Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)
1882-09-17 / 75. szám
Miskolcz, Vasárnap, Szeptember 17. 673 -75. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre................................ I írt. 50 kr. Félévre ........ .A .. . .. Egész évre .... Megjelen minden csütörtökön és vasárnap. Hirdetési d.i . Négyhasábos [etű sor 5 kr. Tükszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉGI: Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová : Miete mi érdekli kö/.leményük c/.iuszendők Kiadó hivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház Előfizetést valamint hirdetést e lap részére felválni ezv Falkenstein Mórné szinház-utezán. Pánszláv mozgalmak Felső-Magyarországon. (A. L.) E sorok ivója hosszabb ideig tartózkodván és bolyongva a magyarországi oroszbarát izgalmak fészkeiben, úgy a saját tapasztalataiból, valamint az általa úgy magyar mint oroszbarát részről hallott érdekes fejtegetések alapján abban a helyzetben van, hogy a nemzeti életünkre oly nagy befolyással és fontossággal levő pánszláv agitációra egyet-mást elmondhat. Régi igazság az már, hogy minden nép békés, nyugodt, becsületes és munkálkodó, csak a vezetők önző és tendenciózus magaviselete szokta a békés nép csendes hangulatát megzavarni. így vagyunk a pánszlávizmussal is- A tót nép azt sem tudja, mi fán termett ez, de a magyar nép adófilléreiből nagy áldozattal fentartott intézmények kitartott férfiai gondoskodnak arról, hogy a jámbor nép szívében veszélyes és elérhetlen vágyakat gerjeszszenek. Dobrzsánszky Adolf és menye Hrabár Olga tanyája az, ahol e tapasztalatokat szereztem. A lembergi ruthen felség- és hazaárulási pernek a politikai szintere. Dobrzsánszkyban, a magyar parlament egykori tagjában a Megváltót, a jövő Messiását látják. És ha Ignatieffről nem tennék fel, hogy ő van hívatva egykor Felső- Magyarországot a nagy orosz birodalomhoz csatolni, akkor bizonyára Dobrzsánszkyban látnák édes álmaik megvalósítását. Ezzel a szerencsétlen néppel elhitetik, hogy a magyar faj a nemzetiségek kiirtására törekszik, és hogy az „orosz“ vallású népnek a megszabadítja az orosz kancsuka. Bután és vallásos kéjámorban borul le a mindenható czár neve hallatára és elhiszi, hogy ha Ignatieff kormánya alatt lesz, akkor nem kell adót sem fizetni. H hogy e nép azt hiszi, a felett nem lehet csodálkozni, de hogy Magyarországon ilyesmiket büntetlenül el lehet hitetni, az már valóban érthetetlen Nem állítjuk mi azt, hogy abban a hátramaradott bigott népben megválva a talaj arra, hogy őket a magyar állameszme iránti őszinte ragaszkodásra egyhamar reá lehetne szoktatni, de azt igenis mint bizonyságot vettük észre, hogy éberebb ellenőrzés, szigorúbb eljárás és behatóbb vizsgálat mellett el lehetett volna legalább annyit érni, hogyha már nehéz is őket hazájukhoz ragaszkodóvá átalakítani, még nehezebb lett volna az orosz sympátiákat bennük feléleszteni. Minden nap, ami szigor tekintetében mulasztást képez, esztendőkre kiható hátramaradást és nehézségeket okoz. Papjaik és tanítóik elsősorban azok, akiket nem phrázisokkal, hanem tényekkel kellene emberségre tanítani. És mert a társadalmi tisztesség törvénye azt hozza magával, hogy az ártatlan ne bűnhődjék a bűnössel együtt, igen szívesen elismerjük, miszerint igen tiszteletreméltó kivételek léteznek, akik maguk is megbotránkozva látják pap- és tanártársaik hazaellenes üzelmeiket. Ha a hatalom befolyását, erejét és súlyát egész nagyságában fogja éreztetni, ha nem fognak minduntalan a falra festett mumustól megijedni, ha érvényesíteni T ÁHCU Az utolsó szó.* *) isztán megőrzöm e szerelmet, Mint lepke őrzi hímporát, Sohasem lehet ily szívre lelned S te e szivet meggyilkolád. Fájó lelkem nem vádol érte, — Soha ne tudd meg, — mit tevél te ! A boldogság reménye táplált Es oly gyönyör volt küzdenem, — Ez üdvözitő, égi ábránd Mért lett csalódás, istenem ? ... A szerelemnek álma édes S az ébredés — óh semmivé tesz ! Tán elfelejtlek. Sorsom az már, Hogy űzzem a csalfaképeket. Újabb remény balzsama használ S mely most olyan nagyon beteg — A sebzett szív életre válik; De a seb megmarad halálig. Ügyep Mihály. * ) A korán elhunyt tehetséges ifjú iró hátrahagyod műveiből Irodalmi arcképcsarnok. (a miskolczi hírlapirodalom teréről.) X. Wagner János. Ám egy ifjú hírlapíró, akit az elsők között kellett volna megörökítenünk és akit mégis a tizediknek hozunk. Már olvasóink közül sokan azt hihették volna, hogy Wagner Jánosról egészen megfeledkeztünk. Pedig eszünk ágában sem volt, dacz ára annak, hogy Wagner mi rólunk már — úgy látszik — egészen megfeledkezik. Tetőtől talpig gentleman. Elegáns toilette és elegáns modor jellemzik ez ifjú embert. Komoly néha a ridegségig és viszont jókedvű néha, de sohasem a kicsapongásig. Hírnevét kétségkívül a „ Miskolcz város monographiája“ cziraű művével alapította meg. Ha majd egykor valaki a „Miskolcz“ történetéletét fogja megírni, ott Wagner János külömb helyet fog elfoglalni, mint a minőt gymnasista korában a diákbandában elfoglalt.* De hogy jött Wagner a bandába ? Ő gyermekkorában valóságos „Universalgenie“ volt. Mi sem természetesebb tehát, minthogy a zenére is kiterjesztette figyelmét. Legkedvesebb barátai voltak azok, akik a gymnasiumban egy „banda“ szervezésénél örökítették meg nevüket. Wagner barátunk, aki minden hangszerhez egyformán értett (azaz tehát egyikhez sem értett) kezébe vette a „cellát“ és oly keserves bőgéseket vitt rajta véghez, hogy szegény boldogult Mihály bácsi a „bedellus“ — a különben nagyot hallott — mindig meghúzta az iskola csengetyűjének kötelét, csakhogy valahogy paralizálja a „hatást.“ Dicséretére legyen neki mondva, amint a „Jancsiból“ János lett, rögtön felhagyott a „b rú gó z á s sal“ is. Mintha hallanánk Jánoskát magában mondogatni : Te rósz bőr, régi czimbora hát nem találsz te én rajtam más említeni valót, mint a „violon cello“ beli kínjaimat ? Hát találunk biz mi mást is. És elmondjuk neki, hogy azok a „tárczák“ melyeket az árvíz után lapunkban irt, még ma napig is felejthetlennek, úgy előttünk, mint t. olvasóközönségünk előtt is. Csak azt sajnáljuk nagyon, hogy Wagner Jánosnak mindig egy elemi csapás kell ahhoz hogy mély érzésű tárczáit olvashassuk. * Hja, ilyen a végzet. Ő ritkán ir. Néha meg egyesek megtiszteltek bennünket olyan „czikkekkel“ is, amelyeket olvasni már magában véve is „elemi csapás.“ * Mikor Vágner eleinte jogász korában kezdett foglalkozni kedvencz stúdiumával, a régészettel, akkor sokan bizalmatlansággal tekintették a működését. Mikor végigkapálta az egész Muhi pusztát, és szobájában lepakolta sorba egymás mellé a Gü 1 - Baba bögréjét és a Monte Kukali melegítő fazékjait, akkor egy barátja azt mondta az önérzetes régésznek: Te ócskás! De mikor „Miskolcz város monographiáját“ kezdte megírni, akkor látták csak, hogy az a sok fazék mirevaló. Lefőzte vele az egész baráti pereputtyot.*