Reggeli Hirlap, 1923. november (32. évfolyam, 248-272. szám)
1923-11-01 / 248. szám
REGGELI HIBLA? A kormányzó pertörlést rendelt el Károlyi perében? A Reggeli Hírlap budapesti szerkesztősége jelenti telefonon . Az októberi forradalom évfordulója alkalmából szerdán este politikai vacsorát rendeztek a Ríz szálló fehértermében. Az összejövetelen jelen voltak mindazok az itthon tartózkodó férfiak, akik az októberi eseményekben jelentékeny szerepet játszottak. A megjelentek közt voltak Batthyány Tivadar, Vámbéry Rusztem, Nagy Erő, Buta Barna, Fass János, Veér Imre, Nagy Vice, Farkas Istvá , Pikter Emil, Kéthly Anna és Jászi Oszkár édesanyja. Az első felszólaló Nagy Vice volt belügy Ivan Toziel, m a jelenlegi putriival Helyzettel foglalkozva hangozhatta, hogy Magyarországnak újból vissza kell térni a demokráciára. Ismertette az októberi forradalom vívmányait, végül öszetartásra és együttműködésre szólította fel az eszme híveit. Nagy Vince beszéde után percekig hangzott fel a taps és a megjelentek lelki éljenzésben részesítették Károlyi Mihályt. Azután Bithydny Tivadar szólalt fel, 1918 ban, úgymond, nem mi csináltuk a forradalmat, hanem azok, akik a részekkel teljes politikát inaugurálták és akik arra törekedtek, hogy Magyarországot a demokráciától elzárják. A belpolitikai helyzettel foglalkozva megállapította, hogy Bethlen semmi esetre sem vonhatja ki magát a felelősség alól, mert a történelem ítélőszéke előtt felelősséggel tartozik cselekedeteiért. Természetesnek találja, hogy a jelenlegi kormányférfiak mentegetőznek, de ez azért történik, mert maguk is érzik, hogy végefelé közeledik uralmuk. Farkas Isván szociáldemokrata képviselő hangsúlyozta, hogy a forradalmat nem egy napot csinálták, hanem évtizedek politikai és gazdasági baklövései hozták létre. Bethlen miniszterelnök tiltakozott Benes ama kijelentése ellen, aki Magyarország számára demokráciát követel. K jelenem, hogy mi nem azért küzdünk a demokráciáért, mert ezt Benes akarja, hanem azért, mert tudjuk, hogy Magyarországot egyedül csak az igazi és becsületes demokrácia mentheti meg. Ami pedig az emigrációt illeti, a miniszterelnök ismét jónak látta azt mondani, hogy az emigránsok ügyében a független magyar bíróság ítélkezik. Erre nézve csak azt mondjuk : állítsák vissza az esküdtszéket és akkor az emigránsok minden bizonnyal a bíróság elé állanak. Veér Imre általános meglepetés és helyeslés közben kijelentette, hogy bizalmas és biztos értesülést kapott arról, hogy a kormányzó a Károlyi Mihály elleni hazaárulási perben pertörlést rendelt el. Amikor Veér ezt a kijelentést tette, a meg se estek hangosan és hosszasan éljenezték Hagy Vier és Búza Barcs volt minisztereket, Károlyi Mihály védőit és magát Károlyi Mihályt is. Majd Nagy Ernő emelkedett szólásra, aki azokról emlékezettmeg, akik távol vannak és nem vehetnek részt a mai politikai életben. A vacsora a késő éjjeli órákban emelkedett hangulatban ért véget. Nagy Emil visszavonta lemondását Bessenyei Zoó nemzetgyűlési képviselő levelet intézett Nagy Emil igazságügyminiszterhez, amelyet Urbanics Kálmán juttatott el hozzája. Bessenyey Zénó levelében előadta, hogy ő félreértette a miniszter tréfán fejbóliítását és kérte, hogy vonja vissza lemondását. Az igazságügyminiszter erre a félhivatalos kőnyomatos alján hosszabb nyilatkozatot tett, amelyben újból hangsúlyozza, hogy nem ért egyet a kormány pénzügyi és gazdasági politikájával. Eladta, hogy a miniszterelnökkel folytatott tanácskozásai során az utóbbi kijelentette, hogy lemondását semmi körülmények között sem fogadja el, ennek következtében, valamint Bessenyey Zsó levelének hatása alatt visszavonta lemondását. Tisza István emlkezete Budapestről jelentik, Ö éve, hogy Tisza Istvánt gojoztövő kezek meggyilkolták. Azóta eszméi egyre nagyobb tért hódítanak és ellenfelei közül is sokan Tiszának adnak igazat. A nagy államférfin emlékének szerdán este áldoztak a Tisza lován Kör dísztermében, ahol a politikai és társadalmi élet kiválóságai jelentek meg, közöttük Bethlen István gróf miniszterelnök és Risovszky Iván belügyminiszter is. Az ünnepélyt Jerzeviczy Albert nyitota meg, aki művészies beszédben méltatta Tisza érdemeit. — Uána Kozma Andor szavalta el Bárd Mikós »Tisza“ című versét, majd Ravasz László református püspök mondott ünnepi beszédet. Beszéde végén alig volt száraz szem a teremben, mindenki siratta a nagy magyar államférfiat. Noember 20-ika előtt nem ül össze a Ház A képviselőház összehívására, mint jól informált helyről értesülünk, november 20 ig nem kerül a sor, mert a népszövetségi kiküldöttekkel folyó tárgyalások eddig nem érnek véget. A likaidációs tárgyalások, amelyek osztrák és magyar részről Budapesten folytak, szerdán délben befejeződtek és az osztrák megbízottak már visszautaztak Bécsbe. Úgy tudjuk, a két álláspont között lényeges közeledés történt és minden remény meg van a megegyezésre. A cseh delegátusokkal szerdán tovább folytatták a tárgyalásokat és múzeumügyeket beszéltek meg. A megegyezésnek, mint értesülünk, egyelőre nagy nehézségei vannak. Jan-i nagy örömében jó reggelit adott Madarné elé. Forró kávét puha kenyérrel. Még szalonna is akadt hamarjában. — Bizony! - vélekedett teli szájjal Madárné, meg kell fogni a dolgod mert Fürtösék már igen kapakolnak, hogy hát üvék lesz minden. Junis nagyban fogadkozott, hogy nem engedi, Bi csan sok pénzről van szó. Sokat ér az amerikai bankó, elárvult magyar pénzre váltva Mitor egyedül maradt az urával, tanakodni kezdtek, hogy mit is fognak venni azon a temérdek pénzen. — Házat veszünk, mégpedig emeleteset! — catto,ott Julis. Peter szelíden vezette utána. — Sok a baj, a teher a házon! Inkább tán egy kis fődet! Akibe megterem minden ! Krumpli, bab, zöldség, egy kis gyümölcs is, megdolgozzuk magunk ! És majd vasárnaponként ütnék, O’Zt... — Maga ledolgozná az egész életit... Egyebet se tud, csak dolgozni, robotolni, a míg megszakad... De nem úgy van a! Éj, ha már pénzem van, hát massan akarok élni! — pattogott Julis egyre. Alig lehetett ráismerni, úgy kiforgatta valójából a pénznek még csak a híre is. Péter megkockáztatta még egyszer a jó szót : — Ne elégedetlenkedjünk Juliskám ... De most már fölzuhogott az asszonyból a harag: — Persze, az ilyen tutyi-mutyi ember, mint maga, az képes véna eldobni magától a szerrezetét... Pitér ijedten kapkodott Ju is felé. Úgy érezte, mintha eresztékek, gerendák ropogtak volna a boldogsága szilárdnak hitt épülete alatt és ő gyönge karjával belekapaszkodna ebbe az összeomlásba, hogy amit még lehet, megmentsen. De az asszonyból most már föltartóztathatatlanul áradt a szó: — Persze, az ilyen senki, mint maga, akit a füldrül szedtek föl . . . — Juns! — ordított föl Péterből a kétségbeesés. Az ő szeméből is sötét harag villámlott, Jaiban megállította a szót, még sohasem látta ilyennek az emberét. Péter lehajtotta a fejét és csüggedt, csöndes lépőkkel ment ki a házból. Sokáig kódorgott az utcákon, megállt egy kis kopott, barnaajtajú korcsma előtt. Odabenn reked: ének, harmonika szó. Kinyitotta az ajtót, a füst nem tiport a mellének. Nem bánta. Könnybecsorduló szemmel ült le az egyik kerek, zöld asztalhoz és egy ital bort kért. A lakásban úgy járkáltak egymás mellett, mint két idegen. Julis szótlanul tette az ura elé az ebédet, a vacsorát. Az ember szótlanul ette meg. Julis már elhíresztelte az egész házban, hogy ők gazdagok lesznek. Most már megbánta, hogy az ura csöndes, józan természetét haragosra fordította. Milyen jó volna az eljövendő gazdagság álmait kettesben szövögetni. Néha félszemmel az ember felé sandított. Tőle várta, hogy felmelegedjék. Csak egyszer szólalna meg, a többi már jönne magától. Egy napon megjött a hivatalos írás. Bédi Jula, férjezett Asztragán Petemét értesítik benne, hogy az Amerikában elhalálozott Fürtös József vagyontalanul hunyt el. Ami bútora, ruhája volt, aztpár száz dollárnyi adóssága fejében hitelezői kapták meg. Ju is kezéből kihultott az írás. Mikor délben hazajött Peter a gyárból, odatolta az ura elé, csak úgy észrevétlenül a hivatalos írást. Péternek már leült a harag a szíve aljára. Dzs még meg volt. Nem lehetett azt onnan egykönnyen kikergetni. Az asszony kiült az udvarra, az ajtó elé. Csöndes szavú tavaszi este volt megint. Az öreg eperfa lombjait beezüstözte a hold. Péter odabenn a pipáját szívta csöndeden az öreg katonaládán. Nona az asztal felé sandított. Mi lehet az az irán ? Eh, semmi köze hozzá ? Mit törődik ő vele! Bizonyára arról az átkozott pénzről van benne szó... Mégis csak megnézi, ! Előbb ki figyel, nem mozdul e meg odakünn az asszony. Jalis csöndesen kuporodik a sámlin. Peter odasurran az asztalhoz, fejebb csavarja a lámpahetet, a szeme mohón tétovázik rá a sorokra... A szívében édes, meleg öröm mozdul meg. Kibotorkál csöndesen a szobából. Odakünn egy darabig nekitámaszkodik az ajtófás fának, azután leül ő is a sámlira. Egy csöpp ■ hej még akad a szélin. A fa is keze ott pihen az asszony ölében. Mikor a hold egy pillanatra elbuvik a felhők mögé, Peter az asszony keze után nyúl úgy, mit azon az első, szép tavaszi estén. — Juis! —* szólal meg Peter csöndes meg*bocsátón. — Peter! — mondja Juis és a feje szerelmesen hull az ember mellére. * * * 3. oldal Csütörtök, 1923 november 1 Kegyelet helyett fosztogatják a temetőket Akik a sírból is gondoskodnak hozzátartozójukról — Dísztelen lesz a halottak napja — Méregdrága a koszorú és a virág E zony nagyot fordult körülöttünk a világ . .. A régi bánatok és szomorúságok elillantak és az elejtett könnyek lassú sorban felszáradostak, hogy nyomokban kisarjadt új fájdalmak és új szenvedések felett keseregjünk. Kegyetlen az élet. A nagy nagy szegénység, a gyűlölködés megváltoztatja a temető képét is. Lászólag a régiben maradt itt minden. De mégis úgy, de úgy megváltozott . . . olyan másmilyen lett ! A valamikor gondozott sírok hantjai besüppedtek és a körülöttük felburjánzott gyom nyesetlen vadhajtásai térdigérői. A kedves halottaknak kijáró virág úgyszólván teljesen eltűt. Csak itt ott tűnik szembe egy egy fehér krizantémum. A lombos fákat még a múlt télen kivágták. A hófehér lócák megbámulták, megfeketedtek, összetöredeztek. A hatalmas művészi márványoszlopok mellett már csak apró kőkeresztek, ügyetlen fatákolmányok és szűkreszabott márványlapcsták jelzik egy-egy elköltözött földi otthonát. A kripták falai lekopogtak és a kenéseket is alaposan elnyűtte az idő. Délután 4 óra. Az őszi nap bágyadt sugárral búcsúzik. A sirkant teljesen néptelen. Leülepedett mély csend fekszik a halottak birodalmára. Megindulok embert keresni. Nagysokára akadok csak egyre. Ráismerek. Pedig nagyon régen láttam és nagyon megöregedett azóta a temető őre. Éppen egy sír körül szorgoskodott. Beszélgetni kezdünk a temetőről. Eleinte vantatottan. Hébe korban bök ki egy-egy szót. Majd mikor látja, hogy szívemen fekszik a temető sorsa, megoldódik a nyelve, nekimelegszik a beszédnek és nagy bőbeszédűséggel siránkozik a temető nyomora felett. Sokat beszél és napsütötte becsületes arca sokszor a könnyekig rá gyűlt és úgy beszélt a temető bajáról, mintha saját szerencsétlenségét róná fel. — Hej, rossz világ jár reánk. Megkoptunk, meghasonulnak. Kiveszett belőlünk minden jó. Csak haragudni tudnak már mi egymásra, de még a halottainkra is Idegenek lettek odabent a rokonok (itt megvetően a város felé bökött a hüvelykujjával) itt pedig a halottakra reá se néz senki. Az emberek alig alig jönnek ide. Kiveszett belőlük a szeretet. Ne gondoztatják a sírokat. E felejtkeznek a kripták rendbehozásáról és esztendők óta nem állítanak fel új sírköveket, hanem apró kis micsodákkal díszítik a Bírókat. A virágokat, ami kevés kikerül, reggelre a tolvaj ellopják. Az összetört lócák darabjai szintén tolvajkezekbe kerülnek és a kidalt már