Miskolczi Napló, 1914. április (14. évfolyam, 74-91. szám)

1914-04-01 / 74. szám

2. oldal szerveket is megbénítottak, amit megfelelő gondossággal el lehetett volna kerülni. Hogy a műtét okozta bénulások nem lesz­nek-e nagyobb ártalmára a sajtónak, mint amennyire ártalmára volt maga a kioperált fekély, a jövő titka, a gyakorlati élet fogja megmutatni. A sajtónak kell törekednie, hogy azo­kat a sebeket, amelyeket a gyors és kímé­letlen operáció ejtett rajta, mihamarább orvosolja és mi hisszük olyan egészséges­nek, olyan életerősnek a magyar sajtót, hogy a legrövidebb időn belül szabadságá­nak teljes épségében fog ragyogni s be fog­ja bizonyítani a kormányhatalomnak, hogy az új sajtótörvény rendelkezése mennyire rossz és mennyire elhibázott.­­ Ami a Miskolczi Naplót illeti, kijelent­hetjük, hogy az új sajtótörvény semmiféle tekintetben sem fogja befolyásolni lapunk irányát, sem annak modorát, sem szóki-­­mondását. Mi hisszük és valljuk, hogy a Miskolczi Napló 14 év óta mindig úgy teljesítette magasztos hivatását, a közvé­lemény szolgálatát, hogy miatta nem volt szükség a sajtótörvény reformjára, mert mindig csak azt az egy sajtóparagrafust tartotta szem előtt: megírni az igazat — tisztességes hangon! Ezt a legfényesebben bizonyítja, hogy a Miskolczi Naplónak alig volt sajtópere. Épen ezért, mi, a magunk szempontjából nem sokat törődünk az új sajtótörvénnyel, annak túl szigorú rendelke­zéseivel, mert meggyőződésünk szerint tisztességes hangon igazat írni az új sajtó­­törvény rendelkezéseivel sem ellenkezik. Mi eddig sem kerestük és kutattuk, hogy amit írunk, törvénybe ütközik-e vagy sem és az új sajtótörvény életbelépése után sem szándékozunk tojástáncot járni a pa­ragrafusok között. Úri emberekhez illő mo­j­dorban, továbbra is meg fogjuk írni min­dig az igazságot abban a biztos meggyő­ződésben, hogy az igazság sohasem ütköz­het törvénybe .. . A másik fél hangját is szívesen meg­hallgatjuk és régi szerkesztőségi elvünk, hogy az ellentétes véleményeknek — amennyiben jóhiszeműek — mindig lojáli­san helyet adunk. Viszont konstatáljuk, hogy Papp János cikke több ténybeli tévedést tartalmaz. Nincs igaza a cikknek abban, hogy a támadás nem a sajtójavaslat, hanem a kor­mány ellen történt. Meg kell ezzel szem­ben határozottan állapítanunk, hogy a saj­tójavaslat parlamenti vitájában minden el­lenzéki felszólaló elsősorban a törvényja­vaslatnak szigorúan tárgyi rendelkezései ellen irányított éllel szedte szét a javaslat paragrafusait. Emlékezzék vissza cikkére­nt a Vázsonyi felszólalására és még egész sereg hasonlóra: valamennyien feltűnő módon kapcsolták ki a pártok politikai üt­közőpontjait a sajtó magasabb érdekeiből. Az újságírótestületek meg éppen hangsú­lyozták, hogy semmiféle politikai tendencia őket nem vezeti. A hírlapírók részére ez nem politika, hanem annál sokkal fonto­sabb­ kenyérkérdése. A parlamenti urak részére csak játék és szórakozás a politika, nekünk, újságíróknak azonban egy rossz sajtótörvény a kenyerünket támadja meg. Meg kell állapítanunk­­teljes tárgyila­gossággal azt is, hogy az ellenzék nem ej­tette el a sajtóvitát. Ellenkezőleg, a mi se­­kélyes parlamenti életünk éppen a javaslat tárgyalása idején produkált egy világra­­szólóan nívós vitát. A részletes tárgyaláson pedig azért nem fejthette ki az ellenzék a maga fontos mondanivalóit, mert a parla­menti őrség — jól emlékszünk —­ kivezette Andrássy Gyula grófot. De bennmaradtak a parlamentben Kenedi Géza és Kozma Andor. A két munkapárti képviselő, akik minden hiúsági alkalomnál újságíróknak nevezik magukat, éppen akkor hagyták cserben az újságírókat, mikor azok kenye­réről volt szó. endelés­szerűen készült és gyermek fehérneműik szabott ár mellett legmegbízhatóbban a Magyar Kereskedelmi Vállalatnál Miskolcz, Szécheny­­utca 4. honfiuk,­­ a közeli vasgyártelep akkortájt fiatal karmestere, meg néhány zenélni tudó barátja a megmondhatót, miképp csempész­ték ki magukat lábujjhegyen udvarunkból, panaszos tréfával mondogatván: „már az utcákat seprik!“ Érdekes volt a czigányom is. Fiatal, nagy, testes, lomhajárású alak, drappszinű ábrázattal, krumpli-orr, apró, ritkás fogak, fénylő, álmos szemhéjakkal. Dadogott és Is­tenek ajánlott, ha elköszönt, egyébként ta­nárnak nevezte és érezte magát és ebben a minőségében indusi nyugalommal mondo-hatta, hogy a kezemre üt, vagy csúfolt, ha­öcögtem a verőkkel, időközönként pedig ki­­sebb-nagyobb „vorschuss“-ért állított be, hol a nagyanyját, hol a nagynénjei egész sorát költöztetvén egy szebb hazába. Néha egyet többször is elhalatoz. De sebaj! A „tanárom“ becsületesen letanítette az igy kisinkófált pénzeket. Hát tudtam is játszani! S ilyen­kor, mikor sugaras estéken kint ülök össze­történ, egymagamban, fejem fölött a régi csillagok seregével s a vándorszellő felém hajtja az édesbús dalfoszlányokat, vissza­sír lelkem a múltba, s előtörő kedvemet fájó ráparancsolással csilltgatom. Eszembe jut kicsiny gyermekkorom, mi­kor apám saját alkotta altató dallal ringa­tott el karján; nagyobb testvéreim, a­mint tündérmesékkel csillogtatták meg szemei­met a konyhában főzés mellett; meghitt péntek esték, midőn anyám a körmagyart dalolta és én jártam, amúgy magyarosan összeverve bokáimat, örömmel lesve a titkos könyöklökdösé­seket, a­melyekkel a közönség — a család — elismeréssel adózott bokázá­­saimnak. Emlékezetembe csendül az anekuk­­nóta, melynek dallamánál anyám a lányko­rabeli hopszpolkát mutatta be nekünk apró előrefutamodásokkal és graciózus­ nekilen­dülésekkel; látom a nem sikerült házi négye­seket, a­melyek épp úgy sikerülhettek volna is, a rémtörténetek előadását vásári stilus­­ban: „A muritat (Mordthat) l­ iszt geschen im Jahre awitzenhundertzé-é-éne...“; a far­sang-esték, midőn bátyám reverendába öl­tözve, mint sánta pap bukdácsolt végig a szobán, mi pedig dőltünk szanaszét nevet­­tü­nkben; pénzkunyerálása, a mint csirke­­módra, oldalt félszemmel leste az anyám zsebkendőjéből kibontakozó hatoskákat, — szegény, ő sem kunyorál már —, keserves délutánok, mikor piciny, szortyogó orrú ci­cámat elajándékozta apám, mert mindig öl­ben szorongattam s „egyetlen boldogságomé­nak nevezgettem; tánciskolába járásom, mi­dőn a szekrény mögé bújva öltözködtem, nehogy bátyám, ki szigorlatra készülve lám­pafénynél biflálta az orvosi tudományokat,­­ meglássa az ékes szallagcsokrot, mert tet­szeni vágyás szempontjából kanyaritottam nyakam köré. Szörnyen reszeltem volna előtte. A kimondhatatlan szégyenérzet, mi­kor táncközben „a férfi“ vállára kellett keze­met rakni, első frou-frou lenyirásom, mit legelőször is Jánosnak, a nagyságos ur — háziurunk — kocsisának mertem csak meg­­mut­atni, — egy félszemü özvegynek, a ki V­as- és rézbútor. KUN LAJOS miskolczi vas- és rézbutorgyár készítménye országszerte elsőrangúnak van elismerve S minden jobb bútorüzletben kapható. Ügyilju ■ mind­en darabon látható eredeti gyári címkém I [­illi litt MISKOLCZI NAPLÓ Szerda, 1914 április 1. A kassai Ügyvédek a kormány ellen. A kamara közgyűlésén megbélye­gezték a mai kormányrendszert. Miskolcz, márcus 31. A kassai ügyvédi kamara tegnap —— amint röviden jeleztük — tartotta évi ren­des közgyűlését. Erről a nevezetes gyűlés­ről kassai tudósítónk a következőket írja: A közgyűlésen Stekker Károly elnö­költ. A napirend első és legfontosabb pont­­ja az igazságügyminiszterhez felterjesz­tendő évi jelentés megállapítása volt. A nagy gonddal szerkesztett jelentést dr. Klein Fülöp titkár terjesztette elő. A jelentés az igazság kérlelhetetlen erejével és szókimondó bátorsággal mond véleményt a gyorstalpaló törvényalkotás mai rendszeréről. A jelentésnek ez a része így hangzik: A Kamara sajnálattal tapasztalja, hogy a magyar jogfejlődés és jogalkotás mai rendszere egészségtelen. A hosszú pangás és tétlenség éveit újabban minden különösebb kényszerítő ok nélkül a lázás, cselekvés és túltermékenység időszaka vál­totta fel. A mindent átalakító törvényhozási te­vékenységet a Kamara az ország békés fejlődésére káros hatásúnak és veszélyes­nek ismeri fel s mint a nemzeti szervezet feldolgozó és áthasonlító erejével való koc­kázatos kísérletet jogos aggodalommal szemléli s a társadalmi és a jogélet min­den terén hosszú időre érezhető válságos visszahatástól és a jogbiztonság súlyos megrázkódtatásától tart. Mindezek a szempontok, nemkülönben a sietségben készült újabb törvények tech­nikájában mutatkozó feltűnő fogyatékos­ságok a Kamara kötelességévé teszik, hogy teljes szerénységgel, de hivatása tu­datában teljes határozottsággal felhívja a törvényhozás illetékes figyelmét korunk legnagyobb államférfim lángelméjének (dr. Ilercz: Ez nem Tisza!) mondására, hogy az állam olyan, mint az élő szervezet, ame­lyen kísérletezni csak legnagyobb óvatos­sággal szabad. Figyelmeztet továbbá arra, hogy egyetlen törvényt sem lehet összes hatásaiban előrelátni és kiszámítani , hogy a politikai és társadalmi tudományok ta­nulsága szerint a nagy reformoknak éppen

Next