Reggeli Hirlap, 1929. február (38. évfolyam, 27-49. szám)

1929-02-10 / 34. szám

19:29 11. II). A zöldelő janicsárja Stambulban írta: Kevesy Gusztávné Emlékszem gyerekkoromban, mikor már a napisajtó hírei is kezdtek érdekelni, mindig nagyon tetszett, ha a Magas Portáról olvastam. Igen nagy, pompás mesepalotát varázsolt elém e két szó, a török világ minden titokzatosságával. Hát most itt vagyok — mondogattam gyakran önmagamnak — a török mesevilág sarkig kitárta előttem kapuit, két marékkal rakhatom, harácsolhatom lelki tarsolyomba e sejtelmes, külön, világ kincseit. Egy furcsa, görbe, kivénhedt fatörzs előtt megállított bennünket mindent tudó vezetőnk. Nézzék kérem, ez az úgynevezett janicsárplatán, ez alatt gyülekeztek hajdan a félelmes erejű és rettenhetetlen bátorságú, vakmerő janicsárok, hogy a szultánt üdvözöljék, vagy pedig lávánál maikat,a követeléseiket érvénteesítsék. Tűnődve néztem a fát. Oh! — hova tűnt el a múlt idők ködös távolába a janicsárok rettegett világa? Nagyon szeretek mindenben párhuzamot vonni, jelképet találni. Itt nem is leell keresni, önként kínálkozik a pompás hasonlat. E kivénhedt, korhadt, most szinte halottnak látszó, de valamikor bizonyára: ragyogó díszben pompázó, terebélyes platánfa, mintha csak azt akarná mutatni, hogy mivé lett, hogy elszáradt, kimerült, csak megcsodálni való érdekességnek maradt meg a hajdani, a janicsárok fanatizmusából kiverekedett, rettegett, nagy ozmán dicsőség, bizony, a török hatalom ma már csak ilyen kivénült, korhadt fa, mely a múltak emlékein tengődik. De nini! — a jóformán teljesen kiaszott, fedész nélküli, kéregből álló facsonk felső részén zöldelő ágacskákat himbálgat a szél. Lehetetlen! — kiáltok fel a meglepődöttségtől, lehetetlen, hogy e teljesen élettelennek látszó megfeketedett fa, eleven leveleket hajtson. , Pedig úgy van. Kis, fiatal, de életerős galyacskák nőttek ki a halottnak látszó, üres belsejű, agyfából. Lám, ezek az öntudatra ébredő új törökök zöldelő lombocskát, melyek újra tetterőt, életkedvet tudnak vinni a tespedő, öreg fába. Ahogy e vén faroncs zöld rügyet tudott fakasztani, ugyanúgy fog lombosodni, erőrekapni a már szinte halottá tespedt török nemzet, a népet feltámasztó, buzgó vezérük sokat akaró lelkesedésétől. Segítse őket Allah! Szemben ezzel az érdekes fával van az Irene templom, Justinianus, a keletrómai birodalom egyik legnagyobb császára építette az Isteni Békességnek. A törökök itt helyezték c.i.oimoztuntukat, a vele kapcsolatos janicsár múzeummal kibővítve. Az absis három hatalmas ablakán bekukucskáló napsugár villogva táncol a rengeteg sok pajzs sima tükrén, kardok fénylő pengéjén, páncélok szürke récéin. Három oldalon külön futó karzatának, földszintjének minden talpalattnyi helye zsúfolva van hadiemlékekkel. Egész zászlóerdő tarkítja a szőnyegdíszes, oszlopos árkádokat. Az elrablóit, a meghódítót zászlók tengere. — Hamarosan megtaláltam köztük a magyar lobogókat is. Szemem elé sötét gyászfátyolt hozott a visszaemlékezés. De sok drága magyar élet mághatüzét kellett elfujni a háború véres szelének, hogy e zászlók idekerülhessenek! Ki tudja, nem-e e kioltott lángok egyikének ,füzéből sarjadt-e volna, az a magyar élet, amelyik talpra tudta volna állítatni a nemzetet. Török járom, osztrák járom, a milyen nemzetpusztító férgek voltak az én viharokkal küzdő magyar tölgyem szívós gyökerén! Annyira, elmerengtem gondolataimban, hogy jól meg sem néztem a mellettem álló katonaruhás alakot, csak engedélyt kérvén, bólitottam feléje, hogy a fejem felett lengő magyar zászlót megérinthessem. _ — Csak társaim, vidám nevetése térítelt magamhoz és aztán én is nagyul nevettem fatális tévedésemen. A mellettem álló katona ugyanis nem eleven ember volt, hanem csak egy kasírozott baba, amilyen száz is van ott felöltöztetve a különböző korok katonaviseletébe. Annyira élethűek e babák, hogy bizony bárki könnyen eltévesztheti. Egészen elbódultam a rengeteg, sokszáz éves fegyverek, öldöklő szerszámok tömegétől. Miután aszszony vagyok, úgysem értek a fegyverekhez, sőt még a szegen függőket is respektussal nézem, visszasiettem a janicsárfához. Miközben szemem a külső Serailudvar tágas terén kivámcsiskodott, hozzádőltem az érdekes fa rozzant törzséhez. És az öreg fa mesélni, magyarázni kezdett nekem. Mint ahogy a villamos áram átmegy az egyik testből a másikba, — olyan kis zsibongásféle bujkált a vállamban, ahogy a fához értem. Ismerem a városod hírét, te egri asszony, — kezdte a barátkozást a török famatuzsálem, sokan hagyták ott a fogukat fiaim közül, kik itt a lombjaim alatt esküdtek hűséget a szultánnak. De éppen azért szólok hozzád, mert nem akarom, hogy nehezteléssel vádolj. Te most azzal az érzéssel járkálsz a rejtelmes Sztambulban, hogy a hajdani nagy ellenség főfészkében vagy. Ez igaz, de azért ne felejtsd el, hogy vok a török jóbarátotok is. Egy külön gyönyörű magyar világnak, a nyugati ellenség elől a török szultán hatalmai alá menekülő Erdély világának megteremtésében is részes volt. Gondolkozzál! Meg aztán nem a török hatalom fenyegető ereje gátolta-e a rátok éhes germánságot abban, hogy telhetetlen gyomrába ne faljon benneteket? És mikor fajotokat gyűlölő királyaitok, a megtiprolt szabadságokért jogosan szót és fegyvert emelő nemzeti vezéreiteket kiüldözték, hányszor nyújtotta ki Sztambul vendégszerető karjait? Milyen igaza, volt a janicsár-fának! Az ő hangtalan beszéde tanított meg arra, hogy az én nemzetem, a népek országutján forgalmas kereszt itnél lakik s hogy turáni fajtánk a mindenféle irányból jövő erőszakos előretörésnek útját álló bástya volt és lesz is mindig Európa vajúdó testén. , Lehet-e hát halott fa a janicsárok platánja, ha rajta zöldelő rügyek pattannak s a messziről jött idegennek tanulságos mesét mond? Mert Sztornóidban esek az emberek szűkszavúak, de beszél, magyaráz, termi, ámulatba ejt minden kőhalom, c tenger kékje, a ciprusokkal sötétlő domboldal, lám még a halottnak vélt janicsár fa is megszólal, ha akad figyelmes hallgatója! REGGELI HÍRLAP Emlékezés Bereczki Mátéra Irta: Budai József !. ..Est csillag- tűnt le az égboltozatról éte ennek a századnak a szeme bezárul, mielőtt az újólag felragyog. Mert messzi tájakon bolyong már a világító Géniusz és majd egykor a késő nemzedékek örömmel ünnepük meg annak emlékét, aki most könnyezve vett búcsút gyászoló apáiioktól. És meghalálozott egy főpap és kettétörött a kard egy hadvezér kezében és leesett a korona egy király fejéből.“ Önkénytelenül eszembe jutottak Beimének Jean Papira, a nagy német humoristára irt fenti sorai, mikor 1895-ben a mi halhatatlan Bereczki Máténk haláláról a lapokból értesültem. Mint minden magyar, én is sokszor eltűnődtem nemzetünk sorsán, múltján, jelenén, jövőjén, amelyek mind adva vannak, a mi földrajzi helyzetünkben és sajátos nemzeti karakterünkben. Nagy erények és végzetes hibák letéteményese ez a mi fajunk. Legnagyobb hibánk valamennyi között talán az a fásult közöny, amelybe nemzetünk nagy tömege gyakran időtlen időkig elmerül. Történelmünk telve van a tespedé időszakaival és méltán énekli az ilyen korszakok magyarjairól Kölcsey, hogy „Jégkebelben fásult szivet zár.“ A nemzeti nagy alvás és nagy tespedés korszakaiban azonban mindig akadtak rajongók, akik nemcsak a maguk életének soha nem lankadó munkásságát hozták áldozatul fajunk fenmaradásának, de vállalkoztak a legnehezebb feladatra, az alvó nemzet felébresztésére is. Ezek buzdítanak, néha erősen korholnak, de mindig szeretettel. Csüggedést, amely a jövőről való lemondást jelenti, nem ismernek. Gazdag a mi történelmünk ilyen alakokban, akárcsak a mennybolt csillagokban , ezek egyike vola Bereczky Máté is, aki egész életét áldozta hazai gyümölcsészetünk színvonalának emelésére. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy hasonló rajongója soha sem volt a gyümölcsészetnek. Mi magyarok temetni és feledni nap-yezerűen tudunk. De nem helyes a feledés, mert igaza van Perikiesnek: a nemzeti ünnepek és a nagy emberek kultusza megújítják a népek életkedvét. Engedje meg hát az olvasó, hogy én, aki Bereczkinek fiatalabb kortáran voltam, vele sűrűn leveleztem, törekvéseit, jellemét, életének egy sorsdöntő fordulatát is ismertem, elmondjam, amit az ő életéről tudok. Ha megírják egyszer az ő életrajzát és hazai gyümölcsészetünk történelmének azt a korszakát, amely az ő munkálkodásával összefüggött, bizonyára jó hasznát veszik az én feljegyzéseimnek. Gyújtsuk meg hát az emlékezés fáklyáját, hadd világítson rá az ő nagy érdemeire. Bereczkivel én 1882-ben váltottam az első levelet; vele személyessen is találkoztam Mezőkovácsházán 1885- ben, tehát leveleiből, beszédéből tudom mindazt, amit alább elmondok. Életéről a lexikonok mindössze ennyit mondanak: Bereczki Mátéi, szül. Romhányban, Nógrádvármegyében 1824 szeptember 24., ahol atyja kőfaragómester volt, megh. 1895 dec. 9. Iskoláit Budapesten nagy nélkülözésekkel végezte. Részt vett az 1848— 49-ikiszabadsági harcban, amely után két évig álnév alatt bujdosott, miközben a kertészkedést gyakorolta. 1864-ben körjegyző lett, később aztán Mezőkovácsházán 6 holdas kertet alapitott és egész odaadással a gyümölcsészettel foglalkozott. Kertjében nagyszámú fája és gyümölcsfajtája volt, az ezekről szóló jegyzéket 1875-ben közzé tette. Fő műve: Gyümölcsészeti vázlatok (4 kötet, Arad 1877—87). Ebben 112 alma-, 864 körte- és 116 szilvásfajta van pontosan leirva. Bereczkitől magától tudom, hogy családi neve nem Bereczki volt. A 48-as szabadságharc előtt Teleky Blanka grófnő pesti nevelőintézetében Vassváry Pállal együtt nevelősködött. A szabadságharc kitörésekor egy szabadcsapatba állott, amely éjjeli rajtaütésekkel az osztrák sereget állandóan nyugtalanította s amelyre éppen ezért az osztrákok rendkívül dühösek voltak , ha közülük valakit elfogtak, rövidesen kivégeztek. A forradalom bukása (nem összeomlása!) után pedig a szabadcsapat tagjait szintén tovább üldözték, akasztották. Bareczkinel tehát két évig kellett bujdosni hóhérai elől. Bujdosása alatt egy Bereczki nevű elhalt székely menleveléhez jutott; az elhalt személyleirása jól összevágott az ő személyleirásával, felvette tehát az álnevet, amely mentesítette őt az üldözéstől. Igazi nevét is megmondotta nekem; ez, ha emlékezetem nem csal, Bányiczky volt. A család Lengyelországiból származott és hazánkba költözve, teljesen magyarrá lett. Hol, melyik községiben volt közjegyző Bereczki, nem tudom, jegyzőségét nem említette nekem. Bujdosása közben Mezőkovácsházára is elvetődött. Itt megismerkedett a hazafias lelkű Sármezey Antallal, aki nagyterületű állami birtokokat bérelt az említett község határában. Sármezey Bereczkit meghívta gyermekei mellé nevelőnek, amit ő el is fogadott. És Sármezey látva, hogy Bereczki mily szenvedéllyel űzi a gyümölcsészését, a bérelt állami birtokból kihasított egy darab területet s azt Bereczki rendelkezésére bocsájtotta, hogy tetszése szerint alakítsa át gyümölcsösnek. Ez a terület lett tehát alapja a Bereczki nagyhírű kísérleti gyümölcstelepénnek. 1885- ben, gyümölcséréskor jártam a kertben, amely közvetlen a nagybérlő háza mellett terült el s amely telep alapozta meg hosszú időre az Alföld gyümölcsészetét. Ide telepitette át, tanulmányozás végett Bereczzki Németországból, Franciaországból, Belgiumból a legnemesebb gyümölcsfajokat. Élénk levelezést folytatott a nagynevű külföldi pomológusokkal, főkép Oberdick superintendenssel, Lucas Edével, akik annyira méltányolták az ő tudását és ügyszeretetét, hogy a német gyümölcsészeti egylet folyóiratában, a Pomologische Monat,shefteliben, . ..Verdienstvolle! Pornóregen“-ben cikksorozatban arcképét és életrajzát is közülték. Később a Vasárnapi Újságban (nem emlékszem az évfolyam számára, Nagy Miklós szerkesztette), néhai Tors Kálmán is közölte az életrajzát és méltatta működéseit főkép a Pomologische Monatshefte alapján. Német és magyar lapokban számtalan cikke és gyümölcsleirása jelent meg, amelyek mindegyike tanúskodik nagy tudásáról és szenvedélyes ügyszeretetéről. Gyümölcsleirásai örök mintái maradnak a leglelkiismeretesebb, legszakszerűbb leírásoknak. Bereczki írásainak van valami sajátos, utánozhatatlan zamatja, ő bele tudta vinni soraiba az őt átható nagy ügyszeretetét, szenvedélyt; ő a gyümölcsészet költője volt. — Nincs, nem lehet magyar ember, aki mély meghatottság nélkül tudná olvasni a ..Vázlatok“I. kötetének első cikkét az „Erdő szavak az anyákhoz hazai gyümölcsészetünk érdekében“ címűt, e költői szépségekkel teljes gyönyörű cikket. Szándékosan irtaim magyar embert, mert ma a szív nemzete vagyunk. A német gondolkozás pl. homlokegyenest ellenkezője a mienknek. Mi magyarok mindig a szivünkben szűrjük át a gondolatainkat s állmaik gyakorlati része többnyire a szűrőin fennakad; ellenben a német az érzéseit mindig alárendeli az eszének és cselekvéseinek itélkezés az iránytűje. Jó példa erre éppen a felhozott esetet. Mikor felkerestem Bareczkit, megkérdeztem tőle, mért nem fordítja le németre, miért nem adja ki idegen nyelven az „Erdő szavak az anyákhoz“ című gyönyörű cikkét. Mosolyogva ezt felelte: „megpróbáltam kedves öcsém, lefordítva beküldöttem Lugasnak, hogy adja ki a Pom. Monatskefteben, s ezt írta nekem: ez a cikk igen szép, de annyira elüt az ő publikuma gondolkozásától, hogy ezt ott meg sem értenék.“ Történelmünk is tele van olyan szív sugallta cselekedetekkel, amelyekkel az ész semmi közösséget nem vállal. Gondoljunk csak a Mária Terézia korára, amikor a rendek megmentik a királyné trónját és ellenértékét nem követelik, amit a szorult helyzetű királynétól bizton megkaptak volna: hazánk és nemzetünk teljes függetlenségét Ha akkor a rendek az élsz szavára is hallgatnak, nem következik el a 45-ös szabadságharc és elmaradnak történelmünknek azok a könnyel és vérrel irt lapjai, melyeket sóhaj,, mély keserv és átok nélkül olvasni nem tudunk. Rajtunk ekkor is, ezután is sokszor beteljesedett a mondása: „Ember, ki szivén gyalogol s kiméli kérges lábait, jajgat, ha majd tüskébe hág s elveszti édes álmait.“ Célravezető, sikerrel és haszonnal járó emberi cselekedetnek az előrelátás, a cselekvések horderejének, hatásainak és következményeinek mérlegelése az alapja. Téged pedsig kedves magyar fajom. senki sem vádolhat ilyenekkel, hisz te folyton és ismételve megbotlol a saját szívedben. 13 Szőlőoltványok gyökeres hazai vesszők, fajtisztán, legolcsóbban a Nemzetközi Borkereskedelmi útnál Budapest, VUL Kenyérmező utca 6. Kérjen árajánlatot.