Miskolc, 1882 (7. évfolyam, 1-103. szám)

1882-09-17 / 75. szám

Miskolcz, Vasárnap, Szeptember 17. 673 -75. 1882. HETEDIK ÉVFOLYAM HELYI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI S ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre................................ I írt. 50 kr. Félévre ........ .A .. . .. Egész évre .... Megjelen minden csütörtökön és vasárnap. Hirdetési d.i . Négyhasábos [­etű­ sor 5 kr. Tükszöri hirdetésnél olcsóbb. Egyes szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉGI: Alsó-Papszer-utcza 22. sz., hová :­ Miete mi érdekli kö/.leményük c/.iuszendők Kiadó hivatal: Széchenyi-utca 55. sz. Meössz-féle ház Előfizetést valamint hirdetést e lap részére felválni ezv Falkenstein Mórné szinház-utezán. Pánszláv mozgalmak Felső-Magyar­­országon. (A. L.) E sorok ivója hosszabb ideig tartózkodván és bolyongva a magyarorszá­gi oroszbarát izgalmak fészkeiben, úgy a saját tapasztalataiból, valamint az általa úgy magyar mint oroszbarát részről hallott érdekes fejtegetések alapján abban a hely­zetben van, hogy a nemzeti életünkre oly nagy befolyással és fontossággal levő pán­szláv agitációr­a egyet-mást elmondhat. Régi igazság az már, hogy minden nép békés, nyugodt, becsületes és mun­kálkodó, csak a vezetők önző és tenden­ciózus magaviselete szokta a békés nép csendes hangulatát megzavarni. így vagyunk a pánszlávizmussal is- A tót nép azt sem tudja, mi fán termett ez, de a magyar nép adófilléreiből nagy áldozat­tal fentartott intézmények kitartott férfiai gondoskodnak arról, hogy a jámbor nép szívében veszélyes és elérhet­len vágyakat gerjeszszenek. Dobrzsánszky Adolf és menye Hrabár Olga tanyája az, a­hol e tapasztalatokat szereztem. A lembergi ruthen felség- és hazaárulási pernek a politikai szintere. Dobrzsánszkyban, a magyar parlament egy­kori tagjában a Megváltót, a jövő Messiá­sát látják. És ha Ignatieffről nem tennék fel, hogy ő van hívatva egykor Felső- Magyarországot a nagy orosz birodalomhoz csatolni, akkor bizonyára Dobrzsánszkyban látnák édes álmaik megvalósítását. Ezzel a szerencsétlen néppel elhitetik, hogy a magyar faj a nemzetiségek kiirtására tö­rekszik, és hogy az „orosz“ vallású népnek a megszabadítja az orosz kancsuka. Bután és vallásos kéj­­ámorban borul le a mindenható czár neve hallatára és elhiszi, hogy ha Ignatieff kormánya alatt lesz, akkor nem kell adót sem fizetni. H hogy e nép azt hiszi, a felett nem lehet csodálkozni, de hogy Magyarorszá­gon ilyesmiket büntetlenül el le­het hitetni, az már valóban érthetetlen Nem állítjuk mi azt, hogy abban a hát­ramaradott bigott népben megválva a ta­laj arra, hogy őket a magyar állameszme iránti őszinte ragaszkodásra egyhamar reá lehetne szoktatni, de azt igenis mint bi­zonyságot vettük észre, hogy éberebb el­lenőrzés, szigorúbb eljárás és behatóbb vizsgálat mellett el lehetett volna lega­lább annyit érni, hogyha már nehéz is őket hazájukhoz ragaszkodóvá átalakí­tani, még nehezebb lett volna az orosz sympátiákat bennük feléleszteni. Minden nap, a­mi szigor tekintetében mulasztást képez, esztendőkre kiható hátramaradást és nehézségeket okoz. Papjaik és tanítóik első­sorban azok, a­kiket nem phrázisokkal, hanem tényekkel kellene emberségre tanítani. És mert a társadalmi tisztesség törvénye azt hozza magával, hogy az ártatlan ne bűn­hődjék a bűnössel együtt, igen szívesen elismerjük, miszerint igen tiszteletreméltó kivételek léteznek, a­kik maguk is meg­­botránkozva látják pap- és tanártársaik hazaellenes üzelmeiket. Ha a hatalom befolyását, erejét és súlyát egész nagyságában fogja éreztetni, ha nem fognak minduntalan a falra fes­tett mumustól megijedni, ha érvényesíteni T ÁHCU Az utolsó szó.* *) isztán megőrzöm e szerelmet, Mint lepke őrzi hímporát, Soh­asem lehet ily szívre lelned S te e szivet meggyilkolád. Fájó lelkem nem vádol érte, — Soha ne tudd meg, — mit tevél te ! A boldogság reménye táplált Es oly gyönyör volt küzdenem, — Ez üdvözitő, égi ábránd Mért lett csalódás, istenem ? ... A szerelemnek álma édes S az ébredés — óh semmivé tesz ! Tán elfelejtlek. Sorsom az már, Hogy űzzem a csalfaképeket. Újabb remény balzsama használ S mely most olyan nagyon beteg — A sebzett szív életre válik; De a seb megmarad halálig. Ügyep Mihály. * ) A korán elhunyt tehetséges ifjú iró hátrahagyod műveiből Irodalmi arcképcsarnok. (a m­iskolczi hírlapirodalom teréről.) X. Wagner János. Ám egy ifjú hírlapíró, a­kit az elsők között kellett volna megörökítenünk és a­kit mégis a tizediknek hozunk. Már olvasóink közül sokan azt hihették volna, hogy W­a­g­n­e­r Jánosról egészen megfeledkeztünk. Pedig eszünk ágában sem volt, dacz ára annak, hogy Wagner mi rólunk már — úgy látszik — egészen megfe­ledkezik. Tetőtől talpig gentleman. Elegáns toilette és elegáns modor jellemzik ez ifjú embert. Komoly néha a ridegségig és viszont jókedvű néha, de sohasem a kicsapongásig. Hírnevét kétségkívül a „ M­i­s­k­o­l­c­z város monographiája“ cziraű művével alapította meg. Ha majd egykor valaki a „M­is­k­o­lc­z“ történetéletét fogja megírni, ott W­a­g­­n­e­r János külömb helyet fog elfoglalni, mint a minőt gymnasista korában a­­ d­i­á­k­b­a­n­d­á­­b­a­n elfoglalt.* De hogy jött W­a­g­n­e­r a bandába ? Ő gyermekkorában valóságos „Universal­genie“ volt. Mi sem természetesebb tehát, minthogy a zenére is kiterjesztette figyelmét. Leg­kedvesebb barátai voltak azok, a­kik a gymna­­siumban egy „b­a­n­d­a“ szervezésénél örökítették meg nevüket. W­ag­n­e­r barátunk, a­ki minden hangszer­hez egyformán értett (azaz tehát egyikhez sem értett) kezébe vette a „cellát“ és oly keserves bőgéseket vitt rajta véghez, hogy szegény boldogult Mihály bácsi a „bedellus“ — a különben nagyot hallott — mindig meg­húzta az iskola csengetyűjének kötelét, csakhogy valahogy paralizálja a „hatást.“ Dicséretére legyen neki mondva, a­mint a „Jancsiból“ János lett, rögtön felhagyott a „b r­ú g­ó z á s s­a­l“ is. Mintha hallanánk Jánoskát magában mon­dogatni : Te rósz bőr, régi czimbora hát nem találsz te én rajtam más említeni valót, mint a „violon cello“ beli kínjaimat ? Hát találunk biz mi mást is. És elmondjuk neki, hogy azok a „tárczák“ melyeket az­ árvíz után lapunkban irt, még ma napig is fe­­lejthetlennek, úgy előttünk, mint t. olvasóközön­ségünk előtt is. Csak azt sajnáljuk nagyon, hogy Wagner Jánosnak mindig egy elemi csapás kell ahhoz hogy mély érzésű tárczáit olvashassuk. * Hja, ilyen a végzet. Ő ritkán ir. Néha meg egyesek megtiszteltek bennünket olyan „czikkek­­kel“ is, a­melyeket olvasni már magában véve is „elemi csapás.“ * Mikor V­á­g­n­e­r eleinte jogász korában kezdett foglalkozni kedvencz stúdiumával, a ré­gészettel, akkor sokan bizalmatlansággal te­kintették a működését. Mikor végig­kapálta az egész Muhi pusztát, és szobájában lepakolta sorba egymás mellé a G­ü 1 - B­a­b­a bögréjét és a Monte Kuk­ali melegítő fazékjait, akkor egy barátja azt mondta az önérzetes régésznek: Te ócskás! De mikor „Miskolcz város monog­raph­i­áj­á­t“ kezdte megírni, akkor látták csak, hogy az a sok fazék mirevaló. Lefőzte vele az egész baráti pereputtyot.*

Next