Reggeli Hirlap, 1919. október (28. évfolyam, 182-204. szám)

1919-10-05 / 182. szám

— Megindult a bankélet Pénzváltás nagyban és kicsinyben. — Hitel nincs. — Posta­­takarékpénzt helyeznek el a bankokban. — Bevonják a jó szériás fehér pénzt. A m­iskolczi bankok a kommü­n okozta lenyűgözöttségből alig bír­tak feltápászkodni. A valuta­kérdés rendezetlensége, a közönség bizal­matlansága és főleg a bankoknak a kommenbeli vesztesége nem nyúj­tottak elég biztosítékot arra, hogy a bankok betölthetik ismét a nor­mális szerepüket. Mindamellett a bankok a budapesti bankok példá­jára és a főintézetek rendeletére szeptember 22-én újból felvették a rendes forgalmukat. Ez a forgalom egyelőre azonban csak pénzbeváltásból áll. A bankok mindegyike rendelkezik állandóan nagyobb összegű kékpénzzel, ame­lyet bárki kívánságára becserélnek más pénznemekre. Az Osztrák-Magyar Bank buda­pesti főintézete a miskolczi bankok részére hetenként utalványoz ki kék­pénzt. Kék aprópénzben nincs nagy nagy hiány. Ezen a héten ugyan inkább 10,000 koronás banjegyeket küldött, azonban a jövő hét folya­mán ismét remélhető kisebb értékű bankjegyek küldése. A jó szériás fehér pénzt a bankok 4 százalékkal, a postatakarékpénztár jegyeit és más pénzjegyeket 10 szá­zalékkal váltják be akármilyen té­telekkel. A jó szériás fehér pénzt a ban­kok nem adják ki forgalomba, mi­után a jó szériás fehér pénz bevo­nására a rendelet már június 30-án meg­volt, amelyet most hajtanak végre. A beszolgáltatott jó szériás fehér pénzt az Osztrák-Magyar Bank keresztül lyukasztja, azaz a forgalom számára megsemmisíti. A rész szériás fehér pénzt becse­réli ugyan kék pénzre, azonban mi­után ezeket az Osztrák-Magyar Bank államjegyekként kezeli és felelőssé­get érte nem vállal, a forgalomból egyelőre nem vonja be. A március 21-ike előtti bankbe­téteket a budapesti bankok kék pénzben fizetik ki. Miskolczon ez ideig még nem volt tapasztalható, hogy a közönség kivenné a beté­teit. Ezzel szemben viszont a ban­kokban nagyon kevesen helyeznek el pénzt. Ha történnek is befizeté­sek, ezek leginkább postapénzben történnek, miután senki sincs tájé­kozódva arról, hogy a valutáris vi­szonyok hogyan lesznek rendezve. Jelenleg természetesen nem igen adnak hitelt sem a bankok. Az át­utalások is a legkisebb mértékre vannak redukálva, úgy, hogy egy­­egy intézetnél az utalványozások száma hetenként alig tehető százra. Az a körülmény, hogy a bankok kék pénzre kicserélik a másfajta pénzt, nagyban lecsökkentette a ká­véházi zugbörzék forgalmát. Mind­amellett a Grand-szállóban, a Royal- és Széchenyi-kávé­házakban, bőven akadnak homályos egzisztenciájú egyének, akik nagyban spekulálnak a pénzzel. A jószériás fehér pénzt 6—8, a másfajta pénzt 14—15 szá­zalékkal váltják be kék pénzre, te­hát jóval drágábban mint a bankok. Remélhető, hogy a bankok nor­mális forgalma ezeket a zugbör­­zsánereket, akik a kommün idején éppen elég vagyont harácsoltak ösz­­sze, teljesen meg fogja fosztani ke­resetüktől. Beszélgetésünk során Oláh mi­niszter a következőket mondta az ipari munkásság elhelyezéséről, a diósgyőri vasgyár munkásainak leg­közelebbi sorsáról és a családjaikat érintő ellátó gondoskodásról. — Mondjuk, hogy ez időszerint 11.000 munkása van a diósgyőri vasgyárnak. Most az a legközelebbi teendőm, hogy megkérdezzem a vasgyár igazgatóságától: a rendel­kezésére álló nyersanyag és gépek mellett hány embert tud foglalkoz­tatni a termelőmunka végzésénél. Egyúttal arra is utasítom a gyár igazgatóságát, hog­y a munkáslétszám fölösleget tartsa mindig nyilván.­­ Talán már a jövő hónapban olyan arányban fognak megindulni Budapesten és a nagyobb vidéki centrumokban a közmunkák hogy csak Budapesten legalább 100.000 dolgos munkáskézre lesz szükségünk. Itt fogjuk első­sorban alkalmazni a gyárakban feleslegessé vált munka­erőt, hogy munkaalkalomhoz jus­sanak. Be kell azonban látni a szak­munkásoknak azt is, hogy addig­, amíg a gyárak mindenütt a régi üzemlétszám mellett dolgozhatnak, a lakatosnak meg a vasesztergályos­nak nem lehet válogatni a munka­­alkalomban és ha a szükség úgy kívánja, ez alatt az idő alatt el kell menni ,esetleg utat javítani is. — Én rendelettel fogom aztán biztosítani azokat a munkásokat, — sőt még a napszámosokat is — akik valamely állami vagy privátüzemnél 3­4 éve dolgoznak, hogy amelyik pillanatban újból fenn tudja tartani a gyár előbbeni nagy üzemét, a régi REGGELI HÍRLAP Miskolcz, 1919 október 5. Oláh Dániel Miskolcra készül Miskolcz, október 5. (A Reggeli Hírlap budapesti szer­kesztőségétől.) Oláh Dániel, az ipari munkások minisztere a várban hiva­­taloskodik, a Tárnok­ utca 2. szám alatt. Most még a negyedik emele­ten, a­, ideiglenes helyiségekben van elhelyezve a minisztérium. Sovány berendezésű szobák . . . Mindenen meglátszik, hogy csak ideiglenesen, ideig-óráig áll a mostani helyén. Oláh Dániel, mihelyst meghallja, hogy egyik miskolczi lap szerkesz­tője kereste fel, magyaros őszinte­séggel, vendéglátó szívességgel maga jön ki a titkárja szobájába és tes­sékel be a legkedvesebb örömmel. Aztán szívese­n, közvetlen, kere­setlen egyszerűséggel válaszol a hozzá intézett kérdésekre. Elmondja, hogy Borsod megyében, a Gelej melletti Mezőnagymihályon született 1891-ben. Az édes­apja aki 1901-ben halt el , gépész­kovács volt Mezőnagymihályon. Kis olajmalmuk is volt. Annak a keze­lését is eltanulta még gyermek­ko­rában a miniszter. Édes­anyja még ma is él a borsodmegyei Mezőke­resztesen. Iskoláinak elvégzése után Oláh Dániel Miskolczra került tanulónak Szlavkovszky Imre lakatosárú gyá­rába. Másfél esztendeig dolgozott itten. Akkor megsérült a balszemére. Utána három hónapig gyógykezel­ték odahaza Mezőnagymihályon míg meggyógyult. Mikor édesapjával is­mét bejöttek Szlavkovszkyhoz, az kijelentette, hogy télre nem veszi vissza a gyereket, csak úgy, ha három hónapot utána szolgál a ki­kötött felszabadulási időnek. A miniszter édes­apja kemény­kötésű alsóborsodi magyar hal­lani sem akart erről a feltételről. Annál kevésbbé, mert hiszen a fia Szlavkovszkynál munka közben sé­rült meg a szemére. A diferenciákat úgy intézték el, hogy a kis Oláh Dániel kilépett Szlavkovszkytól, fel­bontotta a vele kötött szerződést és a Csomós Bertalan Kis-Hunyad­ utcai műhelyébe lépett át, ahol egy év mulva fel is szabadult. Majd másfél esztendeig odahaza foglalatoskodott az édes­apja mű­helyében. 1899 szeptember 4-én az államvasutak budapesti gépgyárának a hídműrhelyében megszerezte a szük­séges rajzismereteket és közel hét esztendeig mint előrajzoló dolgozott a hídépítésnél, ahonnan később át­került a kazánépítéshez. Részt vett az Erzsébet-híd építésénél és a Mar­­git-híd Margitszigeti szárnyának épí­tésénél. 1905-ben a még jóformán alig 24 éves fiatalember már mint munkavezető épített és alakított át nyolc hidat a ruttkai vonalon.­­ A kazánépítési osztálynál a Brotán-kazánok építésénél elsőbb mint szerelő vett részt, rövidesen pedig csoportvezető lett. A próba­kazánok kirajzolását és megépítését is­­ csinálta rendszeresen. Szent-Gály Gyula. Miskolcz, 1919 okt. 5. A magyar fajiságnak, a hazafias, ízig-vérig magyar érzésnek, hangu­latnak és gondolkozásnak alig volt nála kifejezőbb típusa az egész vá­rosban. Népművészetben, dalkölté­szetben, zenében, az élet százféle vonatkozásában rajongója volt a magyar motívumoknak. A világháború az idegeit és az egészségét tette tönkre ennek a kedves, szelíd, költői lelkű ember­nek. A bolsevizmus pedig a még megmaradt kedélyét ásta alá, szin­­telenítette el. Mégis­­ örökre em­lékezetes marad a zeneirodalomban, hogy ő írta az első magyar irre­denta nótát. Az 1918 november első hetében történt olasz­ frontkatasztrófa a front felbomlása, a fegyverletétel után Sassy Csaba megírta az első magyar irredenta nótát, a ,,Nincs már nekem puskám, az olasznak ad­tam . . . .“ kezdetűt. Thurzó Nagy László zenésítette meg sikerrel ezt a dalt. Később azután Szent-Gály Gyula is úgy érezte, hogy a szívé­ből előtörő nagy nekibusulást ő sem bírja el másként, csakha kiüríti azt a sok-sok szomorú magyar érzést egy nótába. Megz­enésítette hát ő is a Sassy Csaba szövegét. A vezetése alatt álló koszorús miskolczi dalár­­egylet pedig betanulta azonnal a magyar hangulatba olyannyira hozzá­­fekvő, hozzásimuló, magyar bánattól záporozó dalt. . . .Aztán jött a bolsevizmus, ami­kor ez a nóta csak zárt ajtók mö­gött zenghetett fel a maga végtelen szomorúságában. Jött a Gyula­ estéje április 11-én ... És ekkor a dalár­­egylet tagjai, Demeter Ernő tábla­­bíró, elnök vezetésével estidőben nesztelen lopódzással, suhanva egy­másután tűntek el az ódon zeneis­kola kapualjában . . . Felsorakoztak az udvaron. Becsukták a kaput és szerenádot adtak a beteg- dalköltő­munkásokat köteles az elbocsátás sor­rendjében visszafogadni minden gyár.­­ Addig is úgy a diósgyőri, mint az ózdi gyárban a munkások és családjaik a jogaikban bent ma­radnak. Amit a gyárak jóléti intéz­ményeitől mint kedvezményeket él­veznek, mindazokat a kedvezménye­ket családjaik azalatt az idő alatt is megkapja, mig a kereső családfő a gyártól távol, másutt keresi meg a kenyerét. — Azoknak a vasgyári napszá­mosoknak pedig, akik földmunkások voltak és messze falukról jártak be dolgozni a diósgyőri vasgyárba, ajánlom, hogy m­íg a gyárak régi üzeme elkezdődhet, mint földmun­kások helyezkedjenek el újra a fal­vakban. Földmunkásra úgyis állan­dóan szükség van. — A jövő vasárnap meghívásra Salgótarjánba utazom. Tervbe vet­tem azonban, hogy a közeli hetek­ben felkeresem a diósgyőri vasgyár és a borsodi szénbányák munkás­ságát is, hogy a helyszínen, szemé­lyesen ismerhessem meg azokat ez állapotokat, melyek a munkásjóléti­ gondoskodás terén kell, hogy leg­közelebb programm­omat képezzék. Legközelebb tehát lemegyek Mis­kolczra is, ahol mint ipari munkás­tanuló annyit éheztem. Gondolja el kérem, négy krajcár volt a früstök­­pénzünk! Hát lehetett ebből jól­lakni­? ! No, de éppen azért én min­dent elkövetek, hogy a jövőben az ipari munkástanoncok ne panasz­kodjanak a sovány, szűk reggelire. — Addig is üdvözletemet kül­döm Miskolcz város egész ipari munkásságának­­­nek. Mintha az egész magyarság minden fajiságát sirató panasza, Tu­rul madár bánatos sikoltása egy jobb sorsra érdemes nép tetemrehivása jajdult volna fel a dal nótában, ami­kor sirató közvetlenséggel csengett fel az estében: Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam Amikor a harcot könnyezve föladtam . . Katonajfúnyámat az osztrák letépte, Amiért a két karom a határát védte . . . Így fizetett érte . . . És amikor a harmadik verszakra került a sor, amelyik szomorúan, végtelen lemondással sirja el, hogy: Országjáró szellő­ könnyeink felissza, De senki sem hozza a lelkünket vissza. Bús, szomorú nóta terem aztán itten. Az is úg­y végződik: verje meg az isten . Verje meg az isten ! . . . . . . Zokogásba temetkeztek bele a nóta utolsó akkordjai. Sírtak, akik mondták . . . sírt akihez mondták . . . A becsukott kapuk mögött a m­a­gyar nóta feltámadását, nemzetet éb­resztő, faji önérzetet nevelő, bátor­ságot, lelket adó hatalmát sírták vissza a dalosegylet tagjai. Szent-Gály Gyula pedig sírva sírva ölelte át Demeter Ernőt, meg a da­lárda valamennyi tagját. Mintha már­akkor érezte volna, hogy az lesz az ő hattyúdala. Az utolsó nóta ... A legszebb ... A legrikatóbb . . Amit a vörös ravatalon fekvő nagy tetsz­halott: Magyarország fölött legiga­­zabb érzésű szolgái: a nótában só­hajtó dalárdisták énekelnek. Igaz ember volt, mert magyar­ volt. Az utolsó nótájában is a haza­ pusz­tulása felett sirt nehéz gördülésű­, lélekből eredő könnyeket Szent-Gály Gyula.­­ A bolsevizmus mérgétől tetszhalálából maga életre ébredő magyarság ha hallja azt a nótát, szívesen, meleg érzésekkel gondol majd Szent-Gály Gyulára, a magyar nóták egyik leglelkesebb, legjelen­tékenyebb képességű muzsikusára.

Next