengedte azt is, hogy neki kezet csókoljon. Fuldokolni kezdtem dühömben, agyam zúgott, elrohantam lakásomra érkezve, pisztolyt ragadtam, s siettem vissza, hogy ablaka előtt repítek golyót forrongó fejembe. Miközben a fojtást levertem, eszembe jutott, hogy ily módon többen tudnák meg, hogy Piroka — azt hiszem, így hívták — gúnyt űzött belőlem. Letettem a pisztolyt. Még a halál küszöbén sem hagyja az embert cserbe önérzete Nem — mondom magamban, kerüljük a zajt. A sebzett madár lehullott, sárgult levelek halmaza möggé rejtőzik meghalni, így akarok meghalni én is valamely sarokban, egyedül, elhagyatva s elfeledve. Ezen elegikus hangulatban jegyet váltottam, s a hat órai vonattal robogtam Palota felé. A pénztárnoktól, ki térti jegyet kínált, hideg megvetéssel fordultam el. Korlátolt eszü embereket voksom szerettem. A nap épen leáldozott mikor Palotára érkeztem. Kocsira száltam, s az „arany borjúhoz“ érkezett fogadóba hajtattam. Pompás fogadó Világos szobák, tiszta ágyak, kitűnő asztal, s még kitünőbb pinczével. Mivel szolgálhatok ? kérdő tőlem, alig hogy beléptem, egy takaros fehér cseléd, kit azóta úgy ismerek, mint ahogy egy csinos csókolnivaló teremtéstcsak ismerni lehet. „Semmivel !“ Nem voltam éhes. Lefeküdtem. Álmom nyugtalan volt. Fel-felrettentem, folyton úgy rémlett előttem, mintha Irmát látnám lenge léptekkel elhaladni melettem — de bizony Irmának hívták — láttam vetélytársam karján szembejönni velem. A szerelmes párra rohantam, s öklömmel hatalmas csapást mértem a vaságyam szélére. Jaj jaj jaj ! de megütöttem magamat. Nem tudtam többé reggelig szemeim behunyni. Alig pitymalodott, felkeltem s sebtiben felöltözve, kötél után néztem. Azt hittem mi sem könnyebb kötélre tenni szert annak, ki felkötni akarja magát! Merő tévedés ! Keresztül-kassal íjártam a fogadó minden helyiségét, kikutattam zegét-zugát, anélkül, hogy ráakadtam volna a szándékom véghezviteléhez szükséges kötélre. Már alig lelkendeztem a sok lótás-futás miatt, midőn egyszer csak utamba áll az a fitos szobaczioza, s hamiskásan hunyorítva rám. kérdező: Mit keresgél az ifjú úr? Kötelet — válaszolám mordul — De uram mit akar a kötélés ? A felelet torkomon akadt, végre hebegve, dadogva, kinyögtem valami elfogadható gyanútlan indokot. A jószivü szobalány kerített aztán darabka kendervéget, melyet mohón ragadva ki kezéből, zsebre tettem. Aztán szó nélkül hátat fordítva a kiváncsi szobalánynak, nagy léptekkel távoztam a fogadótól. A kis liget felé vettem utamat. Felkeresendő ott ama csendes, árnyas lúgost, hol ezelőtt gyakran álmodoztam szerelemről, s szerelmemről. Ott akartam gyötört életemnek véget vetni. Útközben Bertára gondoltam, — határozottan emlékszem arra, hogy Bertának hívták. — Szívből, lélekből szórtam rá gyűlöletteljes átkaimat, aztán kötelemet vettem szemügyre, méregettem próbálgattam, elég erős-e. Nem volt épen egyem szerinti, kissé rövidnek s vékonynak, találtam. A véletlenség is ádáz végzetemmel,egy kézre látszott játszani. Nem is képzelhetik önök, mily befolyást képes ily csekélység az ember gondolatmenetére gyakorolni. Különben a végzet nem akart ez nap gúnyoros humorából kifogyni. Amint azon helyre érkeztem, melyen önkezeimmel akartam magamat kivégezni, nem kis meglepetésemre azt vettem észre, hogy már van ott valaki. Visszahökkentem, az a valaki, kinek csak hátát láthatom, épen avval bíbelődött, hogy egy feje feletti ágra.