Reggeli Hirlap, 1935. április (44. évfolyam, 75-97. szám)

1935-04-21 / 91. szám

1935. IV. 21. REGGELI HÍRLAP Szalóczi tanár úr feltámadása Miskolc, április 20. Az osztályon a megkönnyebbü­lés hajlk moraja suhant végig. — Szalóczi tanár úr összecsapta osz­tályozó noteszét, már­pedig ez a mozdulat évek óta a feleltetés vé­gét, a magyarázat kezdetét jelen­tette. A „lesésre“ beállított köny­vek zizegve lezárultak, lábcsoszo­­gás jelezte, hogy a fiúk kényelem­be helyezkedtek, a természetelle­nes feszültség megenyhült a szá­monkérésre felkészült arcokon. Szalóczi tanár úr néhány szem búzát öntött a kezébe és beszélni kezdett: — A búzáról fogok magyarázni. Tudományos neve: Triticum Tournefort, a pázsitféle füvekhez tartozik. Most el kellene monda­nom, hogy milyen családba osztja a tudomány ezt a növényt, meg kellene magyaráznom gyökér, szár, kalászberendezését, de mind­ezt megtalálják tankönyvükben. Úgy érzem, hogy ezzel a maggal kapcsolatban ,másról kell beszél­nem, olyan valamiről, ami a hiva­talos tanterv szerint nem tartozik a növénytan körébe, de ami fon­tosabb, szentel­!­ dolog, mint­ a tu­domány minden megállapítása. — A búza a­ legrégibb termesz­tett növény a­ földön. Ott találjuk magjait a fáraók sírjában, de ta­lálkozunk a búzaőrlő kézi malom­mal a jégkorszak embereinek pm­­nem tanulhatja meg előre a kö­vetkező leckét. Kedvetlenül húzta el a száját, titokban a térdére fek­­tette latin szószedetét és gyors pótmagolásba kezdett a következő órára. — A földbevetett mag hálás a gondozásért, — folytatta Szalóczi tanár úr forradalmi magyaráza­tát — tíz szemmel fizet vissza egyért. Nincs az a bank, az a ta­karékpénztár, amelyik ilyen ka­matot adjon az elhelyezett tőké­ért. A búza táblás és tanít. Ta­nít arra, hogy a Gondviselés min­denki, a föld minden lakója szá­mára gondoskodik táplálékról. — Tanítja, hirdeti, hogy nincs szük­ség puskákra, ágyúkra, tankokra, csak ekére, traktorra. — Hirdeti, hogy az embereknek nem kell vadállatok módjára egymás tor­kának esni, csak le kell hajolni a dúsan termő anyaföldre és fel­szedni a kenyeret adó magot, a dús kalászba szökő termést. Kintről, az udvarról felhang­zott a nagy bőrlabda tompa puf­­fogása. Az ötödik osztály felhasz­nálta a húsvét előtti első verőfé­nyes tavaszi napot, a szabadban tartotta első tornaóráját. A téli kényszerű pihenéstől megszaba­dult fiatal fiúk vad hajszában ker­gették a labdát. Simek az utolsó padból villogó szemekkel leste az udvar miniatűr háborúját. Török Afrika, Ázsia, Ausztrália végte­len mezői kifogyhatatlan termő­földtartalékot jelentenek az em­ber számára.­­ Tízszer, százszor, ezerszer annyi ember számára is tud kenyeret adni a föld. És tíz­szer, százszor, ezerszer ennyi juh­­nak tudna legelőt adni, úgy hogy mindenkinek jutna a kenyér mel­lé ruha is. — Ezt tanítja az ősidők elejétől fogva a biíza. És az ember, aki­nek lángesze meghódította a ten­gereket, az éter hullámait, ezt az egyszerű tanítást nem tudta meg­érteni. A búza azt hirdeti, amit a tsz parancsolat. Ne lopj, ne ölj, a Gondviselés ad neked kenyeret, ruhát. Nincs szükség gyilkosokra, nincs szükség háborúkra, élhetsz akkor is, ha felebarátodat élni en­geded. De el kell jönni az időnek, amikor majd megértik a búza ta­nítását, amikor prófétái támad­nak a búzának, amikor az egész világ ráeszmél arra, hogy élni lehet, élni szabad, élni szép. El­jön az idő, amikor nem lesz véres háború, jajjszó és panasz, amikor a búza győz a fegyvergyárosok kapzsisága, a politikusok tehetet­lensége, a diplomaták üres nagy­képűsége felett... Csengettek. Hosszan, élesen, fül­siketítően, csaknem tíz perccel az óra vége előtt. Szalóczi tanár úr meglepetve hallgatott el, a fiúk csodálkozva néztek egymásra. Mi történhetett, ami az iskola merev őszre befejezte a háborút. — Le akarta vizsgálni az előőrsöket, amikor megrendült felette az ég, tűz- és vaseső ömlött alá, a futó­árok beömlő földje betemette. Sza­lóczi tanár úr szétroncsolt holttes­tét, nyakán a két kopott arany­­csillaggal, mellén a világháború szenvedéseivel kiérdemelt kitün­tetésekkel, zsebében azzal a pár szem búzával, melynek narkózisa alatt húsvét előtt az örök békéről­, az általános földi boldogságról, az — 7 «— HATTYÚ HI H frill It si N­­a tfiP‘ . ÖLTÖNYTISZTITASA aljdéni vezet! Fennáll 1907 óta Takarékosság tagja I mitiv barlangjában is. A búza ta­nította meg a hegyes fogú, hús­evő, ragadozó ősembert arra, hogy nem kell ölni, nem kell vért onta­ni a betevő falatért. A búza hir­dette hordákban élő félvad őseink­nek, hogy a kőbalta helyett, a kő­dárda helyett ekét is lehet készí­teni. A búza jelképezte már az ős­időkben is, hogy a földön ural­kodhatna béke is az örök harc he­lyett. Kelemen, a stréber, csodálkozva nézett fel az első padból Szalóczi tanár úrra. Mi ez? Természetrajz óra, vagy poétika? Ezt az elő­adást ugyan hiába figyeli, ezzel hatalmas rúgással szabadította fel a szorongatott kaput, Marek vér­ző térdét babusgatta, élesen siví­­tott a tornatanár sípja, a termé­szetrajz teremben visszhang nél­kül peregtek Szalóczi tanár úr szavai, az osztály az ablakokat leste, aki nem látott ki, az a be­szűrődő disszonáns hangokból pró­bált következtetni a régi római arénák véres háborújának emlé­két felidéző udvari csata váltako­zó fordulataira.­­• A föld mindenki számára megtenni a kenyeret, — folytatta Szalóczi tanár úr — nem kell te­hát ölni a kenyérért. Amerika, törvényeit megzavarta? Felcsapó­dott az ajtó, kipirult arccal bero­hant az egyik fiatal segédtanár, rekedten, izgatottan kiáltott be: — Mozgósítás! * Szalóczi tanár úr a következő órán már búcsúzni jött. Földbar­na egyenruha feszült rajta, nya­kán két kopott aranycsillag, mel­lén a világháború szenvedéseivel kiérdemelt kitüntetések. Egy hét­re rát útban volt az ellenség, a búza próféciájára nem hallgató ellenség felé. Szalóczi tanár úr maga részéről emberi ész győzelméről álmodott. * A földet új lövészárkok baráz­dálták, eke helyett gránát szán­tott, az étert nem a szférák zené­je, de srapnelek bőgése rezegtette, az emberek rekedtre ordítva, szu­ronyt szegezve rohantak egymás­nak, a betemetett futóárok mél­­yén pedig Szalóczi tanár úr zse­bében kicsirázott a pár szem búza. Hótakaró borult a háborús vi­lágra, de a fehér lepel nem hozott békét, a szűzi havat kiömlő em­bervér festette pirosra. Végtelen síneken végtelen katonaszállító vonatok találkoztak végtelen­nel .

Next