Reggeli Hirlap, 1923. november (32. évfolyam, 248-272. szám)

1923-11-01 / 248. szám

REGGELI HIBLA? A kormányzó pertörlést rendelt el Károlyi perében? A Reggeli Hírlap budapesti szerkesztősége je­lenti telefonon . Az októberi forradalom évfordulója alkalmá­ból szerdán este politikai vacsorát rendeztek a R­íz szálló fehértermében. Az összejövetelen jelen voltak mindazok az itthon tartózkodó férfiak, akik az októberi eseményekben jelentékeny sze­repet játszottak. A megjelentek közt voltak Batthyány Tivadar, Vámbéry Rusztem, Nagy Er­ő, Buta Barna, Fass János, Veér Imre, Nagy Vice, Farkas Istvá , Pikter Emil, Kéthly Anna és Jászi Oszkár édesanyja. Az első felszólaló Nagy Vi­ce volt belügy Ivan Toziel, m a jelen­legi putriival Helyzettel foglalkozva hangozhatta, hogy Magyarországnak újból vissza kell térni a demokráciára. Ismer­tette az októberi forradalom vívmányait, végül ö­szetartásra és együttműködésre szólította fel az eszme híveit. Na­gy Vince beszéde után per­cekig hangzott fel a taps és a megjelentek lelki­ éljenzésben részesítették Károlyi Mihályt. Azután B­ithydny Ti­vadar szólalt fel, 1918 ban, úgymond, nem mi csináltuk a forradalmat, hanem azok, akik a részekkel teljes politikát inaugurál­ták és akik arra törekedtek, hogy Magyarorszá­got a demokráciától elzárják. A belpolitikai hely­zettel foglalkozva megállapította, hogy Bethlen semmi esetre sem vonhatja ki magát a felelősség alól, mert a történelem ítélőszéke előtt felelős­séggel tartozik cselekedeteiért. Természetesnek találja, hogy a jelenlegi kormányférfiak mente­getőznek, de ez azért történik, mert maguk is érzik, hogy végefelé közeledik uralmuk. Farkas Isván szociáldemokrata képviselő h­angsúlyozta, hogy a forradalmat nem egy na­pot­ csinálták, hanem évtizedek politikai és gaz­dasági baklövései hozták létre. Bethlen miniszter­elnök tiltakozott Benes ama kijelentése ellen, aki Magyarország számára demokráciát követel. K jelen­em, hogy mi nem azért küzdünk a de­mokráciáért, mert ezt Benes akarja, hanem azért, mert tudjuk, hogy Magyarországot egyedül csak az igazi és becsületes demokrácia mentheti meg. Ami pedig az emigrációt illeti, a miniszterelnök ismét jónak látta azt mondani, hogy az emigránsok ügyében a független ma­gyar bíróság ítélkezik. Erre nézve csak azt mond­juk : állítsák vissza az esküdtszéket és akkor az emigránsok minden bizonnyal a bíróság elé állanak. Veér Im­re általános meglepetés és helyeslés közben kijelentette, hogy bizalmas és biztos értesülést kapott arról, hogy a kormányzó a Károlyi Mihály elleni hazaárulási perben per­­törlést rendelt el. Amikor Veér ezt a kijelentést tette, a meg se estek hangosan és hosszasan éljenezték Hagy Vi­er és Búza Barcs volt minisztereket, Károlyi Mihály védőit és magát Károlyi Mihályt is. Majd Nagy Ernő emelkedett szólásra, aki azokról emlékezett­­meg, akik távol vannak és nem vehetnek részt a mai politikai életben. A vacsora a késő éjjeli órákban emelkedett hangulatban ért véget. Nagy Emil visszavonta lemondását Bessenyei Z­oó nemzetgyűlési képviselő levelet intézett Nagy E­m­il igazságügyminiszterhez, amelyet Urbanics Kálmán juttatott el hozzája. Bessenyey Zénó levelében előadta, hogy ő félre­értette a miniszter tréfán fejbóliítását és kérte, hogy vonja vissza lemondását. Az igazságügy­­miniszter erre a félhivatalos kőnyomatos alján hosszabb nyilatkozatot tett, amelyben újból hang­súlyozza, hogy nem ért egyet a kormány pénz­ügyi és gazdasági politikájával. E­ladta, hogy a miniszterelnökkel folytatott tanácskozásai során az utóbbi kijelentette, hogy lemondását semmi körülmények között sem fogadja el, ennek kö­vetkeztében, valamint Bessenyey Z­só levelének hatása alatt visszavonta lemondását. Tisza István emlkezete Budapestről jelentik, Ö éve, hogy Tisza Ist­vánt go­jo­ztövő kezek meggyilkolták. Azóta esz­méi egyre nagyobb tért hódítanak és ellenfelei közül is sokan Tiszának adnak igazat. A nagy államférfin emlékének szerdán este áldoztak a Tisza lo­ván Kör dísztermében, ahol a politikai és társadalmi élet kiválóságai jelentek meg, közöttük Bethlen István gróf miniszterelnök és Ri­sovszky Iván belügyminiszter is. Az ü­nne­pélyt Jerzeviczy Albert nyitot­a meg, aki mű­­vészies beszédben méltatta Tisza érdemeit. — U­ána Kozma Andor szavalta el Bárd Mik­ós »Tisza“ című versét, majd Ravasz László refor­mátus püspök mondott ünnepi beszédet. Beszéde végén alig volt száraz szem a teremben, min­denki siratta a nagy magyar államférfiat. No­ember 20-ika előtt nem ül össze a Ház A képviselőház összehívására, mint jól infor­mált helyről értesülünk, november 20 ig nem ke­rül a sor, mert a népszövetségi kiküldöttekkel folyó tárgyalások eddig nem érnek véget. A lik­aidációs tárgyalások, amelyek osztrák és magyar részről Budapesten folytak, szerdán dél­ben befejeződtek és az osztrák megbízottak már visszautaztak Bécsbe. Úgy tudjuk, a két állás­pont között lényeges közeledés történt és min­den remény meg van a megegyezésre. A cseh delegátusokkal szerdán tovább foly­tatták a tárgyalásokat és múzeumügyeket be­széltek meg. A megegyezésnek, mint értesülünk, egyelőre nagy nehézségei vannak. Ja­n-i nagy örömében jó reggelit adott Ma­­darné elé. Forró kávét puha kenyérrel. Még szalonna is akadt hamarjában. — Bizony! - vélekedett teli szájjal Ma­dárné, meg kell fogni a dolgod mert Fürtösék már igen kapakolnak, hogy hát üvék lesz minden. Junis nagyban fogadkozott, hogy nem engedi, Bi csan sok pénzről van szó. Sokat ér az ame­rikai bankó, elárvult magyar pénzre váltva Mit­or egyedül maradt az urával, tanakodni kezdtek, hogy mit is fognak venni azon a temér­dek pénzen. — Házat veszü­­nk, még­pedig emeleteset! — c­atto,ott Julis. Peter szelíden vezette utána. — Sok a baj, a teher a házon! Inkább tán egy kis fődet! Akibe megterem minden ! Krumpli, bab, zöldség, egy kis gyümölcs is, megdolgoz­zuk magunk ! É­s majd vasárnaponként ütnék, O’Zt... — Maga ledolgozná az egész életit... Egye­bet se tud, csak dolgozni, robotolni, a míg megszakad... De nem úgy van a! É­j, ha már pénzem van, hát m­assan akarok élni! — pattogott Julis egyre. Alig lehetett ráismerni, úgy kifor­gatta valójából a pénznek még csak a híre is. Péter megkockáztatta még egyszer a jó szót : — Ne elégedetlenkedjünk Juliskám ... De most már fölzuhogott az asszonyból a harag: — Persze, az ilyen tutyi-mutyi ember, mint maga, az képes véna eldobni magától a sze­­rrezetét... Pitér ijedten kapkodott Ju is felé. Úgy érezte, mintha eresztékek, gerendák ropogtak voln­a a boldogsága szilárdnak hitt épülete alatt és ő gyönge karjával belekapaszkodna ebbe az össze­omlásba, hogy amit még lehet, megmentsen. De az asszonyból most már föltartóztathatat­lanul áradt a szó: — Persze, az ilyen senki, mint maga, akit a füldrül szedtek föl . . . — Jun­s! — ordított föl Péterből a kétségbe­esés. Az ő szeméből is sötét harag villámlott, Ja­i­ban megállította a szót, még sohasem látta ilyennek az emberét. Péter lehajtotta a fejét és csüggedt, csöndes lépőkkel ment ki a házból. Sokáig kódorgott az utcákon, megállt egy kis kopott, barnaajtajú korcsma előtt. Odabenn reked: ének, harmonika szó. Kinyitotta az ajtót, a füst nem tiport a mel­lének. Nem bánta. Könnybecsorduló szemmel ült le az egyik kerek, zöld asztalhoz és egy ital bort kért. A lakásban úgy járkáltak egymás mellett, mint két idegen. Julis szótlanul tette az ura elé az ebédet, a vacsorát. Az ember szótlanul ette meg. Julis már elhíresztelte az egész házban, hogy ők gazdagok lesznek. Most már megbánta, hogy az ura csöndes, józan természetét hara­gosra fordította. Milyen jó volna az eljövendő gazdagság álmait kettesben szövögetni. Néha félszemmel az ember felé sandított. Tőle várta, hogy fel­melegedj­ék. C­s­ak egyszer szólalna meg, a többi már jönne magától. Egy napon megjött a hivatalos írás. Bédi Ju­la, férjezett Asztragán Petemét értesítik benne, hogy az Amerikában elhalálozott Fürtös József vagyontalanul hunyt el. Ami bútora, ruhája volt, azt­­pár száz dollárnyi adóssága fejében hitelezői kapták meg. Ju is kezéből kihultott az írás. Mikor délben hazajött Peter a gyárból, odatolta az ura elé, csak úgy észrevétlenül a hivatalos írást. Péter­nek már leült a harag a szíve aljára. Dzs még meg volt. Nem lehetett azt onnan egykönnyen kikergetni. Az asszony kiült az udvarra, az ajtó elé. Csöndes szavú tavaszi este volt megint. Az­­ öreg eperfa lombjait beezüstözte a hold. Péter odabenn a pipáját szívta csöndeden az öreg katonaládán. Nona az asztal felé sandított. Mi lehet az az irán ? Eh, semmi köze hozzá ?­­ Mit törődik ő vele! Bizonyára arról az átkozott­­ pénzről van benne szó... Mégis csak megnézi, ! Előbb ki figyel, nem mozdul e meg odakünn az asszony. Jalis csöndesen kuporodik a sámlin. Peter odasurran az asztalhoz, fejebb csavarja a lámpahetet, a szeme mohón tétovázik rá a so­rokra... A szívében édes, meleg öröm mozdul meg. Kibotorkál csöndesen a szobából. Oda­künn egy darabig nekitámaszkodik az ajtófás fának, azután leül ő is a sámlira. Egy csöpp ■ hej még akad a szélin. A fa is keze ott pihen­­ az asszony ölében. Mikor a hold egy pillanatra­­ elbuvik a felhők mögé, Peter az asszony keze után nyúl úgy, mi­t azon az első, szép tavaszi estén. — Ju­is! —* szólal meg Peter csöndes meg*­bocsátón. — Peter! — mondja Juis és a feje szerel­­me­sen hull az ember mellére. * * * 3. oldal Csütörtök, 1923 november 1 Kegyelet helyett fosztogatják a temetőket Akik a sírból is gondoskodnak hozzátartozójukról — Dísztelen lesz a halottak napja — Méregdrága a koszorú és a virág E zony nagyot fordult körülöttü­nk a világ . ..­­ A régi bánatok és szomorúságok elillantak és az elejtett könnyek lassú sorban felszáradostak, hogy nyomokban kisarjadt új fájdalmak és új szenvedések felett keseregjünk. Kegyetlen az élet. A nagy nagy szegénység, a gyűlölködés megváltoztatja a temető képét is. Lászólag a régiben maradt itt minden. De mégis úgy, de úgy megváltozott . . . olyan más­milyen lett ! A valamikor gondozott sírok hantjai besüp­pedtek és a körülöttük felburjánzott gyom nye­setlen vadhajtásai térdigérői. A kedves halot­taknak kijáró virág úgyszólván teljesen eltű­t. Csak itt ott tűnik szembe egy egy fehér krizan­­témum­. A lombos fákat még a múlt télen ki­vágták. A hófehér lócák megbámulták, meg­feketedtek, összetöredeztek. A hatalmas művészi márványoszlopok mellett már csak apró kőke­resztek, ügyetlen fatákolmányok és szű­kreszabott márványlap­­csták jelzik egy-egy elköltözött földi otthonát. A kripták falai lekopogtak és a ken­éseket is alaposan elnyűtte az idő. Délután 4 óra. Az őszi nap bágyadt sugárral búcsúzik. A sirkant teljesen néptelen. Leülepe­dett mély csend fekszik a halottak birodalmára. Megindulok embert keresni. Nagysokára akadok csak egyre. R­áismerek. Pedig nagyon régen láttam és nagyon megöregedett azóta a temető őre. Éppen egy sír körül szorgoskodott. Beszélgetni kezdünk a temetőről. Eleinte van­tatottan. Hébe korban bök ki egy-egy szót. Majd mikor látja, hogy szívemen fekszik a temető sorsa, megoldódik a nyelve, nekimelegszik a be­szédnek és nagy bőbeszédűséggel siránkozik a temető nyomora felett. Sokat beszél és napsü­tötte becsületes arca sokszor a könnyekig rá gyűlt és úgy beszélt a temető bajáról, mintha saját szerencsétlenségét róná fel. — Hej, rossz világ jár reánk. Megkoptunk, meghasonulnak. Kiveszett belőlünk minden jó. Csak haragudni tudnak már mi egymásra, de még a halottainkra is Idegenek lettek odabent a rokonok (itt megvetően a város felé bökött a hüvelykujjával) itt pedig a halottakra reá se néz senki. Az emberek alig alig jönnek ide. Kiveszett belőlük a szeretet. N­e gondoztatják a sírokat. E felejtkeznek a kripták rendbehozá­sáról és esztendők óta nem állítanak fel új sír­köveket, hanem apró kis micsodákkal díszítik a Bírókat.­­ A virágokat, ami kevés kikerül, reggelre a tolvaj ellopják. Az összetört lócák darabjai szintén tolvajkezekbe kerülnek és a kidalt már

Next