Reggeli Hirlap, 1921. május (30. évfolyam, 98-120. szám)
1921-05-01 / 98. szám
4 SGQE 5.1 HIHI, P 3. oldal Székely László Ebben a Sajó fészekben ez a név nem úgy cseng, mint a talmi érc. Fénye és melege van, mely versein keresztül jutott az olvasó szívébe. Azt hogy ünnepélyesen kiváltságos a maga egyedülvalóságában, énjében is, irodalmában is. Van benne sok a kálvinista nyakasságából, az ihletség áldozó jóságából s legtöbb : a szive húrján fölajzott magyar bizakodásból. S annál kevesebb a hányaveti fenegyerekeskedésből és abszolúte semmi az ököllel való karcolásból. Mi ez ? Szerénység, élhetetlenség, vagy az egyedüllét buskeresése? Talán elvonatkozása az egy embernek az egy nemzet fájdalmából ? .Mert hisz líráját s költeményei minden báját étfűszerezi ez : semmi se fontos, semmi más nem olyan nagy cél, mint az egyetemes magyarság célja. * A disznós horváti postaeklézsiáben azt hiszem maga a harangozó is, pap is, iájén maga a harang is. Költő, aki horizontális magasságból szemléli a dolgokat s ha megszólal, sorai zúgva bongva, viharzó erővel tépik az idők fellegét. — Balga te . . . Felhőkben járó reménykedő ! Hogyan akarsz te Arrivée lenni ezekkel a szűrös, törölyütéses, villámló versekkel ? Kinek írsz ? A politikusoknak ? Azok keveset olvasnak és csak óságot s abban is csak saját beszédüket. A kereskedőnek? Nem érdekli a fáradt embert. Annak szinház, mozi kell. A nőknek ? Írisz verseidben alig van szerelem s ha van, formája nehézveretü. Magas homloka és nagy, fekete szeme mintha pillanatra elborult v©lna. — Azt akarod mondani: alkudjam meg ? Azt akarod mondani, hogy ha az eget kutatom, a földre nézzek, ha melegségre vágyom, jégverembe bújjak? Idekéklett a Bükk s a tavasz előhozta lágy suhanásait. Néztem a szemébe. Mit rejt fölvillámlása, mit mond az ember Budapest, 1921 április hó, s mit gondol a költő? Szelíden, szóltam . . . írj kabaréverseket . . . Heti strófákat . . . kis jeleneteket . . . Apró novellát az örökös háromszögről . . . Pici drámát, vagy regényt. Könnyed mesét, gördülékeny stílust, gyerek által is érthető, szórakoztató sorokat kér a publikum. Oly nagyokat képzeltünk, hogy képzeletünkben dongott a föld lábunk alatt. Gondolom, olyan érzése volt, mintha pisztolyt nyomtam volna kezébe, hogy lőjje magát fejbe. Aztán kacagott. Mélyet, hogy szinte a hátam borzongott belé. Kezét vállamra tette: — Nos hát, te pedig megirod, hogy a trianoni határozatok a világ legigazságosabb békéjét fektették papirosra. Hogy nincs kulturáltabb nép az oláhnál s nincs barbárabb a magyarnál. Hogy minden úgy jó, ahogy van! — Ugyan! Miért, ugyan ? Mert: árulás volna, mert igaztalan volna, mert égbekiáltó hazugság volna ? Hát nézd meg a tömegek könnyed irodalmát, mi más ez.mint sorozatos vétek a művészet szentsége ellen, vétek, amelyről a pénz szaga árad, vétek, de nem abban, hogy megiródott, hanem abban, hogy e sok tollvágás között nem áldoznak időt és helyet az egyetemes magyarság ügyét serkentő, éberen tartó irodalomnak és művészetnek. Mi más volna elbusulásunkban vigasztalásunk, mint a betű. Az a betű, mely a nemesen hevített költészet tüzéből fakad és persze nem ez, amely a catnoirok költészetét érzékelteti. Azt hiszem, ekkor született meg a gondolat, hogy az Orgona megjelenjék. * Ennek a szelíd kísértésnek, hogy az Ördög álorcáját öltöttem magamra, meg volt az előzménye: tudjuk mi jól, hogy a mi nyárfánk sokkal mélyebben gyökeredzik, semmint megingathatnánk. S immár hetek óta járja kezünket búgva, viharzan sírva az orgona, teli jajjal, magyar bánatnak szörnyű vieskodásával, látjuk benne önmagunk, megfeszített nemzetünk keservét s halljuk a disznóshorváti remete lánccsörgésén át a magunk csontjainak ropogását. Mindama kínokat, melyek csak az olajfák hegyén szüledétt meg egyszer s a melyeknek mása magyar földre bo ült. Törüljétek le könnyeiteket ! Szemetek égjen, mint a Nap S világítson : — hadd lássanak ! Lássák magas röptét ,a fénynek, Kik most kicsiségbe merülnek és milliók gyászán örülnek, Testvér ! Testvér ! — az lesz az óra ! Most millió hű szív dobog a messzi éjben. S jönni fog a Virradat: Figyelj, Testvér, a kakasszóra ! Áldott legyen a szív, mely igy elibénk érzi, áldod a kéz, mely igy rá tud vezetni: Ne rójj meg, Uram, ha néha mégisfelkiáltok : A sorba állok s mellem verdesem ! Hidd el nekem : Nem fáj itt senkinek. — Senkinek sem ily keservesen ! Olvasd el e könnybelábadt kötetet s menj utána vanszteppezni, foxtrottozni, ha van erőd, hogy bele ne ájulj szörnyű zuhanásunkba. Ásd el magad a föld alá, mint vakondok, vagy dugd fejed homokba, mint a strucc. Ha le nem látod az eseményeket, hátha azok se látnak téged! Pedig itt varrnak, mint fojtogató hüllők, felkusznak az ágyadig, hogy rád fonódjanak s belereszket már a félsz idegeidbe, nem tudod felgyújtani a gyertyát, mert ha megmozdulsz, torkodon a Fiaiét. Óh, nyújtsd csak ki kezed s illeszd ujjaid az Orgonára. Olvasd: g., Áldott legyen a szív, ifrelynek tüzéből ily fáklya gyulad s a kéz, mely ezt a fáklyát sötét éjszakánkban igy ebibünk lobbantotta. Kérdezzük-e: ki vagy, a Bükk mely hatalmas sziklája vajjudott magából, patakjaink melyikének vize hordozta hátán dacos énedet, szobros fejedet, gladiátor szived miben vérteződött ennyire ? Oh, mindent tudunk s mindenekben véled minden közös baráti szerelmünk. Tisztáknak's egynek érezzük magunkat Orgonád sírjai között, te áldott, ég felé tekintő, magyar sors könyvét zenélő csodálatos messzi s mégis lelkünkben virágzó orgonás. * És nézd el nekünk, hogy a magunk tükrét benned igy fény elé tettük. Aki a Bükkből harsog széles magyar tájak felé, annak mink acélos karral vagyunk zászlóhordozói. Az orgona innen a Bükkből zugatja hangját s volna-e fül, mely e hangot meg nem értené ? Char-noir ? Kabaré ? Nem bolond ábránd a Tiéd, csak ezt lenézi s helyes, hogy nincs benned kiegyezés. Aki egy percentet enged irodalmában s művészetében, az már egész énjét elveszítette, így vannak világító, soha el nem felejthető akkordjai az Orgonának. Akik „engedményesen“ nyögnek, koncessziósan írnak, azoknak lehet sikerük könnyű, de egyszersmind könnyed és ez a siker. Mi orgonásunk, neked magyar sors jutott: vagy föl a zenitre, vagy elbukni nemzetünkkel. Damó Oszkár. MisHoks, 1931 műlus I SOK PÉNZT LUT" legfinomabb ruhaselyinek, valódi angol kosztfim-kelme, női és férfiruhaszöv-szak, batist, grenadin ,, mindennemű rőrösáruk bevásárlásánál és ne mulassza el felkeresni SUDAPESTEN (a Belvárosban) SZÖLLŐSI ás KLEIN selyem- és szövetáruházát (a Magy. Orsz. Köztisztviselők szerződ. szállítója Burzspest, IV., Hajó-u. 1 (Sütő-utca sarok.) 1910 | Május 1 én, vasárnap nyílik meig az újonnan átalakított avasi KIOSZK vendéglő s a miskolcziak kedvelt nyári szórakozói helye. Kitűnő magyar konyha, elsőrangú s tájborok, friss csapolású polgári sör. Abonensek jutányos áron elfogadtatnak. EBÉD (3 fogás) VACSORA (2 fogás) A nagy titok írta : Leteszi Kovács Béla A mindig jókedvű, friss fiú mozdulatlanul nézett velünk farkasszemet egy ideig, aztán felugrott és megrázkódott. Nevetni próbált. — Most menjetek. Sehogyse sikerült ez a mai napom. Menjetek, a mert ha itt maradtok, olyat halloltok tőlem, ami elveszi a ti jókedveteket is. Menjetek kérlek, mert amig itt vagytok, beszélnem kell és borzasztó dolgokat fogtok hallani. Hát nem rettenetes egy nap ez ? Összenéztünk. A nagybajuszú festő a vállát vonogatta. — Olyan nap, mint a többi. Nem értelek. Még tán jobb. Korzó, tennisz, mulatozás, végre itt vagyunk ebben a kedves, üde kis szobában négyen, csupa jóbarét. Vagy — a holnapi párbajod ? A fiú bosszúsan intett. — Ugyan! Hányadik, hiszen tudjátok. De borzasztó dolog történt velem, még most is ráz a hideg. Pedig olyan szépen éltem eddig, olyan drága?, édes volt eddig minden. Tenyerébe temette az arcát. — Kértelek benneteket, hogy menjetek. Még most is itt vagytok ugye? Hát itt maradtok valamennyien ? — Itt. — Eszünkben sincs itthagyni. Kis szünet után levette arcáról a tenyerét és a pezsgő után nyúlt. — Akkor beszélek. Elmondok mindent. Talán hasznotokra válik, de ezt alig hiszem. Kiürültek a pezsgőspohérkák. Néztük a szép, férfias határozottságú arcát, villogó gyémántgombjait, rövid, türelmetlen kézmozdulatait és hallgattuk Későbbi egymásra tekingetve láttuk, hogyan kerítenek hatalmukba szaval, alig lélekzettünk, a vonásaink megfeszültek. A hangja úgy csengett, mint a fátyollal takart kristályüveg. — Hat év előtt nem ismertetek, fiuk. De nem ismert senki azok közül, akik részesei a mostani életemnek. Kis városkában éldegéltem, tanultam, dolgoztam, szerelmes voltam éppen elégszer és éppen elégszer örültem a kicsi, szürke életemnek Ugy álmodozás közben sokat gondoltam gazdagságra, dicsőségre, miegymásra, ami a távoli, nagy életet teszi, de egészen reménytelenül, mint ahogy a koldus arra gondol, hogy ezer koronát talál az utcasarkon. Egyszer aztán rám kopogott a jég, megkezdődtek a tragédiák. — Miért mondjam el sorra, mi az, ami halálba keseríthet egy kisigényű lelket ? Minden sorra jött. Kellemetlen és rosszakaratú társak, hidegszivü, brutális feljebbvalók, könnyű szivü nők. Nem fontos. Teljesen elkészültem. A megszokott nélkülözések elviselésére se voltam képes tovább, a fölsebzett lelket elviselhetetlenül marták az uj, meg új csapások. — Tudjátok ti, mit jelentenek ezek a keserű, lezuhogó ütések a lelken? Tudjátok, hogy ezek az élet legnagyobb kegyét jelentik ? Nem hiszitek. Mert ti se tudjátok felhasználni, más se tudja, tízezer közül, ha egy. És én éppen ez az egy tettem, de tisztára véletlenül. — Ott kezdődik az élet szépsége, grandiozitása, amikor megunjuk, amikor el akarjuk dobni. A festő karja megmozdult az asztalon. — Majd belátják, mennyire nem üres játék ez a szavakkal. Én eljutottam odáig, mint annyi kis cseléd, akit elhagyott a bakája, annyi kisember, akinek nincs pénze a kenyérre. Én is megvettem azt a kis revolvert, megírtam a buta kis búcsúleveleket, aztán gondoltam egyet, összetéptem őket és fölemeltem a hideg csövet. Nagyon elszánt voltam és nagyon üres. A csettenést is hallottam még, aztán nem éreztem semmit. — Félóra múltán is ott ültem még, halántékomra szorított revolverrel az asztalon könyökölve. Lassan eszméltem rá, hogy nem sült el az átkozott kis szerszám. Mereven bámultam rá, elmosolyodtam és fölkeltem. De ne gondoljátok, hogy örültem a menekülésnek, mint tízezer ember közül, tán mind a tízezer megtette volna. Kidobtam a rossz töltést, leültem újra. Én csak egyszer számolok le az élettel. És újra fölemeltem a revolvert. — Ekkor vettem észre valamit, távoli, sugárzó szemét a nagy titoknak. Különös büszkeség, valami energikus édes hatalmi érzés volt a szívemben, az élet megvetése, ami a tudat alatt meg van minden öngyilkosban. Pillanatnyi tétovázás után eldobtam a fegyvert, fölugrottam és kivágtam az ablakszárnyakat. Abban a pillanatban éreztem, hogy az enyém a világ. — Megtörtént, gondoltam. Most halott vagyok. Mi rossz történhetik a halottal ? Mi fájhat a halottnak ? Micsoda veszedelmek fenyegethetik? Mi a kockáztató