Reggeli Hirlap, 1919. október (28. évfolyam, 182-204. szám)
1919-10-05 / 182. szám
— Megindult a bankélet Pénzváltás nagyban és kicsinyben. — Hitel nincs. — Postatakarékpénzt helyeznek el a bankokban. — Bevonják a jó szériás fehér pénzt. A miskolczi bankok a kommün okozta lenyűgözöttségből alig bírtak feltápászkodni. A valutakérdés rendezetlensége, a közönség bizalmatlansága és főleg a bankoknak a kommenbeli vesztesége nem nyújtottak elég biztosítékot arra, hogy a bankok betölthetik ismét a normális szerepüket. Mindamellett a bankok a budapesti bankok példájára és a főintézetek rendeletére szeptember 22-én újból felvették a rendes forgalmukat. Ez a forgalom egyelőre azonban csak pénzbeváltásból áll. A bankok mindegyike rendelkezik állandóan nagyobb összegű kékpénzzel, amelyet bárki kívánságára becserélnek más pénznemekre. Az Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézete a miskolczi bankok részére hetenként utalványoz ki kékpénzt. Kék aprópénzben nincs nagy nagy hiány. Ezen a héten ugyan inkább 10,000 koronás banjegyeket küldött, azonban a jövő hét folyamán ismét remélhető kisebb értékű bankjegyek küldése. A jó szériás fehér pénzt a bankok 4 százalékkal, a postatakarékpénztár jegyeit és más pénzjegyeket 10 százalékkal váltják be akármilyen tételekkel. A jó szériás fehér pénzt a bankok nem adják ki forgalomba, miután a jó szériás fehér pénz bevonására a rendelet már június 30-án megvolt, amelyet most hajtanak végre. A beszolgáltatott jó szériás fehér pénzt az Osztrák-Magyar Bank keresztül lyukasztja, azaz a forgalom számára megsemmisíti. A rész szériás fehér pénzt becseréli ugyan kék pénzre, azonban miután ezeket az Osztrák-Magyar Bank államjegyekként kezeli és felelősséget érte nem vállal, a forgalomból egyelőre nem vonja be. A március 21-ike előtti bankbetéteket a budapesti bankok kék pénzben fizetik ki. Miskolczon ez ideig még nem volt tapasztalható, hogy a közönség kivenné a betéteit. Ezzel szemben viszont a bankokban nagyon kevesen helyeznek el pénzt. Ha történnek is befizetések, ezek leginkább postapénzben történnek, miután senki sincs tájékozódva arról, hogy a valutáris viszonyok hogyan lesznek rendezve. Jelenleg természetesen nem igen adnak hitelt sem a bankok. Az átutalások is a legkisebb mértékre vannak redukálva, úgy, hogy egyegy intézetnél az utalványozások száma hetenként alig tehető százra. Az a körülmény, hogy a bankok kék pénzre kicserélik a másfajta pénzt, nagyban lecsökkentette a kávéházi zugbörzék forgalmát. Mindamellett a Grand-szállóban, a Royal- és Széchenyi-kávéházakban, bőven akadnak homályos egzisztenciájú egyének, akik nagyban spekulálnak a pénzzel. A jószériás fehér pénzt 6—8, a másfajta pénzt 14—15 százalékkal váltják be kék pénzre, tehát jóval drágábban mint a bankok. Remélhető, hogy a bankok normális forgalma ezeket a zugbörzsánereket, akik a kommün idején éppen elég vagyont harácsoltak öszsze, teljesen meg fogja fosztani keresetüktől. Beszélgetésünk során Oláh miniszter a következőket mondta az ipari munkásság elhelyezéséről, a diósgyőri vasgyár munkásainak legközelebbi sorsáról és a családjaikat érintő ellátó gondoskodásról. — Mondjuk, hogy ez időszerint 11.000 munkása van a diósgyőri vasgyárnak. Most az a legközelebbi teendőm, hogy megkérdezzem a vasgyár igazgatóságától: a rendelkezésére álló nyersanyag és gépek mellett hány embert tud foglalkoztatni a termelőmunka végzésénél. Egyúttal arra is utasítom a gyár igazgatóságát, hogy a munkáslétszám fölösleget tartsa mindig nyilván. Talán már a jövő hónapban olyan arányban fognak megindulni Budapesten és a nagyobb vidéki centrumokban a közmunkák hogy csak Budapesten legalább 100.000 dolgos munkáskézre lesz szükségünk. Itt fogjuk elsősorban alkalmazni a gyárakban feleslegessé vált munkaerőt, hogy munkaalkalomhoz jussanak. Be kell azonban látni a szakmunkásoknak azt is, hogy addig, amíg a gyárak mindenütt a régi üzemlétszám mellett dolgozhatnak, a lakatosnak meg a vasesztergályosnak nem lehet válogatni a munkaalkalomban és ha a szükség úgy kívánja, ez alatt az idő alatt el kell menni ,esetleg utat javítani is. — Én rendelettel fogom aztán biztosítani azokat a munkásokat, — sőt még a napszámosokat is — akik valamely állami vagy privátüzemnél 34 éve dolgoznak, hogy amelyik pillanatban újból fenn tudja tartani a gyár előbbeni nagy üzemét, a régi REGGELI HÍRLAP Miskolcz, 1919 október 5. Oláh Dániel Miskolcra készül Miskolcz, október 5. (A Reggeli Hírlap budapesti szerkesztőségétől.) Oláh Dániel, az ipari munkások minisztere a várban hivataloskodik, a Tárnok utca 2. szám alatt. Most még a negyedik emeleten, a, ideiglenes helyiségekben van elhelyezve a minisztérium. Sovány berendezésű szobák . . . Mindenen meglátszik, hogy csak ideiglenesen, ideig-óráig áll a mostani helyén. Oláh Dániel, mihelyst meghallja, hogy egyik miskolczi lap szerkesztője kereste fel, magyaros őszinteséggel, vendéglátó szívességgel maga jön ki a titkárja szobájába és tessékel be a legkedvesebb örömmel. Aztán szívesen, közvetlen, keresetlen egyszerűséggel válaszol a hozzá intézett kérdésekre. Elmondja, hogy Borsod megyében, a Gelej melletti Mezőnagymihályon született 1891-ben. Az édesapja aki 1901-ben halt el , gépészkovács volt Mezőnagymihályon. Kis olajmalmuk is volt. Annak a kezelését is eltanulta még gyermekkorában a miniszter. Édesanyja még ma is él a borsodmegyei Mezőkeresztesen. Iskoláinak elvégzése után Oláh Dániel Miskolczra került tanulónak Szlavkovszky Imre lakatosárú gyárába. Másfél esztendeig dolgozott itten. Akkor megsérült a balszemére. Utána három hónapig gyógykezelték odahaza Mezőnagymihályon míg meggyógyult. Mikor édesapjával ismét bejöttek Szlavkovszkyhoz, az kijelentette, hogy télre nem veszi vissza a gyereket, csak úgy, ha három hónapot utána szolgál a kikötött felszabadulási időnek. A miniszter édesapja keménykötésű alsóborsodi magyar hallani sem akart erről a feltételről. Annál kevésbbé, mert hiszen a fia Szlavkovszkynál munka közben sérült meg a szemére. A diferenciákat úgy intézték el, hogy a kis Oláh Dániel kilépett Szlavkovszkytól, felbontotta a vele kötött szerződést és a Csomós Bertalan Kis-Hunyad utcai műhelyébe lépett át, ahol egy év mulva fel is szabadult. Majd másfél esztendeig odahaza foglalatoskodott az édesapja műhelyében. 1899 szeptember 4-én az államvasutak budapesti gépgyárának a hídműrhelyében megszerezte a szükséges rajzismereteket és közel hét esztendeig mint előrajzoló dolgozott a hídépítésnél, ahonnan később átkerült a kazánépítéshez. Részt vett az Erzsébet-híd építésénél és a Margit-híd Margitszigeti szárnyának építésénél. 1905-ben a még jóformán alig 24 éves fiatalember már mint munkavezető épített és alakított át nyolc hidat a ruttkai vonalon. A kazánépítési osztálynál a Brotán-kazánok építésénél elsőbb mint szerelő vett részt, rövidesen pedig csoportvezető lett. A próbakazánok kirajzolását és megépítését is csinálta rendszeresen. Szent-Gály Gyula. Miskolcz, 1919 okt. 5. A magyar fajiságnak, a hazafias, ízig-vérig magyar érzésnek, hangulatnak és gondolkozásnak alig volt nála kifejezőbb típusa az egész városban. Népművészetben, dalköltészetben, zenében, az élet százféle vonatkozásában rajongója volt a magyar motívumoknak. A világháború az idegeit és az egészségét tette tönkre ennek a kedves, szelíd, költői lelkű embernek. A bolsevizmus pedig a még megmaradt kedélyét ásta alá, szintelenítette el. Mégis örökre emlékezetes marad a zeneirodalomban, hogy ő írta az első magyar irredenta nótát. Az 1918 november első hetében történt olasz frontkatasztrófa a front felbomlása, a fegyverletétel után Sassy Csaba megírta az első magyar irredenta nótát, a ,,Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam . . . .“ kezdetűt. Thurzó Nagy László zenésítette meg sikerrel ezt a dalt. Később azután Szent-Gály Gyula is úgy érezte, hogy a szívéből előtörő nagy nekibusulást ő sem bírja el másként, csakha kiüríti azt a sok-sok szomorú magyar érzést egy nótába. Megzenésítette hát ő is a Sassy Csaba szövegét. A vezetése alatt álló koszorús miskolczi daláregylet pedig betanulta azonnal a magyar hangulatba olyannyira hozzáfekvő, hozzásimuló, magyar bánattól záporozó dalt. . . .Aztán jött a bolsevizmus, amikor ez a nóta csak zárt ajtók mögött zenghetett fel a maga végtelen szomorúságában. Jött a Gyula estéje április 11-én ... És ekkor a daláregylet tagjai, Demeter Ernő táblabíró, elnök vezetésével estidőben nesztelen lopódzással, suhanva egymásután tűntek el az ódon zeneiskola kapualjában . . . Felsorakoztak az udvaron. Becsukták a kaput és szerenádot adtak a beteg- dalköltőmunkásokat köteles az elbocsátás sorrendjében visszafogadni minden gyár. Addig is úgy a diósgyőri, mint az ózdi gyárban a munkások és családjaik a jogaikban bent maradnak. Amit a gyárak jóléti intézményeitől mint kedvezményeket élveznek, mindazokat a kedvezményeket családjaik azalatt az idő alatt is megkapja, mig a kereső családfő a gyártól távol, másutt keresi meg a kenyerét. — Azoknak a vasgyári napszámosoknak pedig, akik földmunkások voltak és messze falukról jártak be dolgozni a diósgyőri vasgyárba, ajánlom, hogy míg a gyárak régi üzeme elkezdődhet, mint földmunkások helyezkedjenek el újra a falvakban. Földmunkásra úgyis állandóan szükség van. — A jövő vasárnap meghívásra Salgótarjánba utazom. Tervbe vettem azonban, hogy a közeli hetekben felkeresem a diósgyőri vasgyár és a borsodi szénbányák munkásságát is, hogy a helyszínen, személyesen ismerhessem meg azokat ez állapotokat, melyek a munkásjóléti gondoskodás terén kell, hogy legközelebb programmomat képezzék. Legközelebb tehát lemegyek Miskolczra is, ahol mint ipari munkástanuló annyit éheztem. Gondolja el kérem, négy krajcár volt a früstökpénzünk! Hát lehetett ebből jóllakni? ! No, de éppen azért én mindent elkövetek, hogy a jövőben az ipari munkástanoncok ne panaszkodjanak a sovány, szűk reggelire. — Addig is üdvözletemet küldöm Miskolcz város egész ipari munkásságánaknek. Mintha az egész magyarság minden fajiságát sirató panasza, Turul madár bánatos sikoltása egy jobb sorsra érdemes nép tetemrehivása jajdult volna fel a dal nótában, amikor sirató közvetlenséggel csengett fel az estében: Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam Amikor a harcot könnyezve föladtam . . Katonajfúnyámat az osztrák letépte, Amiért a két karom a határát védte . . . Így fizetett érte . . . És amikor a harmadik verszakra került a sor, amelyik szomorúan, végtelen lemondással sirja el, hogy: Országjáró szellő könnyeink felissza, De senki sem hozza a lelkünket vissza. Bús, szomorú nóta terem aztán itten. Az is úgy végződik: verje meg az isten . Verje meg az isten ! . . . . . . Zokogásba temetkeztek bele a nóta utolsó akkordjai. Sírtak, akik mondták . . . sírt akihez mondták . . . A becsukott kapuk mögött a magyar nóta feltámadását, nemzetet ébresztő, faji önérzetet nevelő, bátorságot, lelket adó hatalmát sírták vissza a dalosegylet tagjai. Szent-Gály Gyula pedig sírva sírva ölelte át Demeter Ernőt, meg a dalárda valamennyi tagját. Mintha márakkor érezte volna, hogy az lesz az ő hattyúdala. Az utolsó nóta ... A legszebb ... A legrikatóbb . . Amit a vörös ravatalon fekvő nagy tetszhalott: Magyarország fölött legigazabb érzésű szolgái: a nótában sóhajtó dalárdisták énekelnek. Igaz ember volt, mert magyar volt. Az utolsó nótájában is a haza pusztulása felett sirt nehéz gördülésű, lélekből eredő könnyeket Szent-Gály Gyula. A bolsevizmus mérgétől tetszhalálából maga életre ébredő magyarság ha hallja azt a nótát, szívesen, meleg érzésekkel gondol majd Szent-Gály Gyulára, a magyar nóták egyik leglelkesebb, legjelentékenyebb képességű muzsikusára.