Reggeli Hirlap, 1929. február (38. évfolyam, 27-49. szám)
1929-02-13 / 36. szám
^ 1»29 II. 13. Vincent van Gogh Egy ismert budapesti könyvkiadó cég most rendezi sajtó alá a hírneves németalföldi festő és rajzolóművész leveleit. Ezek az írások lehetővé teszik a mester életrajzának pontos megszerkesztését, mert olyan tényekről is tudomást adnak, melyeket a levelek nélkül utólag bajosan lehetne megállapítani. Vincent Van Gogh ugyanis egyike volt az emberiség leginkább félreismert nagy alakjának, ki amig csak élt, súlyos szenvedéseken, nélkülözéseken ment keresztül, úgy,horry végül is belefáradt rettentő küzdelmeibe s alig is ismerve s még kevésbé elismerve, önkezével vetett véget életének. Néhány évvel ezelőtt jelent meg a müncheni Piper und Co kiadásában Meier Gräfétól a szöveg túlnyomó részében hiteles életrajza, mely minden objektíven gondolkozó ember számára egyet jelent valamely tragikus élmény átélésével. A nemrég elhunyt nagy esztétikus és kritikus, Brandes György a szerencsétlen festőművész életrajzát olvasva, így kiáltott fel. ..Vincent van Gogh életének története felháborodást, de egyszersmind keserves szégyenérzést ébreszt föl bennem. Felháborodást, mely az ismeretlen Végzet szörnyű hatalmai ellen lázít, melyek néma és félelmetes katasztrófát zúdítanak a fel nem ismert zsenikre és szégyent, égető gyalázatot, hogy mi látó és halló emberek nem tudták értékelni és becsülni a géniuszt, mely köztünk született.“ E szenvedélyes megjegyzést könynyű megérteni, ha meggondoljuk, hogy Gogh egész életén keresztül nélkülözött, hosszú időn keresztül nem tudta megszerezni a legszükségesebbeket és közben egyre-másra festette azokat a képeket, melyek mindegyikéért vagyont fizetnek máma s melyeket tőle még ingyen, ajándékban sem fogadtak el. Alig négy hónappal ezelőtt zajlott le Newyorkban egy aukció, melyen Vincent van Gogh egyik, nem is a legjobb képéért 17000 dollárt fizettek. Oly összeget, mely a szerencsétlen festőt egész életére gazdag emberré tehette volna. Ezért mondja Chesterton, hogy valami szörnyű igazságtalanság van abban, ha utólag élvezzük azokat a mesterműveket, melyek fájdalom és kínok között születnek meg. De a legfontosabb következtetés, melyet az utókornak a Vincent van Gogh és hasonló sorsú művészek életéből le kellene vonni, segítséget jelentene a kultúra számára és megmentene minden veszendő szépséget. Bethovennek volt egy olyan ideje, amikor nem tudott kimenni az utcára, mert rongyos volt a cipője. Pedig akkor már megírta leghatalmasabb műveit. Schubert egész életén keresztül nyomorgott és halálig sem sikerült magának biztos egzisztenciát teremteni. • Wagner Richardérvekenkeresztül nem tudta zeneműveit előadatni. Ő azonban végül mégis csak révbe jutott és elérte a dicsőség és jólét legmagasabb csúcsait. Carlyle is kilenc évig kilincselte végig a kiadókat, amíg a híres Sartor Resartusát el tudta fogadtatni. Egész lexikont lehetne összeállítani a fel nem ismert művészek és tudósok névsorából, kiken ha még idejében segítenek, ki tudja menynyivel tudták volna még növelni a világnak egyébként nem sok és nem túl nem jelentős szépségét. Vannak ugyan álfilozófusok, kik azt állítják, hogy a szegénység vagy a nyomor nagyobb indító erő, mint a gondtalan jólét. Ennek a szofizmának a tarthatatlanságát azonban kritikusok éppen úgy, mint az érdekeltek és pszichológusok megcáfolhatatlanul kimutatták. Vincent van Gogh kétségenkívül azért rajzolt és festett, mert zsenije kényszeríttette az alkotásra. De az éhség és fázás nemcsak nem növelték érzékeinek felfogó és megjelenítő erejét, hanem ellenkezőleg, korlátozták azt. Hogy szűkölködése dacára is remekműveket alkotott, lángeszének a bizonyítéka, mely azonban még szélesebb területen és még termékenyebben dolgozott volna, ha idegölését a gondok nem terhelik meg annyira, hogy végül is az őrültek házába kellett internálni, honnan azután egy kétségbeesett megvilágosodásában az önkéntes halálba menekült. Katonaiérti koromban volt nekem egy lovam is. A Maci. Testi szépsége nem volt kielégítő, de roppant jámbor jellemű volt. Valamikor a tüzéreiknél szolgált. Az ágyú szótól se iftért. De ha egy papirosdarabot, Vagy száraz falevelet sodort ebbe a szél, ráikkor ugyancsak ébren kellett a nyeregben ülni, különben saikkbeli lóugrás szerint védekezvén, valósággal kirepült a lovasa alól, ha ugyan a kengyel elbocsátotta a lovas lábát. Egy szép szeptemberi napon öszszebeszéltünk Mucival, hogy benézünk Vízaknára. Az oláh nem jön. Ennivalónk véknyacskán van. Legalább szórakozunk egy keveset. Meg az egészségem sem volt rendben. Ott van az egészségügyii intézetünk, hát a doktorok elé állok, hadd tapogassanak rajtam s hallgatózzamnak egy keveset a tüdőm s szivem irányában. Az ezred orvosa azt mondta, hogy ő meggyógyít hamarosan, csak orvossága mincsen. Erőlködött, hogy az ópium feltétlenül használni fog. Én hittem is neki. De nem volt ópium. Meg egyéb sem volt. Kevéske kötszerrel rendelkezett csupán. Meg hőmérőjével feszített. A hőmérő — igaz, hogy meleg napok voltak — nálam lázat mutatott. Bebaktattunk Vizaknára. Egy dél tájban már a hadosztály parancsnokság udvarán voltam. Találkozóim ia vezérkari főnökkel. Megkérdd, hogy vagyunk. — Ebédelni szeretnék őrnagy úr. — Bizony nem hívhatlak meg, mert nekünk is alig van ennivalóink. Ezt katonás rövidséggel elintéztük, gondoltam magamban. Tisztelgés. Kézfogás is. Megint tisztelgés. Továbbállás. Az egészségügyi intézetnél kopogtatnak, hallgatnak, nyomogatnak. (Édesanyám kenyérsütés közben selyemféle munkát végzett.) Aztán a főorvos (mia egyetemi tanár) azt mondja, hogy még nem tudja mi a baj. (Eddig én is eljutottam, már napokkal előbb.) De maradjak náluk, mert olyan tilfuszos jellegök vana tüneteknek. Enni nem is csalad. (Egy hete ez a kúrája az egész ezrednek.) A holmimat hozassam be a vonatból, kapok egy lakást, ahol megfigyelnék. (Minden holmim rajtam és velem van. Meg valahol az után. Majd csak megérkezik Péterfalváról. Antalt meg értesítjük.) A Muci istállóba kerül. Én megyek szétnézni. Alakásskeresés nem az én gondaim. Tudtam, hogy van itt egy Árpádok korából való református templom. Logikai következmény: van református lelkész is. Az enni is szokott. Ezt a gondolatsort jóreménységben zártam le azzal az igazsággal, mint egy hatalmaskriptakővel, hogya doktorok is tévedhetnek... A szikár, koros nagy tiszteletű úr igen szívesen fogadott. A családja is, a másik lelkész is, — mert ketten vannak — elmenekült. Ö itt maradt. Az egyház értékelt, régi kegyszereit, anya,könyveit, irományait neki meg kell menteni. A kegyszereik, ha úgy hozza rá szükség, rá kútba kerülnek. A könyvek és iratok a földbe. Ö nem fél. Idős ember. Meg a kertjében már ásott is egy fedezéket. Belefekszik. Aztán csak lőjjenek, amig bele nem fáradnak... Mindezkedves, naiv és hősiesen szép volt. Bocsásson meg minden jó lélek, de engem most az érdekelt volna nagyon, még az ősember felfedezésénél is jobban hogy saoícott-e a nagytiszteletű iár enni. Se a lakásában, se őrajta nem éreztem, nem láttam semmiféle jelét ennek a prózai cselekménynek. Másnap vasárnap következett. Nagy örömmel felajánlottam szolgálataimat, úgy kívántam kisírni imagamból együtt sírómagyarok feal azt a saik fájdalmat, ami a lelkemen ült. Meg azt is, ami a mások lelkét leszorította, mint a sülylyedő hajót a rázúdult tömérdek sószviz. Már azt is felejtettem, hogy beteg vagyok, azt is, hogy éhes vagyok. Kiáltani szerettem volna nagyott, mint az égzengés, hogy beledübörögjöna magyar föld minden fiának a fülébe egy irtózatos jaj. Hogy a hadseregszállitók, a kacagóéjjeli lepkék mellett, pezsgős pohárral sa kezükben, megrendüljenek s halálsápadt félelemmel kimerjék meg saját fekete szivüket... Hogy a pemzéhes embercsordák idelecsömörüljenek a gazdagodás vágyába s minden Híradók érzést kiokádjanak magaikból s megtisztult érzelmekkel riadjanak Erdély veszedelmének borzalmas tudatára... Hogy a Duna partján az a szépséges góth palota meginogjon s részegmódra dülöngő oszlopsorai alatt minden önző érdek kétségbeesetten meneküljön a poklokra s szent érzéseik fénye szitáljon alá a szivekre... Hogy a felmentésük után fára dallamul talpalok, mindnyájan megtorpan járnak a fényes előszobák kilincsei előtt és szilaj elszánással rengjen. Erdély megmentésére egy szentség tüzében égő önkéntes hős sereg... A hideg kígyózott a hátamon. A láztól-e, vagy a belső lázadozástól, nem tudtam akkor se, ma se Az ajtó nyílott. Káposztaszag áramlott be a leány előtt, aki egy tálban ételt hozott — Szereti-e öcsém a lucskos káposztátni — skérdni ,a nagy tiszteletű úr. Rám hullott a polgári élet illemtanának langyos levegője s bezárta a nagy lelkendezés nyitott ajtaját. Csak úgy szivárogva csorrgottki a válasz: — Óh igen. Szeretem. Nagyon jó eledel. Erdélyi. Nálunk is szokták készíteni. — Ebédeljünk együtt — szólt az egyszerű, szives meghívás. — Innen a szomszédból hozatom a készítőt. Bizony szerény étkezés. De tudja-e öcsém, hogy ezért is nagy hálákat kell adnom. Mert egy csehekből álló csapat vonult itt vissza, rosszabb az oláh se lehetett volna. A kereskedésekben öszszeöntötte a sót, lisztet, paprikát, petróleumot. Mindent tönkre tettek azon a címén, hogy az ellenség hasznát ne vehesse. Aztán elszöktek egy éjszaka. Mint az ördögeik, úgy kacagtak, miikor útra indultak. A kitüntetés úgy csörgött a mellükön, mintha zene szólt volna. Nyomorúságba döntötték Vízaknát... Ha a főorvos látta volna az én gyógykezelésemet! Láz, tifuszgyanú, lucsikoskáposzta, nagy darab puha kény,őr. Prognózis: Halál. Lett is belőle fekvés, koplalás, nyögés. De a Halál másutt volt elfoglalva, csak úgy elsuhant mellettem. Hideg lehellétét a szivemen hagyta. Éjszaka dübörgött Vízakna. Az ágyból hallgattam. Nehéz járműveik zörögtek az utcákon. Idegen szavú kiabálás. Lovaik patkói csattogtak ütemesen. Ellenség nem lehet, mert különben csöndes a város. Visszavonuló csapatok se lehetnek, mert ezek valamivel zajt ütnek, nekünk pedig nincs semmink. Nincs ágyunk, nincs szekértáborunk. Csak a puszta életünk. Fáztam is nagyon, hát ki se néztem. Vasárnap. A nap ragyogóan süt. És olyan szelíden, hogy a szívem majd belé szakad a fájdalomban, amikor kilépek az ajtón és szétnézek az, udvaron suttogó fákon. Hajtanak az ágak a lelógó körték súlya alatt. Az almák kacéran kukucskálnak elő alevelek közül. A szomszéd kertben egy kakas hosszasan, elnyújtottam kunkokkal... Olyan költői csöndes minden, mintha semmi más nem lenne, csak vasárnap. Igazi, láldott vasárnap. A harang is megszólal. Békességesen zeng a hangja. Istenihez hív. Aki jó, aki irgalmas, aki összefonja a sziveiket boldog szeretetben. A gonosz ember szétszaggatja. És hull a vérük a széttépett sziveknek... Cudar embervilág... Az utca telé ágyukkal! Németek álldogálnak a borzalmas szerszámok körül. Jönnek a németek, döbben belém a virgasztalódás... A vízaknai vénséges templom megtelik. Talán még sohasem hallottam olyan felségesen zúgniaz éneket, mint azon a vasárnapon. Németek is voltak a templomban sokan. Az első sornál még csak néztek. Csukott szájjal meredtek maguk elé. De a második sornál már nyíltakaz ajkak, mint ahogy a tulipán szája a napsugár meleg csókjára mosolyra szélesedik. Azután — „Te voltál és Te vagy erős Isten, És Te megmaradsz minden időben— ez a két zsoltársor már úgy viiharzott, hogy a németek is tátott szájjal énekeltek. A maguk nyelvén. Vagy talán csaik hangot adtak, szöveg nélkül. A templom falai remegtek. Az orgona, mint szélvész bömbölése ,a tenger harsogását ha el akarja nyomni, úgy zúgott. De az énekhullámok mindig felibe kerekedtek az orgona hangjának. Leszorították. Ráterültek. Fojtogatták. Szabadon engedték. Ráfonódtak. Belekapaszkodtak. A szivek is remegtek. Minden keserűségés fájdalom, minden sírás és vágyakozás, minden csalódás és remény, minden félelem és elszánás az ajkakon zuhogott ki, mint a duzzadó vize. Ráömlött nagy zúgással a kerékre és megindult a nagy malom ezernyi kis és nagy kereke, szitálója, darálója, őrlőkévé, acélhengere s a legfinomabb Liszt porlotta zsákokba. Táplálék lett az éneklésből. Imádsággá, igévé zúzódott a fájdalom. Homályos szemekbe befénylett az imádkozás üdítő napsütötte harmata. Visszaverődött ragyogva. — Remegő szivekbe behullott a prédikáció orvossága. És a templom kövei is, mint a szivek dobogtak... Minden Erdélyért... Minden a Magyarokért... Azokért is, akik nem hallottak soha imádkozó szivek boldogságáról... Azokért is, akik nem szenvedtek soha másokért... Azokért, ki, akik templomot kerülnek... Akikért is, aikiik sziveken gázolnak... Azokért is, akiknek a szivét elgázolták... Azokért is, akik gyűlölködnek, aikiik keserű epéjüket lelkük nyugalmára öntik... Azokért, is, akik sírnak nagy fájdalmak tüze miatt... Istentisztelet után az egyik német tiszt hozzám jött. Magas, szőke szálember. Megköszöntem az istentiszteletet. — Kamerad, mi megértettük az egészet. Ide nem kellett még fül se. Elég volt a szem. Mi már ismerjük Erdély egy darabját. Gyönyörű. Micsoda kincs a hegyekben, mennyi gazdagság a szivekben. Kamerada ,és megszorította a kezemet. — Erdély nekünk is nagyon fáj... Ne féljetek. Erdély felszállni dúl... Harsány vezényszavak... A nagy ágyúik nyögve megindulnak... Csattog a kövezet a meklenburgiak patkói alatt Mennek a németek, mert nékik is fáj... És estefelé már nyögnek a hegyek is a méretek fájdalmától. Másutt is fáj.. Irta: Nádfházy Bertalan REGGELI HÍRLAP HÖLGYEIM és URAIM! Tisztelettel értesítem Önöket, hogy eddigi szűcs és szőrme szalonomat egy modern, speciális NŐI és ÚRI BŐRKABÁT SZABÓSÁGGAL egészítettem ki, hol mérték után a rendelkezésre álló kiválasztott modellek szerint a legszebb kivitelű bőrkabátokat, legjutányosabban, legrövidebb időn belül készítem. Kiváló tisztelettel BÍRÓ BÉLA »*ac*,ne«te«• Miskolc, Széchenyi utca 40. Grand szállóval szemben 7 Huszovszky cipőüzlete Miskolc, Széchenyi u. 8. :: Legjobb cipőbeszerzési forrás. Cipői kizárólag magyar és kézimunka méret után Is Fa- és acélredőny Korányi-Frölich gyártmány Glück Adolfnál Telefon 10—14. — Egy hónapra 1 pengő, érv nezred évre 8 pengő a Reggeli Hír!** •Kifizetéti álla