Reggeli Hirlap, 1929. február (38. évfolyam, 27-49. szám)

1929-02-13 / 36. szám

^ 1»29 II. 13. Vincent van Gogh Egy ismert budapesti könyvkiadó cég most rendezi sajtó alá a hírne­ves németalföldi festő és rajzolómű­­vész leveleit. Ezek az írások lehetővé teszik a mester életrajzának pontos meg­szerkesztését, mert olyan tények­ről is tudomást adnak, melyeket a levelek nélkül utólag bajosan le­hetne megállapítani. Vincent Van Gogh ugyanis egyike volt az embe­riség leginkább félreismert nagy alakjának, ki amig csak élt, súlyos szenvedéseken, nélkülözéseken ment keresztül, úgy,­horry végül i­s belefá­radt rettentő küzdelmeibe s alig is ismerve s még kevésbé elismerve, önkezével vetett véget élet­ének. Néhány évvel ezelőtt jelent meg a müncheni Piper und Co kiadásá­ban Meier Gräfétól a szöveg túl­­nyomó részében hiteles életrajza, mely minden objektíven gondolko­zó ember számára egyet jelent va­lamely tragikus élmény átélésével. A nemrég elhunyt nagy esztéti­kus és kritikus, Brandes György a szerencsétlen festőművész élet­rajzát olvasva, így kiáltott fel. ..Vincent van Gogh életének tör­ténete felháborodást, de egyszers­mind keserves szégyenérzést éb­reszt föl bennem. Felháborodást, mely az ismeretlen Végzet szörnyű hatalmai ellen lázít, melyek néma és félelmetes katasztrófát zúdítanak a fel nem ismert zsenikre és szé­­gyent, égető gyalázatot, hogy mi látó és halló emberek nem tudták értékelni és becsülni a géniuszt, mely köztünk született.“ E szenvedélyes megjegyzést köny­­nyű­ megérteni, ha meggondoljuk, hogy Gogh egész életén keresztül nélkülözött, hosszú időn keresztül nem tudta megszerezni a legszüksé­gesebbeket és közben egyre-másra festette azokat a képeket, melyek mindegyikéért vagyont fizetnek máma s melyeket tőle még ingyen, ajándékban sem fogadtak el. Alig négy hónappal ezelőtt zajlott le Newyorkban egy aukció, melyen Vincent van Gogh egyik, nem is a legjobb képéért 17000 dollárt fizet­tek. Oly összeget, mely a szeren­csétlen festőt egész életére gazdag emberré tehette volna. Ezért mondja Chesterton, hogy valami szörnyű igazságtalanság van abban, ha utólag élvezzük azo­kat a mesterműveket, melyek fájda­lom és kínok között születnek meg. De a legfontosabb következtetés, melyet az utókornak a Vincent van Gogh és hasonló sorsú művészek életéből le kellene vonni, segítséget jelentene a kultúra számára és megmentene minden veszendő szép­séget. Bethovennek volt egy olyan ide­je, amikor nem tudott kimenni az utcára, mert rongyos volt a cipője. Pedig akkor már megírta leghatal­masabb műveit. Schubert egész életén keresztül nyomorgott és halálig sem sikerült magának biztos egzisztenciát te­remteni. • Wagner Richard­­érveken­­ke­resztü­l nem tudta zeneműveit előadatni. Ő azonban végül mégis csak révbe jutott és elérte a dicsőség és jólét legmagasabb csúcsait. Carlyle is kilenc évig kilincselte végig a ki­adókat, amíg a híres Sartor Resar­­tusát el tudta fogadtatni. Egész lexikont lehetne összeállí­tani a fel nem ismert művészek és tudósok névsorából, kiken ha még idejében segítenek, ki tudja meny­nyivel tudták volna még növelni a világnak egyébként nem­ sok és nem túl nem jelentős szépségét. Vannak ugyan álfilozófusok, kik azt állítják, hogy a szegénység vagy a nyomor nagyobb indító erő, mint a gondtalan jólét. Ennek a szofiz­­mána­k a tarth­atat­lanságát­­ azon­ban kritikusok éppen úgy, mint az érdekeltek és pszichológusok meg­­cáfolhatatlanul kimutatták. Vincent van Gogh kétségenkívül azért rajzolt és festett, mert zsenije kényszeríttette az alkotásra. De az éhség és fázás nemcsak nem nö­velték érzékeinek felfogó és meg­jelenítő erejét, hanem ellenkezőleg, korlátozták azt. Hogy szű­kölködése dacára is remekműveket alkotott, lángeszének a bizonyítéka, mely azonban még szélesebb területen és még termékenyebben dolgozott vol­na, ha idegölését a gondok nem ter­helik meg annyira, hogy végül is az őrültek házába kellett internálni, honnan azután egy kétségbeesett megvilágosodásában az önkéntes halálba menekült. Katonaiérti koromban volt nekem egy lovam is. A Maci. Testi szép­sége nem volt kielégítő, de roppant jámbor jellemű volt. Valamikor a tüzéreiknél szolgált. Az ágyú szótól se iftért. De ha egy papirosdarabot, Vagy száraz falevelet sodort eb­be a szél, ráikkor ugyancsak ébren kel­lett a nyeregben ülni, különben saikkbeli lóugrás szerint védekez­vén, valósággal kirepült a lovasa alól, ha ugyan a kengyel elbocsá­totta a lovas lábát. Egy szép szeptemberi napon ösz­­szebeszéltün­k Mucival, hogy bené­zünk Vízaknára. Az oláh nem jön. Ennivalónk véknyacskán van. Leg­alább szórakozunk egy keveset. Meg az egészségem sem volt rend­ben. Ott van az egészségügyii inté­zetünk, hát a doktorok elé állok, hadd tapogassanak rajtam s hall­­gatózzamna­k egy keveset a tüdőm s szivem irányában. Az ezred orvosa azt mondta, hogy ő meggyógyít hamarosan, csak orvossága min­csen. Erőlködött, hogy az ópium fel­tétlenül használni fog. Én hittem is neki. De nem volt ópium. Meg egyéb sem volt. Kevéske kötszer­rel rendelkezett csupán. Meg hő­mérőjével feszített. A hőmérő — igaz, hogy meleg napok voltak — nálam lázat mutatott. Bebaktat­tunk Vizaknára. Egy dél tájban már a hadosztály pa­rancsnokság udvarán voltam. Ta­lálkozóim ia vezérkari főnökkel. Megkérdd, hogy vagyunk. — Ebédelni szeretnék őrnagy úr. — Bizony nem hívhatlak meg, mert nekünk is alig van enniva­lóink. Ezt katonás rövidséggel elintéz­tük, gondoltam magamban. Tisztelgés. Kézfogás is. Megint tisztelgés. Tovább­állás. Az egészségügyi intézetnél ko­pogtatnak, hallgatnak, nyomogat­nak. (Édesanyám kenyérsütés köz­ben s­elyemféle munkát végzett.) Aztán a főorvos (mia egyetemi tanár) azt mondj­a, hogy még nem tudja mi a baj. (Eddig én is elju­tottam, már napokkal előbb.) De maradjak náluk, mert olyan tilfu­szos jellegök van­­a tüneteknek. Enni nem is csal­ad. (Egy hete ez a kúrája az egész ezrednek.) A hol­mimat hozassam be a vonatból, kapok egy lakást, ahol megfigyel­nék. (Minden holmim rajtam és velem van. Meg valahol az után. Majd csak megérkezik Péterfalvá­­ról. Antalt meg értesí­tjük.) A Muci istállóba kerül. Én me­gyek szétnézni. A­­lakásskeresés nem az én gondaim. Tudtam, hogy van itt egy Ár­pádok korából való református templom. Logikai következmény: van református lelkész is. Az enni is szokott. Ezt a gondolatsort jó­reménységben zártam le azzal az igazsággal, mint egy hatalmas­­kriptakővel, hogy­­a doktorok is tévedhetnek... A szikár, koros nagy tiszteletű úr igen szívesen fogadott. A csa­ládja is, a másik lelkész is, — mert ketten vannak — elmenekült. Ö itt maradt. Az egyház értékelt, régi kegyszereit, anya,könyveit, iro­mányait neki meg kell menteni. A kegyszereik, ha úgy hozza rá szük­ség, rá kútba kerülnek. A könyvek és iratok a földbe. Ö nem fél. Idős ember. Meg a kertjében már ásott is egy fedezéket. Belefekszik. Az­tán csak lőjjenek, amig bele nem fáradnak... Mindez­­kedves, naiv és hősiesen szép volt. Bocsásson meg minden jó lélek, de engem most az érde­kelt volna nagyon, még az ősem­ber felfedezésénél is jobban hogy saoícott-e a nagytiszteletű iár en­ni. Se a lakásában, se őrajta nem éreztem, nem láttam semmiféle jelét ennek a prózai cselekmény­nek. Másnap vasárnap következett. Nagy örömmel felajánlottam szol­gálataimat, úgy kívántam kisírni imagam­ból együtt síró­­magyarok­­ feal azt a saik fájdalmat, a­mi a lel­kem­en ült. Meg azt is, ami a má­sok lelkét leszorította, mint a süly­­lyedő hajót a rázúdult tömérdek sószviz. Már azt is felejtettem, hogy be­teg vagyok, azt is, hogy éhes va­gyok. Kiáltani szerettem volna na­­gyott, mint az égzengés, hogy be­ledübörögjön­­a magyar föld min­den fiának a fülébe egy irtózatos jaj. Hogy a hadseregszállitók, a kacagó­­éjjeli lepkék mellett, pezs­gős pohárral sa kezükben, megren­düljenek s halálsápadt félelemmel kimerjék meg saját fekete szivü­ket... Hogy a pemzéhes embercsor­dák idelecsömörüljenek a gazdago­dás vágyába s minden Híradók ér­zést kiokádjanak magaikból s meg­tisztult érzelmekkel riadjanak Er­dély veszedelmének borzalmas tu­datára... Hogy a Duna partján az a szépséges góth palota meginog­jon s részegmódra dülöngő­­ osz­lopsorai alatt minden önző érdek kétségbeesetten meneküljön a pok­lokra s szent érzéseik fénye szi­táljon alá a szivekre... Hogy a fel­mentésük után fára dallamul tal­palok, mindnyájan megtorpan já­rnak a fényes­ előszobák kilincsei előtt és szilaj el­szán­ással rengjen. Erdély megmentésére egy szent­ség tüzében égő önkéntes hős se­reg... A hideg kígyózott a hátamon. A láztól-e, vagy a belső láz­ad­ozástól, nem tudtam akkor se, ma se Az ajtó nyílott. Káposztaszag áramlott be a leány előtt, aki egy tálban ételt hozott — Szereti-e öcsém a lucskos ká­­posztátni — skérdni ,a nagy tisztele­tű úr. Rám hullott a polgári élet illem­tanának langyos levegője s bezárta a nagy lelkendezés nyitott ajtaját. Csak úgy szivárogva csorrgott­­ki a válasz: — Óh igen. Szeretem. Nagyon jó eledel. Erdélyi. Nálunk is szok­ták készíteni. — Ebédeljünk együtt — szólt az egyszerű, szives meghívás. — In­­­nen a szomszédból hozatom a kész­­í­tőt. Bizony szerény étkezés. De­­ tudja-e öcsém, hogy ezért is nagy­­ hálákat kell adnom. Mert egy csehekből álló csapat vonult itt­­ vissza, rosszabb az oláh se lehe­tett volna. A kereskedésekben ösz­­szeöntötte a sót, lisztet, paprikát, petróleumot. Mindent tönkre tettek azon a címén, hogy az ellenség hasznát ne vehesse. Aztán elszök­tek egy éjszaka. Mint az ördögeik, úgy kacagtak, miikor útra indul­tak. A kitüntetés úgy csörgött a mellükön, mintha zene szólt volna. Nyomorúságba döntötték Vízak­nát... Ha a főorvos látta volna az én gyógykezelésemet! Láz, tifuszgya­­nú, lucsikoskáposzta, nagy darab puha kény,őr. Prognózis: Halál. Lett is belőle fekvés, koplalás, nyögés. De a Halál másutt volt el­foglalva, csak úgy elsuhant mel­lettem. Hideg lehell­étét a szivemen hagyta. Éjszaka dübörgött Vízakna. Az ágyból hallgattam. Nehéz­­ jármű­veik zörögtek az utcákon. Idegen szavú kiabálás. Lovaik patkói csattogtak ütemesen. Ellenség nem lehet, mert­ különben csöndes a vá­ros. Visszavonuló csapatok se le­hetnek, mert ezek valamivel zajt ütnek, nekünk ped­ig nincs sem­mink. Nincs ágyunk, nincs szekér­­táborunk. Csak a puszta életünk. Fáztam is nagyon, hát ki se néz­tem. Vasárnap. A nap ragyogóan süt. És olyan szelíden, hogy a szívem majd be­lé szakad a fájdalomban, amikor kilépek az ajtón és szétnézek az, udvaron suttogó fákon. Hajtanak az ágak a lelógó körték súlya alatt. Az almák kacéran kukucskálnak elő a­­levelek közül. A szomszéd kertben egy kakas hosszasan, el­nyújtottam kunkok­kal... Olyan köl­tői csöndes minden, mintha sem­mi más nem lenne, csak vasárnap. Igazi, láldott vasárnap. A harang is megszólal. Békességesen zeng a hangja. Istenihez hív. Aki jó, aki irgalmas, aki összefonja a szi­veiket boldog szeretetben. A gonosz ember szé­tszaggat­ja. És hull a vérük a széttépett sziveknek... Cu­dar embervilág... Az utca telé ágyukkal! Németek álldogálnak a borzalmas szerszá­mok körül. Jönnek a németek, döb­ben belém a virgas­ztalódás... A vízaknai vénséges templom megtelik. Talán még sohasem hallottam olyan felségesen zúgni­­az éneket, mint azon a vasárnapon. Néme­tek is voltak a templomban so­kan. Az első sornál még csak néz­tek. Csukott szájjal meredtek ma­guk elé. De a második sornál már nyíltak­­az ajkak, mint ahogy a tu­lipán szája a napsugár meleg csókjára mosolyra szélesedik. Az­után — „Te voltál és Te vagy erős Isten, És Te megmaradsz minden időben— ez a két zsoltársor már úgy viiharzott, hogy a németek is tátott szájjal énekeltek. A maguk nyelvén. Vagy talán csaik hangot adtak, szöveg nélkül. A templom falai remegtek. Az orgo­na, mint szélvész bömbölése ,a tenger harso­gását ha el akarja nyomni, úgy zúgott. De az éne­khul­lámok min­dig felibe kerekedtek az orgona hangjának. Leszorították. Ráterü­l­tek. Fojtogatták. Szabadon enged­ték. Ráfonódtak. Belekapaszkod­tak. A szivek is remegtek. Minden keserűség­­­­és fájdalom, minden sírás és vágyakozás, minden csaló­dás és remény, minden félelem és elszánás az ajkakon zuhogott ki, mint a duzzadó vize. Ráömlött nagy zúgással a kerékre és meg­indult a nagy malom ezernyi kis és nagy kereke, szitálója, darálója, őrlőkévé, acélhengere s a legfino­mabb Liszt porlott­­a zsákokba. Táp­lálék lett az éneklésből. Imádság­gá, igévé zúzódott a fájdalom. Homályos szemekbe befénylett az imádkozás üdítő napsütötte har­mata. Visszaverődött ragyogva. — Remegő szivekbe behullott a­ pré­dikáció orvossága. És a templom kövei is, mint a szivek dobogtak... Minden Erdélyért... Minden a Ma­gyarokért... Azokért is, akik nem hallottak soha imádkozó szivek bol­dogságáról... Azokért is, akik nem szenvedtek soha másokért... Azo­kért, k­i, akik templomot kerülnek... Aki­kért is, aikiik sziveken gázol­nak... Azokért is, akiknek a szivét elgázolták... Azokért is, akik gyű­lölködnek, aikiik keserű epéjüket lelkük nyugalmára öntik... Azokért, is, akik sírnak nagy fájdalmak tüze miatt... Istentisztelet után az egyik né­met tiszt hozzám jött. Magas, szőke szálember. Megkö­szöntem az istentiszteletet. — Kamerad, mi megértettük az egészet. Ide nem kellett még fül se. Elég volt a szem. Mi már is­merjük Erdély egy darabját. Gyö­nyörű. Micsoda kincs a hegyekben, mennyi gazdagság a szivekben. Kamerad­a ,és megszorította a ke­zemet. — Erdély nekünk is nagyon fáj... Ne féljetek. Erdély felszállni dúl... Harsány vezényszavak... A nagy ágyúik nyögve megindul­nak... Csattog a kövezet a mek­­lenburgiak patkói alatt Mennek a németek, mert nékik is fáj... És estefelé­ már nyögnek a he­gyek is a mér­etek fájdalmától. Másutt is fáj.. Irta: Nádfházy Bertalan REGGELI HÍRLAP HÖLGYEIM és URAIM! Tisztelettel értesítem Önöket, hogy eddigi szűcs és szőrme szalonomat egy modern, speciális NŐI és ÚRI BŐRKABÁT SZABÓSÁGGAL egészítettem ki, hol mérték után a rendelkezésre álló kiválasztott modellek sze­rint a legszebb kivitelű bőrkabátokat, legjutányosabban, legrövidebb időn belül készítem. Kiváló tisztelettel BÍRÓ BÉLA »*ac*,ne«te«• Miskolc, Széchenyi­ utca 40. Grand szállóval szemben 7 Huszovszky cipőüzlete Miskolc, Széchenyi­ u. 8. :: Legjobb cipőbeszerzési forrás. Cipői kizárólag magyar és kézimunka méret után Is Fa- és acélredőny Korányi-Frölich gyártmány Glück Adolfnál Telefon 10—14. — Egy hónapra 1 pengő, érv ne­­zred évre 8 pengő a Reggeli Hír!** •Kifizetéti álla­

Next