Miskolczi Napló, 1913. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1913-02-01 / 26. szám
XIII. évfolyam Miskolcz, 1913 február 1. Szombat 21. 13393. szám előfizetési Árak : Hatytven : Egész évre 16 kor. II Vidékre: Egész évre 20 kor. Fél évre S „ I Fél évre 10 „ Negyed évre 4 * I | Negyed évre 5 „ Egyed szám ára 6 fillér. Kapható minden hirlapelárusitónál. Felelős szerkesztő : HUBERTH JÁNOS. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Hunyadi-utca 2-ik száma. Hunyadi-utca 2-ik szám. Telefon 315. Telefon 114. A lap szellemi részét illeti közlemények a szerkesztőséghez ; előfizetések hirdetések és felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. it választói jog. Irta: Dr. Sugár Ignác. TA* Bevezetés, Miskolci, január 31. Ha a választójog mikénti rendezése körül az egész ország minden rétegében folyton fokozódó izgalom észlelhető, természetes és helyénvaló. Mert az új Magyarországnak egyhamar nincs átfogóbb jelentőségű kérdése ennél. Mély sajnálat lephet meg tehát minden komoly embert, hogy a korszakos kérdésbe, amely minden államban amúgy is eléggé begyújtó és robbanó anyagot termett, hazánkban más természetű szerencsétlen ügyek keverednek bele, amelyek a tiszta látást, a helyes nézetek kifejlődését és érvényesülését gátolják. Mert ridegen és merőben u. n. pártpolitikai nézőpontból elbírálni sem nem lehet, sem nem szabad. A pártpolitikai szempontok uralomra való jutása az őszinteség és igazság rovására szolgál, holott e kérdésben csak két elv" adhat irányt és vetheti fényét a követendő útra: egyfelől a szabadelvű, másfelől a konzervatív világnézet. Az első a jogkiterjesztést követeli, a második az ellenkezőt. Hisz itt nemcsak merőben pártpolitikai kérdés van. Hazánkban ugyan fájdalom — majdnem minden ügy ily irányban hegyeződik ki, holott a választójog kérdése elsőrangú társadalmi kérdés is. Sajnos, ez utóbbi része szinte elhomályosul a politikai tülekedésben s alig méltatik figyelemre. A választójog kérdése csak egyik vonatkozásában politikai kérdés. T. i. az eddigiek mellett más rétegek is igyekeznek politikai befolyásra szert tenni, részt venni a törvényhozás munkájában, politikailag egyenlőknek lenni a már uralmon levő osztályokkal. Minden állam históriája ugyanezt a képet mutatja. Hazánké is. Nálunk oly nagyon visszatetszik az osztályharc kifejezés, pedig hát minden nemzet története váltig igazolja, hogy más elnevezés, más jelleg, más cím alatt, de tényleg osztályküzdelmek folytak és folynak. A miként nálunk oly visszásnak tűnik fel az is, ha az mondatik, hogy osztályuralom van, vagy hogy az uralkodó osztályok csak kényszer hatása alatt részeltetnek más osztályokat jogaikban. Pedig, ha az ember igaz mivoltát ismerik, kár tiltakozni ez ellen, mert ez a magatartás az ember természetes mivoltából eredő. A miként viszont az is, hogy mindenikünk azzal a politikai és társadalmi joggal akar bírni, amivel rendelkezik a másik. A küzdelem tehát természetszerű és ha erre az álláspontra helyezkednék liberális és konzervatív, higgadtabban, nyugodtabban s így igazságosabban tudná megítélni a választójog kérdését. Nem kell ebben semmiféle frázisra, míg az összes ablakokat össze nem firkálta vastag, furcsa betűivel. Tudja az isten, az ember néha olyan furcsán érzi magát, néha olyan szokatlan melegség lopódzik be a szívünkbe. Én is, aki különben meglehetős cinikus ember vagyok, meghatott érdeklődéssel figyeltem fe szőke legény szentimentális ellágyulását és csökönyös firkálgaását. Elhatároztam, hogy megszólítom és elbeszélgetek kissé vele az ő Mártájáról. A beszédbe ereszkedésre kiváló alkalom volt, hogy a derék ember egy keserves nagyot sóhajtott. — Talán valami szomorúság érte ? — kérdem. — Nem szomorúság, inkább csak boszúság. Tetszik tudni, a Márta miatt. Amikor azt mondta, „a Márta miatt“, úgy rémlett, hogy szemében mélységes, titokzatos fájdalmak lobbantak fel. — A Márta miatt? — Igen, uram, nem volt elég pénzem... — Nos és szegény ember? . . . — így hát nem tudtam megfogadni a Mártát, pedig egy ismerős lovász előre megmondta, hogy bejön és itt van az újságban, hogy 10:185-öt fizetett, így szólt a bánatos szemű kalauz és most már a Márta mellé otromba, nehézkes számokkal ezt is oda pingálta: 10:185. sem régire, sem újra hivatkozni, hanem való tényül elfogadni, hogy ebben az országban száz és százezrek vannak, akik politikai jushoz akarnak jutni, amiként vannak száz és százezrek, akik a magukét nem akarják másokkal megosztani. Hazánk története, ismételjük, bőségesen adja a példát. Amikor kezd valamelyes városi élet kifejlődni, a polgár kezd kultúrában és vagyonban a nemesi renddel azonos beltartalmú lenni, a polgárság politikai jogokat követel. Természetes, hogy a válasz elutasító. Természetes, hogy városaink hosszú küzdelmet folytatnak érte. Természetes, hogy célt érnek, habár az első időszakban kénytelenek azzal beelégedni, hogy az összes sz. kir. városoknak csak egy voksuk van. A negyvennyolcadiki törvényhozás is a viszonyok kényszere (az egész Európát elfogó forradalmi hatás alatt) teremti meg a „népképviseletet“. És mert akkor a társadalomnak mai értelemben vett munkásrétegei nem voltak, nem is gondolhattak ezekre. Való tudományos és gyakorlati tétel, hogy amikor az állam valamelyik társadalmi rétege kultúra és súly dolgában olyan lesz, mint a szerepvivők, feltétlenül érvényesül. Mert a különbséget lényegében mindig a kultúra alkotja. A „nemesi“ osztály gazdasági helyzete jobb s ennek kapcsán kultúrája nagyobb volt, mint a többieké. De a mely pillanatban beáll az a helyzet, hogy egy másik osztály ugyanoly mesélt az életből. — AMiskolc» Napló" tárcája. — I. Márta. Télbe hajlott már az ősz. Kellemetlenül lucskos, ködös, szürke volt a város. Egyedül ültem a villamosban, unatkoztam, néha-néha kabátom ujjával végigmázoltam az ablakot és kibámultam. A kalauz nagyon fázhatott odakünn, bejött tehát a kocsi belsejébe és föl-alá kezdett járkálni. Nagy, szélesvállú, medvecammogású legény volt; szőke és kékszemü. Unalmamban ügyelni kezdtem és meglehetősen rövid idő alatt megállapítottam, hogy szőke-kékségének megfelelőleg igen ábrándos természet. Miután ugyanis néhányszor végigmérte a kocsit, annak közepe táján megállt és a nedvesszürke ablakra firkálni kezdett. Vastag, otromba betűkkel, de mégis világos olvashatóan ezt irta föl: Márta. Ejnye, ejnye, — gondoltam én — de a kalauz rám sem hederítve, irta tovább: Márta, Márta. Állomáshoz értünk, senki sem szállott föl, a villamos elindult és az ábrándos ifjuember most már a másik ablakra írta: Márta, Márta. Sem többet, sem kevesebbet, hanem csökönyösen mindig csak ennyit, mindaddig. * II. A véletlen. A nap erősen kitűzött, a szemek mélyén vágyak lobbantak fel és az emberek elfelejtették, hogy január van. A villamosba is erősen besütött a nap, kigomboltam a kabátomat, halkan aludni kezdtem és valami illatos, tavaszi nőre gondoltam. A villamosban is volt egy nő, de jó messze ült tőlem és egy úr már erősen nézegette. A férfi gondosan borotvált, kissé ízléstelenül öltözködő ember, olyan, aki azt akarja, hogy mindenki tudomásul vegye, hogy neki nagy szerei vannak a nőknél és aki minden eléje kerülő nőt alaposan végigmér, tetőtől talpig megnéz. Kedves szemköztjét is erősen nézegette, a férfiaknak azzal az asszonyt vetkeztető nézésével, amely ilyen napsugaras délelőttökön a legtisztességesebb szép asszonynak is jól esik. Szép pár, gordoltam magamban és ezzel a két embert már mint boldog szerelmeseket könyveltem el. A férfi egyre merészebben nézi a nőt, majd egy hirtelen elhatározással egy paddal előre megy és közvetlenül szemben a nővel ül le. A nő feláll és a kijárat felé tart. A férfi ezt visszautasításnak véli és bágyadt, csalódott arccal egy újság olvasásába merül.