Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)

1882-01-08 / 3. szám

Miskolcz, Vasárnap, január 8. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM. 631-3. MISKOLCZ. HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre . . ........................1 frt 50 kr. Félévre ........................... 3 „ — „ Egész évre............................................6 „ — „ Megjelen minden csütörtökön és vasárnap. Hirdetési dij: Négyhasábos petit sor a kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG­: Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová a szellemi érdekű közlemények czimzendők Kiadó­hivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház Előfizetést valamint hirdetéseket e lap részére felvállal özv. Falkenstein Mórné: Szinház-utczán Elszegényedésünk okai. Nem egyedül városunkat — de az egész országot illeti e kérdés, melyről szó­lani akarunk. Egész ország feljajdol a szegénység miatt, egész országot bejárja a szomorú viszhang, mely nyomorunkról, fo­konkénti hanyatlásunkról beszél. Szomorú egy kép is ez a mienk, ha­sonlítva a múlthoz, a termő kalászok kor­szakához. Akkor és most — minő ellentét! Akkor gazdagok voltunk, magtáraink pánczélos búzával voltak telve, szántóföl­deinken rengő vetés díszelgett, s ott az alföld délibábos róna táján gulya marhák, gyapjas nyájak hirdették az ország jólétét, a nemzet vagyonosodásának főtényezőjét. S ma „szegénység“ a nevünk; mag­táraink üresek, szántóföldeink kopárak, bogáncskórót renget rajtok az esti szél, s az alföld ronatájáról gulya, ménes, bé­­gető nyáj mind-mind eltűntek, csak a déli­báb maradt meg természeti ékességül, s szegénységünk tüköre gyanánt. Akkor piros öröm tanyázott a föld népe házikójában — az elégedettség derűje ült a gazda s övés arczán. Most a végrehajtó dobja hirdeti a gyászt — a gazda s családja könyei az elégedetlenséget, a harczot a létért. Akkor bennünket becsültek meg — ma vagyonunkat „becsülik meg.“ Akkor jóbarát volt minden ember, ma „becsül“ a legjobb barát is. Akkor örömmel feküdtünk, jókedvvel ébredtünk, — ma gonddal hajtjuk álomra fejünket — a gond kerget álmainkban is, s a nyomor ébresztőnk, Pusztúlunk — sülyedünk ! A nemes növényből duóvá lesz, a palotából viskó, az örömből — könny s végre az emberből pária, rabszolgája az életnek, alárendeltje a nyomornak, elvárhatlan társa a szegény­ségnek ! S mi az oka e fokonkénti hanyatlás­nak, hol rejlik a sötét képnek a háttere, kiindulási pontja ? Sok, igen sok tényező szól ellenünk. Szegénységünket nagyrészben magunk moz­dítottuk elő, a nyomorunknak enkezünk­­kel vetettünk ágyat, sírunkat enkezünkkel ástuk meg. De hogy világosabb legyen e szo­morú kép , a hanyatlás korszakának képe, nézzük egyenként az okokat, melyek úgy erkölcsi mint anyagi süllyedésünket elő­roor­dították, melyeknek nem csak az ember mint egyed, de a nemzet, az ország esik innek tova áldozatául. A túlbecsérzet, munkátlanság, fény­űzés, a nagyzás, a külföld utánzása, ko­runknak irányt adó jelszava s e jelszóban rejlik a mi szegénységünk, a mi nyomo­rúságos állapotunk. A túl­becsérzet túlbecsülése hivatott­­ságunknak, túlbecsülése annak az emberi méltóságnak, mely bennünk valójában meg­van ; a midőn többnek akarunk látszani, mint a mik valójában vagyunk, többre aka­runk menni, mint a mire képességünk jo­gosít bennünket. — Ez első pillanatra nem látszik szoros összefüggésben lenni tárgyunkkal, mert hisz mindenki úgy ha­lad előre, a­mint tud, mindenki felhasz­nálhatja meglevő eszközeit a boldogu­lásra. Ám tegye, joga van hozzá, de csak hivatáskörében. A korunknak legna­gyobb baja, hogy a legtöbb ember hiva­tása körét túllépi. A mesterember odahagyja szerszám­jait, —­ elrejti a világ szemei elől a mes­teri díszlevelet é­s felcsap honoratörnek, lesz belőle ur, vállalkozó, hajh­ász, hon- T a Re . A Szegény ákácz a temető mellett. a X­zegény ákácz a temető mellett, Nézd szerelmem! olyan száraz, senyvedt, Megfonntyadott, több mint félhalottan, Bánatosan, szomorún áll­ottan. Meg-megrezzen. Lombjavesztett fővel Beszélget a susogó szellővel, Kéri esdve, hogy mely rajta támadt, A rügyező uj gallyat, új ágat Védje, ujjat gondozó kezekkel Ápolgassa s minden este, reggel Csókjaiba, harmatba fürössze, S szívtelenül óh ne tépje össze: —­­Küldjön rája levelet, virágot . . . Szellő megígéri . . Látod, látod! A lelkem is, mint az a száraz fa, Épen úgy volt meghalva, megúszva. Megtépte a mondhatatlan bánat, De rajta­­m uj lomb új gally támadt: — Ugy­e édes, kizöldel az ág is? Lesz majd rajta level is, virág is. És­­ az átok nem üldözend engem, Boldog leszek boldog szerelemben. És megadja örömét az élet, A sebhedt szív beheged, megéled. És nem kell ily elhagyottá lennem, Ugy­e édes ? . . Mennyem . . üdvöm. Nem, nem? Reményem, hogy visszatérni látszott, Újra láttam a szegény ákáczot. Lomb lefosztva, galy letépve másnap. — Képe volt az­ örök hervadóénak. Filep Mihály. Egy ölelés — egy csók. — Párizsi történet — írta Ifj. Váncza Mihály. Babette­ csinos kis leány volt és hozzá — ballette tánczosnő. Emil fiatal aristokrata, kinek atyjáról szép örökség jutott osztályrészül. Művelt, kedves em­ber volt, de nagyon szerette a szép leányokat és a fiatal özvegyeket Mint a féle garzon,­­keveset gondolt a jövő­vel, a jelennek élt csupán. És részben igaza is volt. A jelen rózsákat termett számára, nem volt sen­kije, egyedül állott a nagy világban, szép vagyon felett rendel­­ezve. Zajos mulatságokban, víg­yajtások közt töltő idejét, mint a kinek nincs semmi emléke, mely zavarhatná a jelen édes per­­czeit. Csak pezsgő mellett, a kártya asztalnál, vagy egy-egy szebb ballerina társaságában érezte magát jól, — nem csoda tehát, ha mint olyan modern Don Juannak feltűnt a kedves kis Ba­­betta, az Operamomique új tánczosnője. És Babette olyan kis leány volt, a­ki örö­mest hallgatja a bókokat és mosolylyal fogadja a hízelgő szavakat. Szívesen felmulatott a „jó“ Emillel, a­ki sohasem mulaszta el egekig magasz­talni Babette művészetét. Igaz, hogy a fiatal tánc­osnő rendkívüli je­lenség volt. Új csillag az Opera-Com­ique dszkáin, a­ki Isten tudja hányszor­­fordult meg a levegő­ben, a­nélkül, hogy rózsás lábai a földet, érték volna. Szédítő sebességgel lejtette a legnehezebb figurákat is és minden mozdulata kecses, elbűvölő volt. A közönség tapsolt. Babetta merészebb lett, mindig újabb és újabb mozdulatokkal lepve meg a nézőt. Alig telt bele pár hét és a még kevés­sel ezelőtt ismeretlen jelenség Párizs imádott bal­­lerinája lön. Emil mindennap ott volt az Opera-comique szélső páholyában és sohasem mulasztotta el mo­noklival, binoklival és borgnettevel bámulni a ked­ves művésznő kecses mozdulatait. Mondom Emil gazdag volt, hozzá aristokrata. Tehát mi sem természetesebb, minthogy a kis Babettenek is feltűnt, mert a ballerináknak éles felfogásuk van és mindig megtudják különböz­ t tetni a „kék vér“-t a a „peuple“-től, a valót a képzelettől. Babette szerelmes lett Emilbe és Emil udvarolt a bájos tánczornőnek. Egy ölelés — egy csók . . . nem a világ, mikor Emil annyi sok szép csecse­becsét össze­vásárolt kedvese számára és Babette nem volt olyan szemérmes, hogy ezt megtagadni képes lett volna, sőt ellenkezőleg nagyon is bebizonyította háláját, így múltak a napok. Emil rendes látogatója volt az opera-comiquenak és Babette annál ked­vesebben tánczolt. Nyár után eljött az ősz. Mert az idő­ gyor­san elrepül, ha az ember boldognak érzi magát, a­mi pedig a boldogságot illeti, az nem hiány­zott sem a fiatal arisztokratánál, sem a művész­nőnél. Az ősznek van valami sajátsága, mely az ember lelkére hatással van.

Next